"A cukrászatnak is megvannak a maga hétköznapi csodái és misztériumai, és a maga Lázárjai."

Egy gyönyörű, napsütéses áprilisi nap találkoztam Szamos Miklóssal; a Korona cukrászda egyik hangulatos asztalánál beszélgettünk a tulajdonossal hamarosan megjelenő könyvéről, az Apám királyságáról.

– Ahogy a könyv előszavából is kiderül, Ön sokoldalú ember, többek között cukrász, egykori közgazdász, de volt már főkönyvelő, vállalatigazgató, most pedig hamarosan megjelenik az első könyve. Mi volt a kötet megszületésének története?

– Miután édesapám meghalt, folyamatosan érlelődött bennem a gondolat, hogy megírom élete történetét. Eleinte cukrászkönyvet akartam írni, persze segítséggel, többedmagammal, mivel nem vagyok született író, és persze kellett egy mozgató erő is, aki hajt, hogy ne álljak le, hiszen ha csupán passzióból ír az ember, könnyen abbahagyja... Többen ajánlották Kelecsényi Lászlót. Az ő ötlete volt, hogy mielőtt belefogunk a cukrászkönyvbe, írjuk meg az apámról szóló történeteket, és utána majd meglátjuk a cukrászkönyvet. Végül is ebből az lett, hogy a Kelecsényinek én meséltem, ő pedig formába öntötte a történeteket. Minden pénteken jött, minden héten meg kellett írni a penzumot. Tulajdonképpen ő volt a mozgatórugója annak, hogy ez a könyv létrejött.

– És mennyi idő alatt készült el ilyen munkamegosztásban a könyv?

– Másfél évig írtuk a könyvet.  Édesapám 2002-ben halt meg, azt követően két íróval is tárgyaltam, de nem tetszett nekik a téma, az egyik azt mondta, hogy azért nem hajlandó megírni, mert olyan embertelen, kegyetlen, hideg, szeretettelen az egész történet, hogy nem vállalja a megírását. Kelecsényi volt a harmadik, akit megkerestem ez ügyben, s aki végül vevő volt az ötletemre. A sors különös játéka, hogy Kelecsényivel egy iskolába jártunk, sőt, ugyanakkor érettségiztünk...

– A családi viszonyaik tényleg "hidegnek" tűnnek, kivéve az édesapja és az ön kapcsolatát...

– Kelecsényi erre azt mondta, hogy nem nagyon kell megmagyarázni ezeket a dolgokat, mert úgy van, ahogy mai szóval mondanánk: "lejön a könyvből". Amit a könyv sugall, pontosan az van mögötte is. Ezek "családi hagyományok", mind a két szülőm félárva volt, ahogy ezekben a családokban szokás volt, akként alakultak a kapcsolatok nálunk is.

– De visszatérve a könyvre, végül is nem lett cukrászkönyv a kötet, bár némelyik fejezet receptkönyvbe illő; inkább sorsregény, amelyben két ember életútját ismerhetjük meg a novellafüzérekből. Szinte minden novellának van üzenete, az Ön életében melyik volt a legmeghatározóbb?

– Számomra egyértelműen a Kisbicikli a legfontosabb. Az olyan, mint Olaszországban Toscána, Olaszország igazából Toscánából áll, és a csatlakozó részekből... Szerintem a Kisbicikliben benne van minden, az összes többi írás csak kibontása ennek az alapgondolatnak.

– Számomra a Kisbicikli egyértelmű üzenete, hogy hinni kell a csodákban! Melyik a következő novella a rangsorban?

– A második a sorban, Az ateista halála, az utolsó fejezet, amely apám halálát örökíti meg. Amiről még biztos tudtam, hogy benne kell hogy legyen a könyvben, az a Golgota.

– A Golgota utolsó mondata: "A temetés után apám élete megváltozott, felnőtt ember lett. Fölvette a hátára a keresztjét, és cipelte élete végéig." Az Ön életében is van ilyen kereszt?

– Ezen a mondaton három hónapot gondolkodtam, tépelődtem. Hogy hogyan lehet ezt a történetet befejezni, úgy hogy ezáltal kibontakozzon előttünk egy egész élet képe. Elég elítélhető módon én azt hiszem, hogy nekem nincs ilyen élet-keresztem. Nekem sajátos módon nincs bűntudat érzetem sem. Azt hiszem, hogy elkerültem a bűn elkövetést... Lehet, hogy nem így van, de abban a tudatban élek, hogy én nem követtem el semmit.

– Lehet ennek köze a szerb mentalistáshoz? Ahogy a novellákból kiderül, édesapja szerb volt.

– Biztos hogy van! A szerbekre az a jellemző, hogy egy percig sem felejtik el azt, hogy ők szerbek. Amikor dolgoznak, virtusból dolgoznak, becsületből. Ha például külföldre mennek, akkor úgy viselkednek, hogy nehogy szégyent hozzanak a szerbekre. Ez a mentalitás jellemző a szerbekre, főleg azokra, akik mások között élnek.

– Ön szerint mi a legszembetűnőbb különbség egy magyar és egy szerb között?

– A szerb férfi ékessége a szavatartása mindenáron. A magyaroknál más ékességek vannak.

– És virtusban van különbség?

– Igen, a szerbeknél nincs olyan, hogy megtenném, de... Igen, így kellene, de...! Ez egy döntő különbség a szerb kultúra és a magyar kultúra között. Számomra, aki minden tekintetben magyarnak vallom magam, az volt a leginkább meghatározó kérdés, hogy hogyan él egy magyar egy szerb apával.

– A könyv alcíme az, hogy Sorsregény. Olvasás közben többször felmerült bennem a kérdés, ez mégis kinek a sorsregénye? A könyv elején még egyértelműen az édesapjáról szól, ám ahogy haladunk előre történetben, egyre inkább úgy gondolom, mégis inkább az ön életének meghatározó mozzanatait ismerhetjük meg.

– Nem lehet a dolgokat beágyazottság nélkül helyesen látni. Apám életpályáját sem lehet igazából értékelni az enyém nélkül, és az enyémet sem lehet az Ő életpályája nélkül. De nem volt ebben ennyire tudatos szerkesztés. Magától formálódott meg így.

– A Mi volt azelőtt? című novella számomra kissé kilóg a sorból, szürreálisnak tűnik a realisztikus életrajzi történetek mellett a József Attiláról szóló rész.

– Annyiszor próbáltam a misztériumot a valóságban megmutatni az embereknek. Tartozom annyival a hívőknek, hogy nem tartom magamban, és elmondom. Ez egyfajta "coming out". Tudom, hogy ez egy hihetetlen történet. Nagyon furcsa ez a dolog, mert én nem úgy élem meg, hogy József Attila életére emlékszem, úgy élem meg, hogy én valamikor voltam, volt egy életem, olyan volt, ahogy én emlékszem rá, egyszer csak meghaltam... És akkor elkezdődött egy másik történet, amiben én lettem, sőt, vagyok. Én nem úgy élem meg, hogy voltam valaki, hanem úgy, hogy lettem aki vagyok.

– Van-e újabb könyvterve?

– Igen, szeretnék írni a 60-as, 70-es évek szocializmusáról is. Nem a kárvallottak oldaláról, hanem, hogy valójában hogyan éltünk akkor.

Illényi Mária