Vigh Bori, hiába alig múlt csak harminc éves, mégis minden füllentés nélkül elmondhatja magáról, hogy bejárta a fél világot, egészen pontosan 48 országot. A bakancslistája mutatja neki az utat. Most pedig ezen a listán a könyvírás következett, ezért Bori egy nem hétköznapi útikönyvvel rukkolt elő, erről beszélgettem vele.

– Van egy útiblogod, a backpacker.hu. A könyved is hasonló stílusban íródik?

– Hasonló, de mégis más. A blog mellett van egy előadásom is, aminek az a címe, hogy Hogyan menjünk világgá?. A könyvem inkább ennek a tematikáját követi. Az előadásban ugyanis arról beszélek, hogy hogyan tudunk eljutni, mi, átlagos emberek az álmodozástól addig, hogy fölüljünk egy repülőre, és elutazzunk, ahová csak szeretnénk. Tippeket adok és ötleteket. Próbáltam úgy összerakni ezt a kis útikönyvet, hogy ne csak rólam szóljon, hanem az olvasóról is, hiszen a célom az, hogy az olvasó is el tudjon indulni, és az álmodozást végre kalandokra, emlékekre tudja váltani.

– Mivel ösztönzöd az embereket, hogy neki merjenek vágni egy utazásnak?

– A könyv első fele igazából egyfajta pszichológia, annak ellenére, hogy nem vagyok pszichológus. Az előadások előtt, után, és a hétköznapokban azonban nagyon sokat beszélgetek emberekkel, akik vágynak utazni, csak nem mernek. Ezeknek a beszélgetéseknek a tapasztalataiból, az ő mondataikból szedegettem össze azt, hogy az emberek milyen kifogásokkal áltatják saját magukat. Sokszor mondjuk azt például, hogy nincsen pénzünk, nincsen időnk utazni. Én pedig pont ezekre a kifogásokra szeretnék rácáfolni. Hiszen a kiindulópont egy utazásban pont a komfortzóna átlépése lenne, ezzel foglalkozom a könyv elején. Ez magyarul annyit jelent, hogy lehet, hogy egy kicsit fel kell adnunk a megszokott életünket és a mindennapi kényelmet az álmaink elérése érdekében.  Az utazás esetében például le kell számolni a bárcsak kezdetű mondatokkal, és beváltani ezeket arra, hogy igen, megcsinálom. Így kezdődik a könyv, és így kezdődik a kaland is.

– Benned voltak valaha ilyen mondatok?

– Tizennégy éven keresztül csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd eljutok Buenos Aires-be, és végig úgy voltam vele, hogy ez a nagy utazás nekem csak akkor fog sikerülni, ha majd megnyerem a lottót. A szokásos mondatokat hajtogattam magamban, hogy nincs pénzem, és nincs rá időm. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy mi zajlik a fejemben, és ezeket a gondolatokat kezdtem el tudatosan átváltani. olyan mondatokká a fejemben, amik már kivitelezhetőek voltak. Eljutottam Argentína fővárosába lottófőnyeremény, és mindenfajta óriási szerencse nélkül, csak magam miatt. A történtek után persze vérszemet kaptam, és elhatároztam, hogy világjáró leszek.

– Elárulsz előzetesen egy fontos tippet, a jövő utazóinak?

– Buenos Aires után végül maradtam, és három teljes hónapot utazgattam Dél-Amerikában. Ebből egy hónapot önkénteskedtem egy helyi árvaházban. Ez idő alatt egy hátizsákos hostel volt az otthonom. Itt találkoztam más utazókkal is, akikkel sokat beszélgettünk esténként. Ők kezdtek el megtanítani arra, hogy hogyan lehet akár fillérekből is bejárni a világot, ha lemondunk az öt csillagos kényelemről. A könyvem is lényegében erről szól, hogy hogyan lehet megtalálni azt a bizonyos egyensúlyt, komfort és pénztárca között.

– A családod mennyire veszi jó néven, hogy te mindig úton vagy?

– Mostanában kicsit könnyebb a helyzet, nem vagyok folyamatosan úton, hanem fél évet itthon vagyok, fél évet pedig utazom. De amikor itthon vagyok, akkor nagyon figyelek arra, hogy ápoljam a baráti kapcsolataimat. Talán még erősebben is, mintha itthon élnék. A szüleim pedig nagyon támogatnak ebben, amit csinálok, mert az én utazásaim által ők is utaznak, hiszen olvassák és hallgatják az élményeimet, és nagyon büszkék is rám, azt hiszem.

– Nem szoktak érted aggódni?

– Az ő aggódásuk nekem egy kiváló tükör. Előbb ugyanis én szoktam elkezdeni aggódni, ők csak akkor, ha ezt megérzik rajtam. Ilyenkor tudom, hogy ez azért van, mert én is féltem magamat. A leginkább aggódós kalandom úgy történt, hogy bemásztam a bezárt Machu Picchu-ba mert találkoztam valakivel, aki már megcsinálta, és kaptam tőle egy jónak tűnő térképet.  Persze nem lett jó vége a dolognak, mert éppen földcsuszamlás volt, és bent ragadtam egy időre. Azóta megtanultam, hogy nem csinálok ilyeneket, és idegen férfiakkal sem maradok kettesben sohasem. Mentőangyalaim ennek ellenére szerencsére mindig akadnak út közben. Ecuadorban például egy lány felajánlotta, hogy meghúzhatom magamat nála egy éjszakára, mert látta, hogy kicsit elvesztem. Így megúsztam egy éjszakai bolyongást.

– A blogodat is hasonló céllal indítottad el, mint amiért a könyvet írtad most?

– Az életem az elmúlt hat-hét évben a bakancslistámról szól. Amikor kimentem Buenos Airesbe és láttam a tangó táncosokat, tizennégy éves álmom vált valóra. Akkor döntöttem el, hogy mostantól kezdve az életemet úgy fogom megélni, ahogy azt én elképzelem, tehát új karrier tervet szőttem. Többet nem az volt a célom, hogy előléptessenek, hanem az, hogy a listámra minél több pipát tudjak tenni. Ezen a lajstromon pedig többek között olyan dolgok is szerepeltek, mint a nagy közönség előtt éneklés, vagy a könyvírás. A blog ez utóbbinak egyfajta tudatos ujjgyakorlata volt. Pár hét múlva szerencsére már ezt a pontot is kipipálhatom a bakancslistámon.

– Mi a következő pont, amit ki szeretnél pipálni?

– Mostanában annyira fókuszáltam a könyvre, hogy még nem vettem elő a listát, majd csak a pipálás után nézek rá, hogy mi a következő terv. Viszont hamarosan megint útra kelek, mert találtam egy hajós kalandot a Dominikai Köztársaságba. Két hetet utazom majd egy tengerjárón, csaknem ingyen - úgy éreztem, ezt kár lenne kihagyni.

– Egy titkot azért árulj el: hogyan tudsz ilyen életmód mellett dolgozni is?

– Social media marketinges vagyok, így kicsit rugalmasabb a munkám, mint az átlagembereknek.  Persze a mozgó irodának vannak azért hátrányai is. Nem egyszer akad az internet, vagy pedig egyáltalán nincsen jel. Ilyenkor el kell hagynom az aktuális helyemet, hiszen nagyon fontos, hogy időben kész legyek a munkával. Viszont az mindenért kárpótol, amikor munka közben, ha felnézek a laptopomról, a tengert láthatom.

Kurcz Orsi

Vigh Bori (backpacker.hu) az Olvasás Éjszakáján, október 8-án, az Alexandra Irodalmi Kávéházban arról beszél közönségének, hogyan változtatta meg a Bakancslistája az életét.