[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Beke Kata (Budapest, 1936. december 22. – Budapest, 2009. december 3.) magyar író, publicista, tanár, országgyűlési képviselő, az Antall-kormány oktatási államtitkára. A ’70-es évek végétől jelentek meg – irodalmi, publicisztikai, esszé műfajokban – kötetei. Kelecsényi László Megkerülhetetlen nem című kötetének főhőséről szólva mondta: „Az igazi minta egy írónő, akit szintén nagyra becsültem, kedveltem, Beke Kata.”. Nádor Tamás Ember és gondolat című rovatában, a Könyvhét 2000. február 24-én megjelent számában beszélgetett Beke Katával Kis magyar Varázshegy című kötetéről.

Ember és gondolat. Beke Katával beszélget Nádor Tamás
2000. február 24.

Képzelettelennek véli önmagát, holott immár derűs szelídséggel, de korántsem mindenbe beletörődve képes figyelni s rögzíteni a vele megtörtént elképzelhetetlent. Kivált, mert tudja: másokkal még képtelenebb dolgok is megesnek. Olvasó-író ember, szeret hát történetekkel, tényekkel, gondolattal, képzelettel, vagy akár pusztaságüres papírral szembenézni. Úgy, ahogyan már négy évesen a betűk titkára ujjongva rátalált, vagy mint a vénülő örökös vándor, aki szívdobogva még mindig a bölcsek kövét keresi.

– Folytonos továbbtanulóként és tanárként élte végig eddigi életét. Ismereteit mindig újragondolva-gondoltatva. Megbánta-e bármikor kíváncsiságát, vagy ha úgy tetszik, szellemi izgágaságát?

– Az ember természetes állapota, hogy kíváncsi. Kíváncsi a világ egészére és részleteire, az új helyzetekre, a megszokottra. És izgága, amikor izgágának kell lennie. Illetve: voltaképp nem hiszem magamat izgágának, bár vannak, akik annak tartanak. Rövid politikusi pillanatomban ezt így fogalmaztam meg: én valójában szelíd ember vagyok, csak valamiképp mindig ott találom magam a frontvonalon. Bár – fűzöm most hozzá –, ha izgágaság rákérdezni valamire, nem belenyugodni abba, amit igaztalannak látok, és kimondani azt, amit igaznak vélek, akkor valóban izgága vagyok... Arra pedig, amit életem jelentős részében műveltem, legszívesebben azt mondom: tanító voltam. Előbb kollégiumi nevelő, majd középiskolai tanár. Az előbbi arra adott lehetőséget, hogy növendékeim hétköznapjaiban is jelen legyek. Iskolai tanárként pedig olyasmit és úgy próbáltam elmondani, hogy az – a közölt tényeken túl – példázzon is valamit. E kettő egysége talán hitelesíthette azt, amit ismereteimből, gondolataimból, szemléletemből igyekeztem továbbadni. Főként arra próbálva rávezetni diákjaimat: olvasmányaik révén felnőttként aligha fognak sok pénzt keresni. Ám így összehasonlíthatatlanul érdekesebben létezhetnek, mint a betű nélküli emberek. Számukra egy ismeretlen utca történelem lehet, megtelhet hajdani élettel. A tudatlan legföljebb két párhuzamos kőrakás között közlekedik. Ám hogy az én tanítói igyekezetem lerakódott-e hallgatóimban, nem tudom. Amikor nagy néha effélét tapasztaltam, elmondhatatlanul örültem.

Az interjú tlejes terjedelmében idekattintva olvasható

OLVASSA EL EZT IS:
A Könyvhét húszéves