Csak a cím semleges – Beszélgetés Zalán Tiborral
Csokonai Attila - 2017.07.11.
Zalán Tibor két színpadi játékot tartalmazó kötetét jelenteti meg a [2016-os] Ünnepi Könyvhétre a Fekete Sas Könyvkiadó. (A könyv grafikái ezúttal is Kovács Péter Kossuth-díjas festő munkái.) A Hal, vér, festék (2000), Azután megdöglünk (2004) és a Szín-Hang-Báb (2009) után ez már a negyedik olyan kötete, amelyben színpadi műveit olvashatjuk. A szerző és a színház, és a drámai műfajok kapcsolata sokoldalú, erről is kérdeztem Zalán Tibort, de leginkább az érdekelheti az olvasót, mivel lepi meg őt a sokoldalú író most.
‒ Kötetben megjelent munkái sorában az első egy monodráma, az első verseskötete (Földfogyatkozás, 1980) előtt egy évvel napvilágot látott Sakk-bástya. Azóta folyamatosan foglalkoztatják a drámai műfajok. Honnan ez a színház és a drámaírás iránti érdeklődés, amelynek pályáján többféle formája jelent meg? Gondolok a dráma-, a hangjátékírásra, a dramaturgiai munkálkodásra, tanításra és legújabban a rendezésre.
‒ Többféleképpen is lehet válaszolnom erre a kérdésre. Valahogy úgy kezdődhetett az érdeklődés komolyra fordulása, hogy egy nagyon jelentős drámaíróval ültem szemközt a Kortárs szerkesztőségében. Páskándi Gézáról van szó, aki kinézett belőlem legalább egy drámára való képességet. Valahogy úgy is kezdődhetett, hogy Katona Imre József, a rádió dramaturgja bekopogott hozzám mátyásföldi albérletünkbe, és arra biztatott, hogy írjak hangjátékot. Valahogy elkezdődhetett úgy is, hogy Pozsgai Zsolt, a Kolibri Színház dramaturgja azzal az ötlettel keresett meg, hogy írjam át a színházuk számára Andersen A rút kiskacsa című meséjét, amely, emlékezetem szerint, tizenegy évig volt színen a Kolibriben, és a megírása után Novák János felajánlotta, szegődjem el a színházába dramaturgnak. A folytatás viszonylag egyszerű volt mindhárom esetben: Páskándi szeretettel olvasta a darabjaimat, és jó szándékkal bírálta meg őket, Katona Imre Józseffel, akinek korai halála máig feldolgozhatatlan a számomra, több tucat hangjátékomat vettük fel a rádióban, a Kolibriben lehúztam tizenegy évet, ha jól emlékszem, addig bírtuk együtt Novákkal, de utána is színházakhoz kerültem, először Zalaegerszegre a Griff Bábszínházba, utóbb, s a kapcsolat mindmáig tartó, a Békéscsabai Jókai Színház ajánlott munkalehetőséget. Nagyon sok gyerekdarabot és átdolgozást rendeltek tőlem eddigi pályafutásom során, több mint félszáz színházi bemutatón vagyok túl, tanítottam – és tanítok – dráma- és színháztörténetet, dramaturgiát… nem sorolom…
‒ Kötete első, két felvonásos darabjának címéről, amely így hangzik: unferlédi (karriertörténet, negatívba mártva) persze mindenkinek a többszörös Oscar-díjas, romantikus, amerikai filmmusical ugrik be először, pedig az annak alapjául szolgáló Shaw-drámához, a Pigmalionhoz több köze van. Jelzi is. Mi adta az ötletet ehhez, és ha megrendezné, mit hangsúlyozna benne? Vagy számíthatunk arra, hogy más valaki megrendezi?
‒ Az ötletet valójában a már említett Novák János adta, aki a saját színháza számára szerette volna velem megíratni a fordított Pigmaliont: Liza itt nem egy virágárus lánykából lesz professzorfeleség, hanem egy kiváló képességű franciatanárnő agyát és személyiségét nullázza le a kínai piac professzora, a maffiózó Honti, fogadásból. Ha megrendezném, feltétlenül azt hangsúlyoznám az előadásban, hogy a régen annyira áhított demokráciánkban kilóra meg lehet venni mindenkit, a pénz és a hatalom birtokosai azt a játszmát játsszák velünk, amelyiket akarják, és még szerencsénk van, ha nem szemelnek ki bennünket totális lúzernek (nagyobb lúzernek, mint amilyenek vagyunk), és ha nem kell nekik az életünk. A darab egyébként az egyetlen drámám, amely még nem látott eddig színházat. Merő Béla rendező régóta kacérkodik az ötlettel, hogy megcsinálja az unferlédit, de eddig még neki sem sikerült deszkát szereznie a darabhoz.
‒ 2011-ben mutatta be a Pécsi Művészetek Háza, 2015-től máig játssza a második, 12 jeleneten át pergő szása i szása című darabot a Szegedi Nemzeti Színház, Merő Béla rendezésében. Úgy érzi, megvalósult ebben a rendezésben, illetve előadásban az a tragikomédiai törekvés, amely a napjaink valóságát meghatározó ún. rendszerváltásról nyújt elég lehangoló képet? A „színpadi játék” kategória eléggé általános jelzés ahhoz, hogy többféle módon megközelíthető, feldolgozható ez a mű is.
– Remek előadásnak tapsolhattak Szegeden. A színészek lubickoltak a szerepeikben, a közönség el nem fáradó harsány derűje kísérte ezt a rendkívül keserű, és nem minden tanulságtól mentes, darabot. Érdekes, hogy erről az időszakról, mármint a rendszerváltozás-változtatás kezdeteiről, nem nagyon született színdarab nálunk, de az is lehet, hogy született, csak én nem tudok róla. Az oroszok, avagy a szovjet csapatok kivonulásáról pedig biztosan nem írtak darabot. Visszatekintve az akkori időkre, ami heroikusnak látszott, mára meglehetősen kicsinyesnek tűnik fel, amikor azt hittük, hogy a kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását, nem vettük észre, hogy épp akkor adtuk mások kezébe azt a kevés lehetőséget is, amiben megkapaszkodhattunk volna. A közös keserűség okán a Szása i Szása-darab utolsó mondatát szerettem volna kötetcímül adni, de a kiadó túl frivolnak tartotta az ötletet. Így aztán megmaradt az a teljesen semleges cím címnek, amit a Fekete Sas ideiglenesen adott a két darabnak, várva arra, hogy előjövök valami „ütősebbel”. Én meg úgy gondoltam, nagyokat mondani szerető korunkban talán ezzel az egyszerű, szinte hangtalan címmel kelthetek figyelmet.
Csokonai Attila
Fotó: Bahget Iskander
Zalán Tibor: Két színpadi játék
Fekete Sas Kiadó, 188 oldal, 2300 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával