„…az is lehet, hogy egyszerűen csak túl sok regényt olvastunk fiatalkorunkban, és most azt képzeljük, az élet is olyan, mint ezek a regények: ha mi rendesen viselkedünk, akkor jár nekünk a boldog vég…”– idézem a hét kisprózát tartalmazó, Boldog vég című kötetének címadó novellájából.

– Kapcsolati konfliktusok, mérgező családi viszonyok, generációkon át ható traumák – napjaink témái. Nagyon jól esett most ezekről irodalmi szövegeket olvasni! Hogyan alakult a kötet?

– Igen, ezek a témák adódnak, a novellák többségének volt valamiféle valóságalapja, úgy értem, hogy megismerkedtem valakivel vagy csak hallottam, olvastam valakiről, akinek a múltjában vagy a jelenében volt valami, ami hatott az érzéseimre vagy megmozgatta a  fantáziámat.

– „Leginkább az érdekel, milyen lehetőségei vannak ma a szenvedő embernek, hogy a szenvedést, vagy ha úgy tetszik, a boldogság hiányát valahogy értelmessé tegye önmaga számára.” – ezt a mondatát egy korábbi interjúnkból idéztem, amely kilenc éve, a VS című regénye kapcsán készült. Módosult azóta ez a fajta írói érzékenysége?

– Nem hiszem. A Boldog vég című, címadó novellában a gyermekét egyedül, komoly erőfeszítések árán felnevelő anya nem érti, hogy történhet meg éppen vele, hogy a fia magára hagyja, „disszidál”, ahogy akkoriban mondták (a novella a hetvenes években játszódik). Keresi a magyarázatot, vallási és pszichológiai keretben próbálja értelmezni a történteket, mert azt a legnehezebb elfogadnunk, hogy valamilyen szenvedésnek egyáltalán nincs „értelme”, csak úgy megtörténik.

– A Piroska indítónovella záróképe úgy fest, hogy a sarki kis ABC pénztárosával veszekszik egy öregasszony, és azzal fenyegetőzik, hogy kirúgatja. Ez a kép számomra visszafelé igazolta az egész történetet. Lehetséges, hogy ilyen és ehhez hasonló képekből alakul egy-egy novella?

– A Piroska „igaz történet”, legalábbis ami az alaphelyzetet illeti: hallottam valakiről, akinek a szülei az ötvenes években egy nyugati követségen dolgoztak, ezért a hatóságok betelepítettek hozzájuk egy nőt, elvben mint „bébiszittert”, ahogy ma neveznénk, valójában azért, hogy jelentsen róluk. Ez a történet aztán megmozgatott mindenféle gyerekkori emlékeket, az akkori kiszolgáltatottságét. Egy-egy képből csak akkor lesz novella, ha valahogyan, akár több láncszemen keresztül is, kapcsolódik a saját emlékekhez vagy érzésekhez.

– Anette levelein keresztül bontakozik ki a Széplelkek története. Egy bizonyos Elise-nek ír rendszeresen, és időnként, mellékesen érdeklődik, hogy van a kicsi Wolfgang. Sejthető, Goethéről van szó! Miért érdekli ez a kor?

– Nem annyira a kor, inkább bizonyos személyek, például Adele Schopenhauer, a filozófus  húga,  akiről először Thomas Mann Lotte-könyvében, aztán egy Schopenhauer-monográfiában olvastam. Az ő közeli barátnője volt weimari éveik alatt Ottilie von Pogwisch, Goethe menye. Olvastam Angele Streidele német írónő könyvét is Adele-ről, amelyben más korabeli, jelentős nőalakok is szerepelnek, például Adele másik közeli barátnője, Sibylle Mertens és Anette von Droste-Hülshoff, a nagy költőnő. Ő állította a művészetek és az antikvitás iránt komolyan érdeklődő Sibylle-ről, hogy házassága Mertensszel, egy prózai lelkű kereskedővel „maga volt a pokol.” Ez megmozgatta a fantáziámat, arra gondoltam, „hallgattassék meg a másik fél is”. De miután több dokumentumot erről a házasságról nem találtam, a novella végül is fikció, és ezért átkereszteltem a szereplőket, az eredeti személyek csak mintául szolgáltak.

– A sorok közötti költészetből sokszor éreztem, hogy költő ír prózát, és az álmok is adnak a szövegeknek egy kis lebegést… Pályája során a két műfaj váltogatja egymást. Mitől függ, hogy melyik kerül előtérbe?

– Attól, hogy az anyag milyen formába kívánkozik. Egyébként, ha nem a költészet-próza, hanem a líra-epika felosztást használjuk, akkor azt mondhatnám, hogy jó ideje inkább az epika áll közel hozzám, még a költészetben is. Ez talán az életkorral jár: idővel a lírához általában szükséges nagyobb érzelmi hullámzások elsimulnak, és az ember elkezd inkább a külvilágra figyelni.

– A napokban kerek évfordulót ünnepel – a Magvető Kiadó egy válogatáskötettel köszönti. Ezúton is kívánok sok boldog születésnapot, és azt, hogy olvasóit még sok művel örvendeztesse meg! A mából visszatekintve, elégedett a pályájával? Mit tudhatunk a terveiről?

– Inkább úgy mondanám, hogy nem vagyok elégedetlen. De azért úgy érzem, hogy van még mit megírnom, csak nem biztos, hogy sikerül: az idő is egyre kevesebb, meg a formát sem érzem még biztosan, amiben megírhatnám. Ha sikerül, akkor elégedett leszek.

Szepesi Dóra
Fotó: Szilágyi Lenke

Rakovszky Zsuzsa: Boldog vég
Osiris Kiadó, 252 oldal, 3480 Ft