Etelka egy gangos ház őrszeme, mindenkiről mindent tud, és a lakók is azt hiszik, ismerik Etelkát. Vagy mégsem? Mi az igazság, és egyáltalán mi történik a Képzeletbeli házban? Lehet, az olvasó sem tudja majd eldönteni.

– A Képzeletbeli ház a második novellásköteted a Scolar Kiadónál. Szövegeidet nevezik reality novelláknak, szocio-morzsáknak is. Szerintem nem is annyira képzeletbeli ez a ház, hiszen mindannyiunknak olyan ismerős.  Bármiféle egyezés a valósággal csak a véletlen műve lehet?

– Sok mindennek nevezik, borzalmas firkálmányoknak is. De, viccet félretéve, valóban, a történetek mögött mindig egy valós probléma, valós félelem, érzelem húzódik, olyan társadalmi vagy sorskérdések, amik engem foglalkoztatnak, csak nyilván egy eltúlzott, groteszk módon ábrázolva. Ezzel egyébként azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy szorongó, depressziós, pánikbeteg társaimmal együtt, mennyire el tudunk rugaszkodni a valóságtól és irreális, rettegő állapotba kerülni.

– Előszeretettel ábrázolod a gyarló emberi tulajdonságokat, megbomlott kapcsolatokat. Miért?

– Mert ezekről valahogy nem szokás beszélni, ami nem lenne akkora baj, ha nem az történne, hogy közben látszólag kiteregetjük az életünket. Két végletet látok a közösségi oldalakon (ami ma a fiatalok élettere és én főleg nekik szeretnék írni). Vagy a tökéletességet mutatjuk, vagy csak és kizárólag a negatívumokról beszélünk, panaszkodunk a világra, másokra. Az önkritika, önirónia sem dívik, féltjük az imidzsünket. Miközben, amerre járok, akikkel találkozom, legyen ismerős, interjúalany (újságíró vagyok), a 4-6-os villamos, vagy egy vidéki kis közösség, akkor azért kijön, hogy mindenki küzd valamivel, mindenkit ér csalódás, bánat. Összességében pedig azt látom, hogy az ország (vagy a világ?) mentális egészsége elég rossz állapotban van. De ennek az okait napokig tudnánk részletezni.

– Lebilincselő, friss hang, éleslátás, irónia, érzékenység jellemzik az írásokat. Legtöbbször nyitva maradnak a történetek…

– Érdekes és jól esik, hogy ezt mondod, ami az érzékenységet illeti, mert a legfájóbb kritika az volt, amikor azt írták, érzéketlenül írok a szereplőimről. Mindent elfogadok, de ez az egy nagyon szíven ütött, mert túlságosan is magamra tudom venni más fájdalmát. A történeteket azért hagyom nyitva, mert szerintem nincs fekete vagy fehér helyzet, és szeretném gondolkodásra bírni az embereket és rájuk bízni a történet végét. Nem moralizálok. Amúgy, hangulat és életszakasz kérdése is, hogy az ember milyen zárást képzel a novellához. A Képzeletbeli házban is van egy közös szál, mégis, ahány olvasó, annyiféle értelmezése lehet.

– Olvasók hasonlítják novelláidat Tóth Krisztina és Szabó T. Anna prózájához. Etelka néni, a főszereplőd, mindenkit megkínál a saját sütésű pogácsájából. Erről a „pogácsa-ügyről” nekem egy Örkény egyperces jutott eszembe. Lehet ebben valami? 

– Nem biztos, hogy az említett írók – vagy olvasóik – örülnének a hasonlításnak. Két olyan művészről beszélünk, akik mögött már nagyon komoly és kiforrott pálya van, akiknek ez a fő tevékenysége. Nekem ez hobbi a munkám mellett. Mindenesetre, ha hozzájuk hasonlítják a kezdeti lépéseimet, vagy bármely más, hozzájuk hasonló kortárs női íróhoz, az nekem csak öröm. A magyar irodalommal későn, 30 éves korom felett kezdtem el komolyabban foglalkozni, addig túlnyomó részben külföldi szerzőket olvastam. Örkénnyel például csak az után kezdtem el mélyebben ismerkedni, hogy megjelent az első kötetem és többen mondták, hogy terjedelmükben és groteszkségükben picit hasonlítanak (egészen addig csak egy maroknyi egypercest olvastam, utána faltam őket). Örkény szerintem ma – ha egyáltalán lehet ilyet mondani – még zseniálisabbakat alkotna, hiszen szinte fürdőzhetne a témákban, ebben az internetes, felgyorsult világban, amiben nálunk azért még mindig megmaradt ez a közép-kelet európaiság, amit ő olyan szépen ábrázolt.

– A borító hátlapján olvasom, hogy Venezuelában nőttél fel. Érdekelne, hogyan befolyásolja ez a látásmódodat?

– Talán annyiban, hogy mivel többféle kultúrákhoz kellett alkalmazkodnom, azonosulnom már kicsi gyerekként (majd felnőttként, amikor Mexikóban is éltem egy ideig), először, amikor kimentem, majd akkor, amikor hazajöttem, sokkal elfogadóbb vagyok az átlagnál. És sokkal több kérdésem van, mint válaszom egy-egy szituációban. Pontosan ezért nagyon nehezen tudok huzamos ideig másokra haragudni (magamra már inkább), mindig keresem, hogy ki mit, miért tett. Ennek persze amennyi előnye, annyi hátránya is van. 

– Amellett, hogy a kőkemény valóságról írsz, a novellafűzéren egy rejtett krimi vonul végig. Filmre kívánkozik! Mik a terveid?

– A krimi a kedvenc műfajom, pontosabb a pszichothriller, nagy fogyasztó vagyok. Van egy kisregényem is, ami nyomtatásban nem, de ekönyvben megjelent az Underground kiadónál. Ez teljesen más, mint a novelláim, mert egy kerek, egybefüggő történet. Terveim soha nem voltak, most sincsenek, jelenleg azt sem tudom, lesz-e következő könyv. Ami biztos, hogy a novellagerillát folytatni fogom (a járvány előtt buszon, villamoson, utcán hagytam el írásokat borítékban). Azt tartom a legfontosabbnak, hogy azok, akik alkotnak, ne féljenek valamilyen formában megmutatni a világnak műveiket akkor sem, ha esetleg a szakma nem fogadja be őket.

Szepesi Dóra
fotó: nlc.hu/Neményi Márton

Herczeg Szonja: Képzeletbeli ház
Scolar Kiadó, 160 oldal, 2750 Ft