Az örökbefogadás a mai napig kicsit tabu, kicsit kényes, kicsit túlmisztifikált témának számít. Mártonffy Zsuzsa Akiknek két anyja van című kötetének személyes történetei pont ezeket a képzeletbeli falakat szeretnék ledönteni. Elfogadásról, sorsokról, miértekről beszélgettünk a szerzővel.

– Örökbefogadó szülőként, gondolom, régóta foglalkoztatja az örökbefogadás kérdése.

– Immáron hat éve indítottam el az Örökbe.hu blogot, ami gyorsan megkerülhetetlen lett a téma iránt érdeklődőknél. Nemsokára felmerült egy privát életutakat bemutató könyv ötlete is, de ezzel elakadtam, évekig halogattam a megírását. Aztán éppen mikor ismét nekikezdtem, akkor keresett meg a Libri szerkesztője, és egy jó közös munkával hamar összeállt az anyag.

– Miért tartotta fontosnak megosztani ezeknek a családoknak a történetét?

– Szerettem volna eloszlatni az örökbefogadást övező tévhiteket, és ehelyett valódi családokat, hús-vér embereket bemutatni, általuk a maga sokszínűségében láttatva ezt a napjainkban is kényes témát. Büszke vagyok rá, hogy a könyvben nemcsak a folyamat legismertebb szereplői, az örökbefogadók szólalnak meg, hanem megjelennek kevésbé bolygatott, ám annál fontosabb kérdések is, mint például, hogy mit érez a gyermekéről lemondó szülőanya, vagy mit él át egy felnőtt örökbefogadott a vér szerinti családjával való első találkozásnál.

– Mi alapján válogatta az interjúkhoz a szereplőket?

– A jó interjúalany őszinte, megnyílik, de van egy reális rálátása is a saját történetére, egyfajta önkritika. Az a szerencsés, ha már a történések óta eltelt egy kis idő, tehát volt ideje feldolgozni. Különösen izgalmas a könyvben az az eset, amit három szereplő szemszögéből is megismerünk: az örökbefogadott lány, a vér szerinti anya és a vér szerinti családban felnőtt testvér is elmeséli a saját személyes interpretációját. Hozzájuk több éven át jártam vissza, mert az ilyen beszélgetéseket nem szabad és nem is lehet elkapkodni, ki kell építeni a bizalmat. Összességében igyekeztem úgy keresni a szereplőket, hogy sokféle szempont és történet megjelenhessen, hogy a kötet leképezze az örökbefogadás valódi összetettségét. Például az örökbeadó anyák közt szerepel egy sokgyerekes, szegénységben élő nő, egy kamaszlány és egy pszichésen beteg asszony is, rögtön megmutatva, hogy mennyiféle helyzet vezethet el addig, hogy valaki nem neveli fel a gyerekét.

– A fülszövegben feltett kérdésre, miszerint lehet-e úgy szeretni egy örökbefogadott gyereket, mint a sajátot – van jó válasz?

– Akinek több gyereke van, az tudja, hogy minden gyerek más és más egyéniség, mindnek egy teljesen külön és saját viszonya van a szülőkkel, a nagyszülőkkel, szóval egy kicsit mindet másképp szeretjük. Nem jobban vagy kevésbé, csak másképp. Én azt tapasztalom, az évek, a közös élet, a törődés, a másik megismerése erősíti az érzéseket, ma sokkal jobban értem és szeretem a gyermekeimet, mint az első hetekben – függetlenül attól, hogy honnan érkeztek. Mindkét útnak megvan a maga szépsége, a vér szerinti gyerek érkezése természetes, sorsszerű, az örökbefogadásnál viszont tudatosan döntünk és pontosan arra a gyerekre mondunk igent. Viszont nem kötelező sem örökbe fogadni, sem gyereket vállalni, az vágjon bele, aki majd tudja szeretni azt a kisembert, akárhonnan is pottyant az életébe.

– Előítéletes a társadalom a témában?

– Nagyon sok tévhit és sztereotípia kering a fejekben, a könyv és a blog egyik nem titkolt célja ezek tisztázása. Az örökbefogadókat gyakran egyfajta hősnek, szentnek vagy éppen valamiféle különcnek tartják, az örökbefogadott gyereknél viszont attól félnek, hogy egyszer majd „kiüt a vére”. Holott általában az örökbefogadó szülők egyszerűen csak gyerekre vágynak, az örökbefogadott gyerekek pedig – bár átestek traumákon – ugyanúgy éhesek a szeretetre, mint bármelyik másik ember.

– Melyik a legnehezebb része az örökbefogadásnak?

– A legintenzívebb időszak talán az ismerkedés, amikor pár hét vagy akár nap alatt kell egy idegen kisgyereket magunkhoz szoktatni és valamiképpen meggyőzni, hogy jó helyen van nálunk. Aztán majd ha ezen túlvagyunk, jöhetnek a mindennapi nehézségek, a testvérféltékenység, a gyerekek indulatai. Egyszóval csupa olyan probléma, amelyek bármely családban előfordulnak, és szinte természetesek.

– Mennyire ismerik ezek a gyerekek a saját történetüket?

– Ebben a kérdésben nagy fordulat állt be úgy 20-30 éve. A korábban felnőtt nemzedék jellemzően későn tudta meg, hogy nem a vérszerinti szülei nevelik, ez pedig sok családi konfliktusnak ágyazott meg. Manapság az örökbefogadók alapos felkészítést kapnak, aminek egyik központi eleme, hogy a gyereknek ismernie kell a származását, méghozzá kicsi kortól, tisztában kell lennie vele, hogy őt más szülte, és mi pedig örökbe fogadtuk. Az erről való beszélgetés persze függ a gyerek életkorától és kérdéseitől, de ahol jó a légkör, ott ez a téma időnként előkerül, mert a gyerek mer kérdezni, a szülő pedig válaszolni.

– Szívszorító sorsokról szól a kötet – mennyire viselte meg a téma lelkileg a könyv írása közben?

– Minden történetben van fájdalom, de szépség is. A beszélgetések egyszerre feltöltöttek és le is merítettek, és még az íráson túl is sokat gondolkodtam az alanyok sorsán a következő napokban, hetekben – ilyenkor jólesett egy kis nyugalom. Ugyanakkor újságíróként pontosan kell látnom a saját szerepemet: a feladatom a történetek minél jobb megírása és átadása közös cél, az elfogadás és a megértés érdekében.

Kurcz Orsi

Mártonffy Zsuzsa: Akiknek két anyja van - Küzdelmes sorsok -- személyes történetek az örökbefogadásról
Bookline Könyvek, 304 oldal, 3999 Ft