A szerző egy életen át kutatta a hatalmi önkény jogi hátterét, valamint az ártatlanokra kiszabott büntetés politikai okait. Negyvenévnyi tudományos munkája testesül meg abban a terjedelmes műben, amelynek most megjelent első kötetében „A nagy politikai affér”-t, a Rajk–Brankov-ügyet taglalja.

– Rendszertörténeti összegzésnek nevezi munkáját. Több rendszert is „átvilágít” benne?

– A Horthy-korszak egy meghatározott szakaszából indul ki a történet tanulmányozása, de átfogja a Rákosi- meg a Kádár-rendszer egészét, és a felülvizsgálatok torzói miatt az 1992-ig is elhúzódó folyamatot. Sajátos oldalról közelíti ezáltal a könyv a tisztességgel mindeddig meg nem írt magyar munkásmozgalom-történetet, nevezetesen a hatalom megszerzésének, megvédésének és megőrzésének oldaláról. A korabeli kriminalizált világban rejlő különös kettősségre is ráirányítja a figyelmet: Rajk László egy személyben volt a polgári demokrácia felszámolója, a kommunista párt törvénytelen hatalomszerzésének egyik fő motorja, és ugyanő lett a sztálini rendszer állatorvosi lovának tekinthető per főszereplője.

– Miért a közkeletű „kirakatperek” elnevezés, holott ezeknek az ügyeknek olykor bizony akár komoly konfliktussal is fenyegető nemzetközi vonatkozásai is voltak?

– A látványperek valójában színházi előadások, amelyekben a szereplő személyek valósak, de az általuk elkövetett cselekmények köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Általuk az igazságszolgáltatás a politika szolgálólányának szerepkörébe süllyedt. A legfőbb dráma, hogy az ezen ügyekben való részvételt pártfeladatnak tekintették az érintettek. A vádlotti oldal az életét áldozta fel egy nemesnek vélt célért és követett el normális ember számára felfoghatatlan cselekedeteket, a másik oldalon pedig ott voltak a szakmájuk írott szabályait megcsúfoló jogászok, akik független képviselet helyett maradéktalanul kiszolgálták a hatalmat. Ugyanakkor a dolog nem választható el a sztálini rendszer mindazokba az országokba Moszkvából végrehajtott importjától, amelyekben megszálló erőként jelen volt.

– Vagyis fokozódott a nemzetközi helyzet… Tényleg: mikortól kezdték használni ezt a szlogent?

– Bástya elvtárs klasszikus szövegei a második kötet tömérdek idézetében visszaköszönnek majd, vagyis a Tanú jól szemlélteti a korszak nyelvi elemeit. A fokozódó nemzetközi helyzetet 47-48-tól emlegetik gyakran, amikortól Sztálin Kelet-Európa népi demokráciáira rákényszeríti a saját rendszerét. Ettől fogva nincs más alternatíva, egyedül Jugoszlávia kivétel, ahol Tito a saját sztálinizmusát akarta megvalósítani. A könyvem alapvetően a tekintetben pontosítja a korábbi szakirodalmat, hogy felismeri: a Rajk–Brankov-ügyben az első pillanattól a távollevő Tito leleplezése az igazán meghatározó szál.

– Itthon miért a Rajk-per lett a korszak jellemzésére használt koncepciós ügy, elvégre sok névtelen meghurcolt mellett Mindszentyt, Nagy Imrét is bíróság elé citálták?

– Elsősorban azért, mert a hatalom belső történetéhez kapcsolódik az ügy. A Mindszenty-per az ország teljes római katolikus lakosságát sokkolta. De akkor még az adott számú hívő vagy nem hívő kommunista azt gondolhatta, hogy a másik oldallal szemben lép fel a vezetés. Nem feltételezte, hogy sorra kerülnek azok is, akik a rendszer alapítói, majd teherhordói voltak. Attól kezdve, hogy ez a hatalmon belül is bekövetkezett, többé senki sem érezhette biztonságban magát. Ha a belső kört be lehetett sározni, nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem állhat ellent a pusztító gépezetnek. A Rajk-ügyből indult ki a rendszer tömegterrorja. A korabeli társadalmi modell alapján kiszámítható, hogy a politikai okból elítéltek sorsa a rokonsága révén minden harmadik családot érintette. Árulkodó adat, hogy az 1956 előtt börtönbe vetettek 92 százaléka munkás és paraszt volt, vagyis a társadalom önmagát zárta rács mögé. Ahogy Princz Gyula államvédelmi őrnagy fogalmazott: „Miénk a börtön, magunknak építettük.”

– Milyen hasznot hajtott a hatalomnak a permanens ellenségkeresés, a meghirdetett éberség, az, hogy az emberek a hétköznapokban ölték egymást?

– Ez a világbirodalmi törekvés része volt. Sztálin 1945 áprilisában jelentette ki, hogy semmi áron nem engedi ki a kezéből azt, amit húszmillió szovjet áldozat vérével szerzett meg. A hatalmat azonban csak erőszakszervezetekkel, folyamatosan szított polgárháborús helyzettel lehetett megtartani. Mit érdekelte őt és utódait, hogy a környező országokban ez hány emberéletet követel, hogy házaspárok jelentenek egymásról a Stasi közreműködésével, hogy működik a „gondolatrendőrség”. Emberi jogok nem léteztek a számukra. A méltóság csak a hatalmat kisajátító három-négy emberre vonatkozott. A legborzalmasabb az, hogy senki nem tanul a történelemből. Gondoljunk a mai Koreára, ahol azért lőttek agyon nyolcvan embert, mert egy más rendszerű ország televízióját nézték…

– Hogy bogozta ki e történelmi léptékkel közeli, de mégis titkosított múlt szálait?

– Eleve óriási nehézséget okozott, hogy az iratok döntő hányadát megsemmisítették. A pártarchívumban még található visszaemlékezéseket tudvalevően mindig a hivatalos vonalhoz igazodva íratták át. A kikényszerített vallomások tovább gazdagították a hazugsággyűjteményt. Maradt az Oral History, ahol az interjúkat már az időtávlat miatt is kritikusan kellett fogadni. Csakis a különböző források precíz, kitartó egybevetésével analizálhattam a korabeli történelmet.

Mátraházi Zsuzsa

Zinner Tibor: A nagy politikai affér - a Rajk–Brankov-ügy
Saxum Kiadó, 560 oldal, 6900 Ft