Gyönyörről és kicsit gyászról, megíratlan regényekről – Beszélgetés Pályi Andrással
Mátraházi Zsuzsa - 2017.08.31.
Nem szabadulsz, Álmok szirtje, Át a falon – e három, egyenként öt elbeszélést tartalmazó fejezetre tagolódik Pályi András legutóbbi kötete, a Gyász és gyönyör. A benne szereplő írások azonban nem mind újak. Némelyik jó ötven évvel ezelőtti keltezésű, legfeljebb egy napjainkhoz közelebbi dátum jelzi, hogy újra dolgozott rajta az alkotó.
– Miért rejtegette eddig ezeket a novelláit?
– Nem rejtegettem. A Megérkezés után több regénytervem is volt, nem írtam meg őket. Megpróbáltam azért egy-egy epizódot kidolgozni abból, ami foglalkoztatott. És voltam annyira gyakorlatias, hogy novellaformában tettem, meg is jelentek folyóiratban. Szigeti László, a Kalligram igazgatója, mielőtt nyugdíjba vonult, felvetette, hogy kihozna még tőlem egy novelláskötetet. Nincs nekem ennyi új novellám, mondtam. De elkezdett járni az agyam, főleg a megíratlan regényeimen. Elővettem egy-két régi, fiatalkori írásomat, amelyekkel annak idején kudarcot vallottam, leporoltam őket, de újakat is írtam. Közben a két Kalligram, a pozsonyi és a pesti különvált, Szigeti nyugdíjba ment, de ezt a könyvet még ő adta ki a pozsonyi kiadó égisze alatt.
– Milyen volt találkozni a fiatalkori szövegekkel, mennyire írta át őket?
– Tízen-huszonévesen ontottam magamból a novellákat, ösztönösen, különösebb hozzáértés nélkül. Ebből az egész gyerekes grafomániából egy-két írásra azonban évtizedek múltán is emlékeztem, fontosak maradtak nekem. Gondoltam, megpróbálok újra nekifutni, most már érett fejjel. Mintha a saját ifjúkori énem szerkesztője lennék, megpróbálom korrigálni az ügyetlenségeit. Amiben persze első perctől volt némi írói szerepjátszás, egyfajta visszapillantás a pályára.
– Hogyan oldotta fel a kettős tudatállapotot, azt, hogy hetvenöt évesen kellett belehelyezkednie saját huszonéves gondolatmenetébe? Ha máig foglalkoztatják is az akkor felvetett kérdések, nyilván más megvilágításban látja őket.
– Elég sokat fordítottam életemben, azt mondtam tehát magamnak, hogy most is műfordító vagyok. Vagyis nem változtatok a témán, a világképen akkor sem, ha ma másképp látom a dolgokat, egyszerűen csak lefordítom az én mai írói nyelvemre, hogy érthető legyen, mit akart az a fiatalember. Ez szépen hangzik, de azért nem egészen így történt. Óhatatlanul némi skizofrénia is keveredett ebbe a játékba, a régi meg a mai író szembesülése ugyanazon tudatban. Ettől aztán alighanem végig ott vibrál az irónia e rendhagyó „pályám emlékezetében”, ami különben sosem állt távol tőlem.
– Nők hangján szólal meg, női sorsokat fejt fel ezekben az elbeszélésekben. Mennyire kellett ehhez „átprogramoznia” az agyát, az érzésvilágát?
– Egyesek szerint a legfontosabb műveimet nőnemben írtam. Erről eszembe jut egy diákkori novellám, Dolgozatírás volt a címe, meg is jelent az iskolai diáklapban, az osztálytársaim rettenetesen csodálkoztak rajta, hogy miért a tanár dilemmája izgat, aki észreveszi, hogy a diákok puskáznak, és a legszívesebben falazna nekik, de nem teheti. Hasonlóképp vagyok a férfi–nő kérdéssel is. Nyilván magamról írok, a saját szorongásomról, a saját kiszolgáltatottságomról, akkor is, ha tanár vagyok, akkor is, ha nő vagyok. De ahhoz, hogy magamról írjak, kívülről is kell látnom magam.
– Külön csavar, hogy ezek nagyon érzéki, több alkalommal a női szexuális élményeket leíró szövegek. Anyaggyűjtés gyanánt kifaggatta talán partnereit legbensőbb érzéseikről?
– Nem kellett, minden magától adódott. Valahonnan mindezt tudom. Abból dolgozom, ami felhalmozódott bennem. Nem az a típus vagyok, aki írás előtt történelmi vagy társadalmi tanulmányokat folytat, a bennem lévő tudásanyagot használom. Sosem tanulmányoztam a női szexualitás természetét egy leírás kedvéért. Amúgy nyilván tanulmányoztam, amikor érdekelt. Fiatal fejjel vagy egy-egy konfliktus esetén, hogy megértsem a másikat. Különféle nőkkel volt kapcsolatom, szembesültem velük, meséltek magukról. Az egyik emberben több a fogékonyság a másik világa iránt, a másikban kevesebb. Valahogy mindig vonzott, hogy más bőrébe bújjak.
– Hol a határ az erotikus szépirodalom és a pornográf lektűr között?
– Az érzéki öröm, hogy is mondjam, mitikus pillanata az életnek, a lét teljes mélysége és magassága érezhető benne. És persze a fájdalomnak is, ami emiatt ér, sorsszerű dimenziói vannak. Minden pillanatban érzéki lények vagyunk, akkor is, ha nem gondolunk rá, akkor is, ha eltitkoljuk. Engem ez foglalkoztat, a sorsunk érzéki aspektusa. Nem a pikáns hálószobatitkok, az ínycsiklandó pajzánságok, habár írhatnék olyat is, csak az másra való. Magyarán mindenből lehet irodalom, ha irodalmi igénnyel közelítünk hozzá, a legtriviálisabb és legfennköltebb dolgokból egyaránt.
– A vallással vívódásban hol tart? Novelláiban a bigottságtól a blaszfémiáig minden skálát végigjátszik.
– Nem vagyok vallásos, nagyon rég elszakadtam tőle. Nyilván külső szemmel írom, amit erről írok, paradox módon mégis belülről, mert mindent a saját bőrömön tapasztaltam meg, amíg nem sikerült kilábalnom belőle. Serdülő koromban a legjobban az önámítás irritált benne. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy az önáltatás elég általános emberi vonás. Csakhogy túl erős volt az az egykori trauma, máig nem tudtam teljesen szabadulni tőle, így hát számomra a vallásosság az önámítás emblematikus esete maradt.
– Miért a Gyász és gyönyör lett a kötet címe? Életigenlőbbnek érzem ennél ezeket az írásokat.
– A gyász is része az életnek, a veszteség, a bukás is. Sőt, a feltámadás is. Úgy értem, amíg élünk, mindennek van esélye, a feltámadásnak is. De ahhoz teljesen el kell veszítenem magam. Legalábbis a kötet címadó novellájában ez az egész egyfajta görbe tükörben jelenik meg, mintegy összeér benne az isten, az apa, a férj halála, amitől a nő, akiről szó van, a gyász és a gyönyör sajátos, freudi ihletettségű szimbiózisát éli meg. Ez az írás azonban eredetileg afféle ironikus, kissé morbid betéttörténet akart lenni egy másik, megíratlanul maradt mesében, amely kellőképp nyersen szólt volna érzéki létünk tébolyáról. Ami mind maga az élet.
Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Szabó J. Judit
Pályi András: Gyász és gyönyör
Kalligram, Pozsony, 2017, 240 oldal, 2990 Ft