Egy mai magyar regény a reformkorról – beszélgetés Jolsvai Andrással
Szepesi Dóra - 2019.05.15.
Legújabb könyve, a Nincsen számodra hely, a Fekete Sas Kiadónál jelent meg. A Magyar Tudományos Akadémia megalakulásának idején, a reformkorban játszódik.
– Az elején egy levél keltezéséből megtudjuk, hogy 1830-at írunk. Pontosan melyik időszakot öleli fel a történet?
– A törzsszöveg 1831 január elsején kezdődik, egy tűzvésszel, és ’31 karácsonyán ér véget. A prológus egy levél 1830 november végéről, akkor ültek össze Pozsonyban a főurak, hogy eldöntsék, kik lesznek akadémikusok, és a regény úgy kezdődik, hogy a Döbrentei levelet ír a költőnek, hogy őt fölvették. Az epilógusból kiderül, hogy Döbrentei lemond és a Toldyt választják helyette titkárnak. Ez valójában 1836-ban történik, de az események szempontjából mindegy, mert ’31-ben eldől, hogy Döbrentei bukott.
– Nem lehetett kis kutatómunka belebúvárkodni ebbe a korszakba! Miért érdekelte?
– Nagyon régóta érdekel, lényegében az egyetem alatt már ez volt az a korszak, ami foglalkoztatott és eredetileg a szakdolgozatomat is Kazinczyból írtam volna, de akkor az meghaladta a lehetőségeimet. Kazinczy olyan hihetetlen mennyiségű levelet hagyott maga után és a levelei ismerete nélkül valójában nem lehet róla képet alkotni. Aztán Kemény Zsigmondból írtam a szakdolgozatomat, de ez a korszak már akkor magához vonzott, és később, fiatal szerkesztőként, kutatóként több mint egy évtizedet foglalkoztam vele.
– Látszik, hogy nagy szeretettel fordul az időszak felé, a kis zsánerképek, figuraleírások, a korabeli Pest-Buda képe, megragadják az olvasót!
– Igen, hát ez nagy élvezet volt. Az eddigi műveim az elmúlt 50-60 évben játszódnak, most először írtam olyan korszakról, amivel kapcsolatban személyes élményem nincs. Nyilvánvalóan ezt a korszakot választottam, amit ab ovo jobban ismerek a többinél.
– Vörösmarty a főszereplő, bár a regényben soha nem nevezik néven. Miért?
– Ez egy játék. Az olvasó, akinek valami kis fogalma van a magyar irodalomról, hamar felismeri, hogy itt őróla van szó. Nagyon tudatosan kevertem a valóságos elemeket a fikciós elemekkel, sőt néha a valóságos elemeket is másfajta valóságos elemeknek tüntettem fel. Elég szabadon bántam a regényíró összes lehetőségével. Azzal, hogy őt nem nevezem Vörösmartynak, jelezni akarom, hogy ez az én Vörösmarty képem, a figura, akit kitaláltam, az én értelmezésem. Nem lehetetlen ez, hiszen rengeteg dolog van, amit nem tudunk Vörösmartyval kapcsolatban. Vagy azért, mert a kutyát se érdekelte eddig, vagy azért, mert nem maradtak fenn olyan források, amelyek hitelt érdemlően bizonyítanák élete történéseit. Hogy csak egy példát említsek, 43 éves, amikor Csajághy Laurát feleségül veszi, az előző évtizedeiről összesen annyit tudunk, hogy Perczel Etelkába nagyon szerelmes volt, ezt maga is dokumentálja, a kortársak is, de hogy közben mi történt, arról – mendemondákon kívül – nincsen hitelt érdemlő adat. Ilyenkor a regényíró szabad kezet kap. Én ebben a regényben például elképzeltem egy viharos szerelmet a Vörösmartynak. De azáltal, hogy nem nevezem őt Vörösmartynak a regényben, érzékeltetném is, hogy a valóságostól egy kissé elszakadtam itt.
– Műfaji szempontból minek nevezné ezt a könyvet?
– Jó kérdés, fogalmam sincs! A kiadóm történelmi regénynek nevezné, ha hagynám, de én nem szeretném annak nevezni. Legalábbis nem abban az értelemben történelmi regény, ahogy Walter Scott óta a történelmi regényeket definiáljuk. Az egyik olvasóm – nem sok volt eddig, mert a könyv most áll megjelenés előtt –, azt mondta a műfajára, hogy ez egy idill. Nekem tetszik, legyen az! Kérdeztem tőle, hogy miért idill, azt mondta, mert minden figurája szerethető. Ezt én szívesen elfogadom. A kort, a figurákat nagyon lehet szeretni szerintem, mind nagyon érdekes egyéniségek voltak, egytől-egyig.
– Az újpesti ihletésű regényei is idilliek…
Bizonyos értelemben, igaza van. Nyilván az én világlátásom igényli az idillt, a harmóniát, lehet, hogy ez így van.
– A figurák szerintem is szerethetőek, és feltűnt, hogy majdnem mindegyiknek megtaláljuk az utcáját, terét a mai Budapesten. Érdekes, hogy az ember nap mint nap jön-megy a belvárosban, itt, ott, amott anélkül, hogy tudatosulna benne, kikről is nevezték el az utcákat. Ám a könyvet olvasva, szinte megelevenednek, és közelebb kerülnek hozzánk ezek az emberek.
– Van egy fejezet a regényben, ami arról szól, hogy a Vörösmarty és a Toldy kicsit kapatosan mennek hazafelé, és elképzelik, hogy az a tér, amin keresztülmennek, az majd róluk lesz elnevezve. Az olvasó tudja, hogy a Vörösmarty teret Teátrum piacnak hívták akkoriban, ez egy többszörös játék. De valóban, érdekes módon, ez a nemzedék az, amelyiknek nemcsak a legkiemelkedőbb alakjai lettek utcák, terek meg szobrok, hanem a középszerűek is, aminek várostörténeti oka van: amikor ők klasszicizálódtak, akkor épült fel Budapest fele, és rengeteg utcát kellett elnevezni. Így aztán az ő esélyeik sokkal jobbak voltak, mint a ma éppen meghaló jeles embereké, mert jeles ember ma is sok van, de utca kevesebb. Érdekes módon, valóban, ha megnézi a mai budapesti utcanévjegyzéket, és hogy az emberek, akikről el vannak nevezve, körülbelül mikor éltek, ez a gárda abszolút fölülreprezentált. Ez persze nem von le a jelentőségükből semmit, mert a többségük tényleg jelentősen járult hozzá a magyar kultúrához.
– Miért a Magyar Tudományos Akadémia a magva a regénynek?
– Hogy a regénynek miért lett ez a története, annak az az oka, hogy én valaha, egy évtizeden át, kutattam a Magyar Tudományos Akadémia megalakulásának körülményeit, az első éveit. Azt gondolom, hogy a regényben rengeteg olyan tényanyag van, amit még senki sem tárt föl. Végignéztem például a heti ülések összes jegyzőkönyvét is, kijegyzeteltem őket. Az első évben sokáig minden héten egyszer üléseztek, és jegyzőkönyvet vezettek, ezek ma is megvannak az Akadémia kézirattárában, hihetetlen anyag természetesen, és a kutyát se érdekelte. Valamikor ezt hűvös tárgyilagossággal jegyzeteltem ki magamnak, fölírtam, hogy ki volt ott, mit mondott… Most már regényíróként kezeltem az anyagot, és megengedtem magamnak olyan játékokat, amiket egy irodalomtörténész persze nem engedhetne meg. De a regény alapjai valóságos jegyzőkönyvi alapokon nyugszanak.
– Nemrégiben láttam Kazinczyról egy filmet, Vojtkó Ferenc rendezte, és épp az MTA-filmklubjában vetítették. Azt szűrtem le a végén, hogy ha ő nincs, akkor az összes többi, utána jövő író, köztük Vörösmarty, nem tudta volna a magyar nyelvet úgy használni, ahogyan használhatta. Mi a véleménye erről?
– Ezzel egyetértek, így van, központi alak volt, olyan szervező zseni, aki évtizedekkel meggyorsította a magyar irodalom belső fejlődését. Miközben éppen ebben a regényben már egy öregember, akit a többiek megmosolyognak a háta mögött, ő még mindig azt gondolja, hogy ő a magyar irodalom vezére, de hát már 1831-at írunk, már jön az új nemzedék, amelyik kedvesen, udvariasan mosolyog rajta.
– A könyvének a stílusa is nagyon élvezetes, a nyelvújítási időszak előtti és utáni szavakból is kapunk, régies szavakat, például azt írja, hogy „a demizson bort üstöllést meglékelték”, – az üstöllést szót még csak ismerem, azt jelenti, azon nyomban –, de van például egy másik, …az asszony „harmincon túl egy kissé iperedésnek indult” – ez mit jelent?
– Egy kicsit meghízott, nem nagyon kövér, csak menyecskés lett. A nyelvvel is nagyon tudatosan játszottam ebben a regényben. Nincs arról szó, hogy megpróbáltam volna a korabeli nyelvet, még csak a párbeszédek szintjén is visszaállítani, hanem inkább csak megfűszereztem a mai magyar nyelvet ezekkel a régies szavakkal, fordulatokkal. Meg persze azáltal, hogy nem sokat, de azért idézek a regényben a régies nyelvhasználatot előhozó, valódi dokumentumokból is. De nem akartam túlzásba vinni, ez egy mai magyar regény. Annyira, hogy időnként nagyon tudatosan, szinte mai szleng szavakat is használok. Ez ugyanúgy csak fűszerként szolgál, mint a régies szavak, hogy az olvasó érezze, egy mai regényt olvas.
– Az egyik fejezetben sorolják a legszebb nyelvújítási szavakat: futonc, párbeszéd, izom, értelmiség, szeszély, cukrász – és folytathatnánk.
– Egyébként közöttünk szólva, ez a társaság, ez a néhány tucat ember, aki akkor szerepet játszott az Akadémia körül, de facto százszámra, sőt ezer számra hozta létre az új magyar szavakat, azokat, amelyeket mi most teljes természetességgel használunk. A mai magyar szókincsnek igen jelentős részét ezek a férfiak alkották meg. Nagy verseny, játék volt közöttük, hogy ki tud használhatóbb szavakat alkotni. Az más kérdés, hogy a nyelv egy bonyolultabb képződmény, néha olyan szavak maradtak meg, amikről már ők is azt gondolták, hogy teljesen használhatatlanok lesznek, és néha a nagyon jónak tűnők, kiestek. A nyelvnek van egy belső fejlődése, amely megy a maga útján, de azért ez a társaság tett a legtöbbet hozzá a magyar nyelv megújításához.
– Most tudtam meg, hogy Döbrentei Gábor a történelem szó megalkotója!
– Ez igaz, a históriát használták korábban. Gondoljon bele, nagyon szellemes megoldás, hogy a történésnek egy képzett változatát hozza erre. Meg is szerette a magyar és használjuk, azóta is.
– Figyelemre méltó alak Marcsa, az inas húga, aki a szolgálója és a kedvese lesz a hősnek. Egyszer csak úgy elnézi őt a költő, és hirtelen rájön, hogy ő Ilma – és róla mintázza meg a Csongor és Tünde Ilmáját… Mit szólna ahhoz, ha az iskolákban ezt a könyvet fölvennék az ajánlott olvasmányok listájára?
– Átugrottunk néhány grádicsot; egyelőre mit szólnék ahhoz, ha a könyv végre megjelenne, annak nagyon örülnék, reméljük, hogy most már egy-két héten belül megjelenik. Aztán mit szólnék ahhoz, ha jól fogadná az olvasóközönség, meg a kritika, annak is nagyon örülnék; és persze, ha ez mind így lenne, nekem az se volna ellenemre, hogyha az iskolákban olvasmányként ajánlanák a diákoknak. Bár ez mindig kétélű dolog, mert a diákok nem nagyon szeretik azt, amit nekik ajánlanak. Lehet, hogy jobban járnánk, ha a tanárok szigorúan eltiltanák őket ettől a könyvtől, mert akkor a pad alatt lelkesen elolvasná mindenki. Azt szokták közhelyszerűen mondani, hogy megpróbálja közel hozni, vagy leemelni a szobor talapzatáról ezeket a nagyon derék embereket, és bemutatni őket, hogy a valóságban hogyan éltek. De mondjuk, nekem az elsődleges célom nem az volt, hogy a könyvem hatására most az emberek végre olvassanak Vörösmarty verseket. Egyébként olvassanak, mert kevés zseniális költőink egyike, rengeteg színe van, nem csak az az egy, amit általában a Szózat szavalása közben szoktunk átérezni, hanem egy nagyon sokszínű, érdekes, izgalmas költő, tehát az emberek olvassanak, ez helyes megoldás. De én valóban egy élettel teli, izgalmas, vidám, fordulatos, időnként szomorú, időnként ironikus regényt akartam írni, és azt hiszem, sikerült is.
– Nincsen számodra hely – miért lett ez a címe?
– A cím egy többszörös játék. Azt ugye nem kell mondanom, hogy az idézet honnan való. A regényben többfajta lehetőség van az értelmezésre. Az egyik a regény főcselekménye: két párt vetélkedik az Akadémiában a többségi helyek elnyeréséért. Mind a kettő úgy érzékeli, hogy a másiknak nincsen helye mellette. A cím utalhat erre a küzdelemre is, ami a Döbrentei és Vörösmarty, illetve a Döbrentei és Toldy között zajló küzdelmet szimbolizálja. De van a regényben, nagyon tudatosan egy olyan játékos fejezet, amiben Deák és Vörösmarty elutaznak Balatonfüredre, és amikor elindulnának vissza, a zsúfolt postakocsin, akkor Deák leszól Vörösmartynak, hogy nincsen számodra hely. Vörösmarty, aki igazi költő és költőként éli meg az egész életét, azonnal fölírja ezt a sort magának, mert megérzi, ezt valahol majd föl tudja használni. Mi ugye tudjuk, hogy a Szózatban fogja fölhasználni. Elég hamar kiderült, hogy ez kell, hogy legyen a regény címe, ragaszkodtam is hozzá.
– A további éveket nem akarja megírni Vörösmartyról?
Nem, nem, azt hiszem, hogy nem. Nekem ez a kirándulás a régi időkben jó volt, elég volt. Most már dolgozom a következő regényemen, az 20. századi családtörténet lesz. Jövök vissza a 20. századba. De nagyon-nagyon élveztem ezt a 19. századi kirándulást.
– Van még valamilyen korszak, ami ezeken kívül érdekli?
A magyar történelemből? Valójában minden korszak érdekel olvasóként természetesen, de azt hiszem, hogy íróként maradok ennél a két időszaknál. Az egyik a reformkor, a másik a mai kor.
Szepesi Dóra
Fotó: Szabó J. Judit
Jolsvai András: Nincsen számodra hely
Fekete Sas Kiadó, 282 oldal, 3990 Ft