Ben és Holly
apró királysága
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Ben és Holly <br> apró királysága Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Fabulák lelkem zegzugaiból – beszélgetés Elsa Valléval

Szepesi Dóra - 2020.02.11.

„Művészet nélkül, zene nélkül, koncertek nélkül az élet szomorú, rémes út, kiszáradt sivatag, egy nagy tévedés.” – vallja Elsa Valle új könyvében, amelynek elolvasása után Weöres Sándor mondása jutott eszembe: „Az életet úgy kell megélni, mint egy zeneművet.” A szerző énekesnő, több műfajban sokszínű tehetség, az egyik leghíresebb kubai zenészdinasztia sarja.  Tíz éve él Magyarországon, színpadon és az életben is társa Winand Gábor, zenész, énekes. Bár dalszövegeit spanyolul írja – alkot magyarul is; első prózakötete, a Nyitott ajtók után újabb történetei Fabulák lelkem zegzugaiból címmel jelentek meg.

– Egy korábbi beszélgetésünkön úgy fogalmaztál, hogy a spontaneitás, az együttérzés a hétköznapokon is jót tenne nekünk, hogy folyton keresed a tisztaságot, az ártatlanságot, és mindig van nálad füzet, ceruza, lejegyzed, ami inspirál. Különlegesnek tartom, hogy magyarul írsz. Az a benyomásom, megőrzöd a nyelvek fölötti hozzáállást, akár a zenében. Miért magyarul fogalmazod meg a gondolataidat? Merthogy itt élsz és hozzánk akarsz szólni?

– Úgy érzem, egy külföldi első lépése az idegen országban, ahol él, az, hogy megtanulja a nyelvüket.  Enélkül nincs kommunikáció, nincs közeledés, megmarad egy távolság és ez nagyon sok gondot okoz egy idő után. Semmi köze nincs ahhoz, hogy szeretnek vagy nem, ha nem beszéled a nyelvüket, akkor senkinek sem jut eszébe meghívni egy házibuliba, rendezvényre, mert bár lehet, hogy szakértő vagy, de amennyire nem beszélsz, nem tudsz igazán részt venni. Gondold el, ott van egy játszótér, de te soha nem játszol, mert nem érted a többi gyereket! Szóval ez az első lépés. Mindig megmondom a barátaimnak, hogy próbáljatok megérteni – én nem beszélem perfekt a magyar nyelvet, de próbálok megérteni mindenkit és próbálom magam megértetni mindenkivel. Sok emberrel találkozom, tanítok, sok mindent csinálok, és közben nem engedem, hogy a férjem legyen az „apukám”. Sok kapcsolat alakul úgy, ahol az egyik fél nem beszél magyarul, és a másiknak folyton fordítania kell, és már csak a felesége, férje szemén keresztül néz mindent. A hivatalos ügyeimet is én intézem. Mérges vagyok, amikor észreveszem, hogy engem akarnak valahova meghívni és Gáborral akarják megbeszélni; ez annyira megszokott Magyarországon! Beszéljék meg velem, és ha esetleg nem értjük egymást valamiért, akkor Gábor jön és segít. A magyar nyelv hihetetlenül nehéz! A fellépések miatt nem tudtam nyelviskolába járni, maradt az, hogy újságot olvasok, találkozom emberekkel, akik szépen beszélnek, és nem szlenget, mindig vadászom őket. Amikor ide költöztem, azért is néztem annyi magyar filmet, mert így tanultam a kifejezéseket és a mentalitást.

– A családodban mindenki zenész. Te emellett írsz is…

– Igen, mindenki zenész, amellett mindenkinek van egy másik karrierje, orvosok, tanárok. A zenein kívül nekem is van egy diplomám, pszichológus vagyok. Mindig érdekelt a pszichológia, de a zene a szerelmem. Nem akartam rendelőt nyitni, úgy érzem, többet tud segíteni egy sima beszélgetés, a tudásomat pedig tanítás közben kamatoztatom.

– Írással mikor kezdtél el foglalkozni?

– Már tizenéves koromban, verseket írtam. Nagyon tetszett az írás, leírtam például, mi történik az iskolában. Amikor a barátnőim elmesélték, hogy szerelmesek, és hogyan szembesültek a fiúval, mindig az volt az érzésem, hogy nem a megfelelő módon közelítenek a szerelemhez. Kubában őszintén megmondhatod a másiknak a véleményedet, de én inkább leírtam. Mivel mindennap láttam, mi történt, megfogalmaztam egy kis novellában, ha valamelyik pár inspirált.

– A dalszöveg líra, és a zenével együtt lesz teljes. Hogyan működsz prózaíróként?

– A legnagyobb tiszteletem az íróké! Én kezdő vagyok, de úgy érzem, számomra a legkönnyebb, ha csak azt írom meg, amit kínál nekem az univerzum. Amikor sétálsz az utcán vagy itt ülsz, folyamatosan megy egy film. Szinte minden áldott nap kimegyek a Városligetbe, egy alkalommal egyedül sétáltam, és szörnyen érintett, hogy kivágják a fákat. Ebből az élményből született egy novella. Akkor ott a telefonomba mondtam bele a gondolataimat, hazaérve leírtam… Sokszor félreteszem a szöveget, és újra foglalkozom vele, megkeresem a benne lévő zenét, mintha egy dalt írnék. A szövegnek is kell, hogy legyen egy fülbemászó dallama. Úgy tapasztalom, az emberek nem szeretik olvasni a bonyolult dolgokat, nem is marad meg a fejükben. Annyira tele vannak információkkal, akár egy élő komputer, de nem tudnak már mit kezdeni azzal a sok mindennel. Finomabban kellene bánni az anyaggal, vezetni kellene az olvasót. Az előző könyvemről mondták többen is, hogy már elolvasták, de nem tudták kitenni a táskájukból, mert mindig van valamiért visszalapozni, találnak választ arra, ami éppen foglalkoztatja őket.

– Nagyon jó! Hiszen ez lenne a könyvek lényege! Írásaidból nemcsak szeretnivaló személyiségedet ismerhetjük meg, sokat tanulhatunk az Afro-kubán kultúráról, gondolkodásmódbeli különlegességekről.

– Mondhatja valaki, hogy ez meg az nem lehetséges… de igen! Kellene olvasni másfajta irodalmat és érteni. Itt van például Neruda vagy Alejo Carpentier… Nekem a könyvek lelkileg sokat adtak, segítettek jobban megérteni az országom. Amikor az ember megérkezik egy idegen helyre – nem kifejezetten Magyarországra gondolok –, nagyon sok furcsa dolgot talál dél-amerikai szemmel. Nekem például nagy segítségemre voltak a magyar filmek, és az, hogy Kubában tanultunk a középiskolában európai kultúrát, irodalmat, magyar irodalmat is. Sokszor gondoltam, hogy túlzás, amikor még azt is tanultuk például Beethovenről, hogy milyen ruhát, nyakkendőt és milyen cipőt viselt és miért. Később jöttem rá, nem volt felesleges, hiszen minden hat az illető személyiségére, művészetére. Ezzel a háttérismerettel jobban megértettem az embereket. Amikor Európába kerültem, pláne. Szóval mi tanultuk az írókat, a műveiket és más iskolásokkal együtt megvitattuk olvasmányainkat. Emlékezetesek ezek a találkozók, rajongásig szerettük Kafkát, a magyarok közül Móricz Zsigmond a kedvencem.

– Ó, igen? Kellemesen megleptél! Nálunk nem kötelező tantárgy a latin-amerikai irodalom, bár néhány író megjelent magyarul is. Kiket említenél még?

– Reinaldo Arenas, Guillermo Cabrera Infante persona non grata voltak, a forradalom után lettek igazán elismertek, csodálatos írók!  Arenas legtöbb könyvét titokban írta, Európában híres volt, vásárolták a könyveit, és nem tudták, hogy kubai.

– Talán Márquez a legismertebb latin-amerikai író, akiről azt mondják, a mágikus realizmus képviselője. A te szövegeid is tele vannak költészettel, csodás elemekkel, ezek mind a szemléletedből, a gyökereidből táplálkoznak?

– Igen. Ahogy egy gyerek elkezd beszélni, már ott van benne a mágia, az országunk tele van misztikára utaló dolgokkal.

– Szürrealitás, álom, képzelet és valóság keverednek nálad, mint például az „Ölelj meg Yemaya!” című novellában…

– Yemaya a tengeristennő, az ősanya, minden évben rendeznek nálunk rituális ünnepeket a tiszteletére.

– A zenész-művész léteddel összefüggő témák is foglalkoztatnak, mint az „Elfojtott ének”, amelyben egy fiatal énekesről van szó.

– Ez az írás énekórán született. Gábor éppen tanított, én hátul ültem és figyeltem az órát. Láttam a tanítvány személyiségét, mi minden van benne, mennyi mindent ki tudna fejezni, de nem meri. Minden egyes tanítványt folyamatosan kerget egy félelem. Én azt mondanám, hogy mindenki csodás személyiség, csak annyi gátlás rakódik az eredeti, autentikus tehetségére, hogy elnyomja. Általában sajnos már az anyatejjel szívják magukba a problémákat. Honnan lesz szabad, kreatív a gyerek, ha a mama, papa nem mernek azok lenni?

– A felfedezés erejével hatott rám, amit az orvos, a szakács, a zenész hivatásáról írtál – valóban, ez a három foglalkozás a civilizáció alapja!

– Pontosan! Enélkül nincs egyensúly, nincs egészség. De ugyanakkor gyakran felteszik a kérdést: művész vagy? …és mit csinálsz ezen kívül? Nem elég, hogy művészek vagyunk, hogy éjjel nappal azzal foglalkozunk, hogyan tehetnénk boldoggá az embereket, a közönséget?! Folyamatosan karban kell tartani a frissességet, a kreativitást, hogy alkotni tudj akkor is, amikor rossz idő van, rossz kedved van. Ez a legnagyobb munka. A szakács leteszi a kötényt, hazamegy és kész. De mi sose tudjuk letenni a művészetet.

– Nagyon tetszett ez a mondatod is: „Művészet nélkül, zene nélkül, koncertek nélkül az élet szomorú, rémes út, kiszáradt sivatag, egy nagy tévedés.”

– Ebben a fejezetben van a kedvenc mondatom – kapcsolódott a beszélgetéshez Winand Gábor, aki nemrég érkezett meg az interjú színhelyére –, szerintem a szótárból ki kéne iktatni azt a kifejezést, hogy „egyébként miből élsz?” Örömmel olvastam, mert a zenész szívéből beszél! A másik meg az, hogyha nem hall rólam egy ideje, megkérdezi: „zenélsz még? énekelsz még?” Ez a hivatásom, az életem, hogyne csinálnám!

– Tulajdonképpen ezek az írások életvezetési tanácsok. Nem mindig könnyű befogadni őket, de ha az olvasó ráhangolódik, megérti, a könyv arról szól, mi az élet, hogyan kell élni.

– Fontos, hogy aki olvassa, vagy a közönség, aki hallgatja a koncertet, nem mindig kész szendvicset kap, amit csak harapni kell és lenyelni. A szöveg összetett, van benne egy író, de van egy zenész, egy művész, és van egy ember is. Egy ember, aki megragadja az életet úgy, ahogy kell, de ugyanakkor érzékeny, sebezhető. Minden olvasó az alapján fogja megérteni az írásokat, amit megélt, tapasztalt, mindenkit más fog megérinteni és másképpen. A szövegekben benne van, amit megéltem itt, meg más országokban, amerre jártam, benne van, hogyan zenéltem, milyen színpadon álltam, milyen volt a rezonancia a közönség és énközöttem, a tanítványok meg köztem. Nekem nem az a célom, hogy tetsszen, amit írok; mondom, ahogy érzem, ahogy látom a dolgokat. Olvasmányaim közt Carpentier például kőkemény volt, Neruda is, Móricz is, de nagyon sok mai, divatos, népszerű írót olvasva úgy érzem, mintha egy wellness szalonban simogatnának, mert tetszeni akarnak az embereknek. Én azt akarom leírni, ami van, de nem bántóan. Zenészként tudom, hogyan kell meghangszerelni a mondanivalót, hogy finom, fülbemászó muzsika legyen, ugyanakkor szembesítsen a valósággal.

– Emlékezetes számomra, ahogy leírod, például, amikor Gáborral Havannában el akart titeket csalni egy társaság egy drága szórakozóhelyre, hogy kiforgasson a pénzetekből. Ilyenekről egy mezei turista nem is tud…

– Igen, ezt például senki nem merte volna megírni, de erről beszélni kell, a valóság része. Egyébként mit szóltál a „Valóságok” című fejezethez?

– Amikor a tengerparton egy kislány és egy idős bácsi az élet értelméről beszélget? Nagyon különös írás! Szavaiddal élve „a lélek szakadékaiba” ereszkedik az olvasó…

– Volt, akinek gondja volt vele, hogy a hal beszél, a tenger beszél… Az emberek általában racionális magyarázatot keresnek, de nem mindig tudunk agyalni, sokszor tévedésben élünk, és akkor jön egy másik dimenzióból egy üzenet, amit jó meghallani.  Komolyan kellene foglalkoznunk a legfontosabb kérdésekkel: kik a barátaink, kik a szüleink, mi a szerelem.

– Nagyon szép írás az is, amelyik édesapádhoz szól. Mennyire fontos a hála!

– Milyen sokszor elfelejtjük mondani, köszönöm szépen, apu, köszönöm szépen, anyu! Nemegyszer hallom a tanítványoktól, hogy már régóta nem érintettem meg az apukámat, az anyukámat. Micsoda? Itt nagyon nagy problémák vannak, ha valaki már ekkora távolságba kerül. Folyamatos rohanásban kívül keressük azt, ami bennünk van. Ház, kocsi – mindez nagyon szép, és jó, de csak a praktikus oldal. Az igazi, maradandó dolgokban érzékenység, szentimentalitás, finomság van. A mobiltelefont két év múlva lecseréljük, de az emberi kapcsolatokra nem figyelünk eléggé. Az igazi barátság kincs, vigyázni kell rá! Az értékeket már nem látják az emberek, a szép dolgokat nem merik kimondani: Szeretlek! Ölelj át! Szükségem van rád… Ciki azt mondani: Anyu, kísérj el! Akinek csak az a fontos, hogy megszerezze a házat, a kocsit, aki nagyon el van szállva a művészetétől, végül is nagyon egyedül van. Én inkább leülök beszélgetni barátokkal, tanítványokkal, és soha nem vagyok egyedül, sehol – mint egy igazi kubai!

– A nő című írásodban egy nagy témával kapcsolatban fejted ki a nézeteidet. Idéznék egy mondatot, ami nagyon tetszett: „Ahelyett, hogy egy rózsa érkezne haza, egy őrnagy tér haza.” (Ezen mindhárman jót derülünk.)

– Igen, ez szórakoztató, de ha belegondolunk, így van! Lassan nincs már finomság, gyöngédség. Dániában például nem mondhatja egy férfi egy terhes nőnek, hogy üljön le. Spanyolországban a nő feljelentheti a férfit, aki kedvességből azt mondja neki, maga milyen gyönyörű! Kubában az a legjobb, hogy érzem, hogy nő vagyok! Érzem az illatot; férfi van a levegőben! Nálunk természetes, hogy meg mernek bámulni egy nőt, és a nők nem sértődnek meg, ha udvarolnak nekik az utcán. Ez nagyon jó érzés, próbáld ki! Lehet, hogy tele vagy gondokkal, és valaki azt mondja, „Elnézést, olyan gyönyörű vagy!” – hát ez nagyon jólesik! A tetejébe még egy rózsát is kapsz… Ez megtörtént, amikor Gáborral együtt mentünk valahová.

– És nem voltál féltékeny, Gábor?

– Nem. Mert olyan kedvesek. Ehhez nagyon értenek.

– Az illusztrációkról beszéljünk még! Elsa, a hátsó borító fotón avarban ülsz, rakosgatod a kézirat lapjait.


– Imádom, amikor hullanak a levelek! Órát is szoktam tartani a Ligetben, fényben, napsütésben. Jönnek a járókelők, csodálkoznak, aztán megkérdezik, leülhetnek-e egy kicsit. Nyugodtan, nyitva a színház! Szerintem jó időben ki kellene menni a szabadba. Tanév végén a tanárok és a gyerekek is kifáradnak, kell a szabadság. Erről a témáról is írtam egy fejezet, Dionisio bácsi (felfordulás az iskolában) címmel… A rajzokat Gábor  készítette, csak az Ubuntu-t illusztráltam én.  Az „ubuntu” Afrikában egy filozófia és azt jelenti, együtt akármit el tudunk érni. Ez egyfajta közösség, kötelék, sose szakad el, főleg a gyerekekre jellemző.
Büszke vagyok a rajzokra – kapcsolódik Gábor. Érdekes, hogy jött ez az egész. Kerestünk fotókat a könyvhöz, de például a tengeristennőhöz nincsen fotó, honnan is lenne! Mondom Elsának, hagyj magamra, adj nekem pár percet. Elkezdtem lerajzolni, amit elképzeltem, olvastam róla, hogy nézhet ki, aztán bevittem Elsához, és ő elcsodálkozva kérdezte: „Neee, ezt most csináltad?” Gyerekkoromban imádtam rajzolni, utána nem volt rá alkalom, meg más kezdett el érdekelni, a zene, a hangszerek. De most visszajött a rajzolás.

– Elsa, tervezel újabb könyvet?

– Igen, már úton van, és ez most önálló, egybefüggő történet lesz.

Szepesi Dóra

Elsa Valle: Fabulák lelkem zegzugaiból
Akanke Kiadó, 152 oldal, 3000 Ft


Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/4. számaÉS Páratlan oldalKőszeghyKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés