Mostanra a hazai irodalmi közvélemény napirendre tért a korábban szokatlannak tartott jelenség fölött, hogy egy elismert, sikeres költő jó tárcákat is ír. A Magvető a [2017-es] Könyvhétre jelentette meg Tóth Krisztina újabb, második tárcakötetét Párducpompa címmel.

– Lehet, hogy más ezt furcsának tartja, én azt hiszen, a költői tehetség éppen hogy segítheti a tárcaírást. Abban legalábbis, hogy tömör fogalmazásra késztet.

– Azt azért megjegyzem, hogy csak a női szerzők esetében szokott szöget ütni a szakemberek fejében a vers-tárca kettősség. A férfiak szabadon kalandoznak a műfajok között, és ezt mindenki lelkesen üdvözölni szokta. Egyébként egyetértek, a tárca éppúgy a sűrítés műfaja, mint a vers. A csak prózát írók többnyire szeretik kibontani a történeteket, elágaztatni, majd összekötni az indákat. A költők kondenzálni szeretnek, és a tárca éppen ennek a terepe: a lehető legkisebb terjedelemben a lehető legtöbbet kell megmutatni. A tárcanovella alapanyaga is nagyon hasonlít a verséhez. Az ember rácsodálkozik egy-egy képre, helyzetre vagy párbeszédre, amely a kontextusból kiemelve többet jelent saját magánál.

– A Párducpompa számomra elsősorban a magyar provincializmusról szól. Sötétebb tónust fest életünkről, mindennapjainkról, mint előző, 2009-ben megjelent tárcakötete, a Hazaviszlek, jó? című. Abban is szerepelt hétköznapi agresszió, előítéletesség, kirekesztés, de mindezek mellett több humort és szerzői – anyai, női - önreflexiót is tartalmazott.

– Valóban szerepelt benne néhány írás, amely tele volt baljóslatú feszültséggel. A mostani kötetet viszont uralják az ilyen jellegű tárcák, bár nem mondanám, hogy a humor teljesen hiányzik belőle. Azon a határon van ez a könyv, amikor a szerző kezdi elveszíteni a humorérzékét és azt mondja: eddig ez vicces volt, de most már nem olyan vicces, elég volt ebből az abszurdból. Igyekeztem kis hazánk életéből összegyűjteni azt, ami az abszurd szemlélettel megragadható, de köszönöm, nem kívánok ebbe beleköltözni. Úgy látszik, nagyon rossz irányba ment sok minden körülöttünk. Az említett agressziót, előítéletességet, kirekesztést vagy hátrányos helyzetet kifejező sztorikat könnyen megtalálja az ember, nem is nagyon kell keresgélnie. Volt egy-két „ajándék történetem” is, például a Kimenő hívás című. Jöttem haza egy követségi fogadásról, és borzalmas ünneplős cipő volt rajtam, már azt hittem le kell vennem, mert nem tudok benne hazamenni, és egyszer csak elém állt egy motoros. Mivel járt már a lakásomban rabló, úgy gondoltam, megint ez történik, de kiderült, hogy mégsem. Egészen másról volt szó. A sors néha azt mondja, nesze, itt van egy sztori. Másik eset: éppen a még létező Népszabadság szerkesztőségébe tartottam a Respekt Díj megbeszélésére, és közben beugrottam a Corvin plázába, ahol találkoztam egy kerekes székes fiúval, akit egy másik fiú kísérgetett. Az a pillanat, amikor megfordult a liftben, és megláttam mindkettőjük arcát és rájöttem, hogy ikrek, csodálatos volt. Rögtön éreztem, hogy itt van a történet az orrom előtt. Általában nem szeretem ezeket kiemelni a többi közül, mert azt a látszatot kelti, mintha minden, ami le van írva, a szerzővel megtörtént, holott rengeteg fikció is van ezekben az írásokban.

– Az sem utolsó történet, amikor egy népes cigánycsalád megy a plázában és árgus szemekkel kísérik, nem lopnak-e, majd mikor néhány luxustáskát vásárolnak méregdrágán, az veri ki a biztosítékot az alkalmazottakban.

– Igen, ez is egy „talált történet”, én ilyenkor utána is megyek a sztorinak, követem, teljesen beleolvadok, mert minden részlet számít, hiszen az ember nagy „hulladékhalmazzal” dolgozik. Olyan ez, mint egy kollázs, minden kis darabkát meg kell őrizni ahhoz, hogy hiteles képet tudjak konstruálni. Lehet, hogy a sok mozzanat közül csak egy megfelelőt rakok bele az írásba. Tudja, nagyon jó a helyzetmemóriám - az arcmemóriám viszont csapnivaló -, visszaemlékszem arra is, ki mit mondott. Gyűjtöm magamban a hangokat, a szóhasználatot, a mondatokat, és hozzá tudom rakni egy-egy figurához.

– Móricz Zsigmondról tudjuk, mindenhová cédulákkal teli zsebbel járt. Ha valami érdekeset látott, hallott, azonnal följegyezte.

– Én is följegyzem, de néha pórul járok. Ilyen volt a „szatyros nő” az egyik cédulámon, amiről utólag semmi nem jutott eszembe. A memória olykor mégis kihagy, de itt a történet megírásának képtelensége lett egy új sztori kiindulópontja.

– Van egy veszélye a lapoknak szánt tárcák írásának: a rutinná válás. Ezt hogyan kerüli el?

Ahogy műfajok között, egyes munkák között sem szoktam különbséget tenni, függetlenül attól, mikor és hová készülnek. Mindent egyformán nagy felelősséggel próbálok kezelni. Az egyetlen valós veszély, ami engem alkatilag fenyegethet, az, hogy elsütöm az olyan történeteket is, melyek alapul szolgálhatnának egy nagyobb lélegzetű sztorinak. Ezeknek rendszerint túl nagy érzelmi töltésük van ahhoz, hogy ellenálljak a kísértésnek, erősen kifejeznek valamit abból az országból, világból, amelyben élek. Lehet, hogy az a jelenség továbbra is idegesíteni fog, de akkor mégis úgy érzem, megtettem, amit lehetett: megírtam.

Varsányi Gyula
Fotó: Szabó J. Judit

Tóth Krisztina: Párducpompa
Magvető Kiadó, 208 oldal, 3299 Ft