Miklya Luzsányi Mónikával, aki számos gyermekkönyv, ifjúsági regény, pedagógiai segédanyag szerzője, itt Budapesten találkoztam. 19 éve él családjával Kiskunfélegyházán, ahonnan azért érkezett, hogy előadást tartson Hogyan szeressük kamasz gyermekünket? címmel. A 2013-ban a Családbarát Médiáért Közönségdíjjal jutalmazott íróval erősen szűkíteni kellett interjúnk témakörét, lévén az nagyon gazdag.

− Hogyan illik és fér bele az Ön tág tevékenységi körébe ez az előadás, hiszen termékeny író, szerkesztő és ötgyermekes édesanya, azaz most már nagymama is.

− Első diplomám szerint módszertanos pedagógus vagyok. Teológiát is végeztem, szociáletika szakosként. Az ezredfordulón vettem észre, hogy azok a módszerek, amikkel addig dolgoztunk, nem vagy másként működnek a digitális nemzedék gyermekeinél − akkor kezdtem el ezt a témát kutatni. Tudományos kutatási területem ez a korosztály, de anyaként, pedagógusként is sok tapasztalatom van ebben a témában. A férjemmel, Miklya Zsolt költővel, szülőként öt kamaszkort éltünk végig.

− AZ ÜKH-re a Móra Kiadónál jelent meg a népszerű Pöttyös Könyvek sorozatban egy nagyon érdekes regénye, a Cília árnyai. Milyen tapasztalatok, megfontolások érlelték meg ezt a művét?

− Minden könyvnek van egy referenciális olvasata, minden írásom saját élményekből táplálkozik. De az írói fantázia úgy működik, hogy ezeket az apró élménytöredékeket átgyúrja, és megalkot egy másik valóságot. Ebben a kötetben is megjelennek a mai társadalmi problémák, azok a viszonyok, amelyek között a gyerekeink élnek. Nagyon örültem, amikor a szerkesztő, Dóka Péter felvetette, hogy legyen „Pöttyös”, mert gyerekként faltam a sorozat könyveit. Péter egyszer azt mondta: Cília pont olyan, amilyen te lehettél kiskamaszként. És ez igaz, pont ilyen kicsit „elszállt” gyerek voltam. Számomra a párhuzamos világok létezése, hogy egyszerre látom a múltat és a jelent, hogy megelevenednek a régen élt karakterek, teljesen normális volt, mint Cíliának.

− Ez azonban nemcsak „egyszerű” lányregény, hanem többrétegű ifjúsági regény, amelynek címadó hőse egy rendkívüli fantáziával megáldott, nagyon értelmes, érzékeny hetedikes. Melyek ennek a műnek az előzményei korábbi kötetei közül?

− A Macskaút mindenképpen. Ebben Misi az apakomplexusát úgy dogozza fel, hogy az édesapjával kialakított másik világban jár-kel. Ezeken a fantázia-kirándulásokon keresztül küzdi meg saját lelki problémáit. Úgy gondolom, a fantáziavilág nagyon sokat tud segíteni a gyerekeknek mindennapi konfliktusaik, lelki problémáik feldolgozásában. Az előzmények közé tartozik a Titkoskönyv is, ami, mondhatni bestseller lett. Vagy az Apati szövetsége, amiben szintén a gyerekek fantázia-útjai találkoznak a felnőtt valósággal. A Cília árnyai egyébként tele van humorral, életvidámsággal. Nem is beszélve a megelevenedő szellemekről, a kazamatákban működő titkos társaságról, az élő és holt szerelmesekről! Mert tényleg vannak gyomorszorító részei a könyvnek, de a „kemény” mondanivalót érdemes humorba, kalandba „bugyolálni”, úgy könnyebben emészthető, könnyebben el lehet fogadtatni.

− Az Ön nevét már a legkisebbek is megismerhetik olyan képeskönyvek által, mint a Zoknimanó karácsonya, Zoknimanó és a sulicsoda, Cerkatinka és a szürke lord.

− Nekem azért nagyon fontos ez az utóbbi, mert az elszürküléssel, a lélek megölésével veszi fel a harcot egy kislány. Az érzékeny főhős és „marginalizált rétegből” jött társa fog össze az ellelketlenítő hatalom ellen. Egy olvasmányos, érdekes, kedves mesei közegbe illesztettem mindezt. Nagyon szeretek mesét írni. Egyébként is nagyon könnyen írok, de mesét meg aztán végképp. Egyszerűen beugrik egy ötlet, először igazán a karakter. Elkezd élni a fejemben, aztán „csak” le kell írni, hogy mit csinál.

− Fontos része életművének az a tucatnyi életrajz, dokumentumkötet, amelyeket magyar misszionáriusok, papok életéről írt és szerkesztett.

− Szerettem volna példaképeket adni a mai gyerekeknek, fiataloknak. Lássák, hogy nem csupán a virtuális világban vannak szuperhősök, hanem a mi történelmünkben is voltak valódi hősök. Kistamás című könyvemet Sztehlo Gáborról írtam, hogy megmutassam: az embertelen viszonyok között, amikor mindenki behódol, hogyan lehet istenkövető emberként megmaradni. Vállalni azokat az értékeket, amikre feltettük az életünket. A Cília árnyaiban nincs semmiféle vallásos vonulat, de ez is arról szól, hogy van egy érték, nemcsak az iskola, hanem a gyerekközösség, az alkotói sportközösség, a gyerekszerelem, a közeg, amiben élnek. És ezt el akarják venni tőlük. Hogyan tudnak harcolni érte, akár egyénileg, akár összefogva? Tapasztaltam, hogy a szülők sokszor elfedik a hétköznapi problémákat, azokat a gondokat, amikre a gyerekek nagyon érzékenyen tudnak reagálni, például a diszkriminációra. Itt nem csak a két „ellenséges” iskolát vonják össze, hanem a kültelki iskolát is beolvasztják az elit iskolába. A gyerekek jól reagálnak erre, el tudják fogadni egymás hendikepjeit és árnyait, és látják a másik pozitív oldalát is.

− Madárkenyér címmel (2007-ben) a Ráday Könyvesháznál egy novelláskötete, a Jelenkor Kiadónál egy felnőtteknek szóló regénye jelent meg (2006-ban), ennek címe: Te csak tánczolj szépen! Ez utóbbi borítóján halvány, illetve éles puzzle-darabok láthatók, egyiken-másikon különböző korokból származó fényképek. Kérem, fejtse ki röviden, mi a jelentése ennek, és a címben a régies helyesírással írt „tánczolj” szónak! És mennyi a tematikai és írástechnikai-stiláris összefüggés a két kötet között?

‒ Dokumentumköteteim közül az első Sztehlo Gábor életét dolgozta fel. A munka során több száz órányi mélyinterjút készítettem, olyan idős, zsidó emberekkel, akik gyerekek voltak a holokauszt idején. Aztán egy kicsit belefeledkeztem a témába. Úgy nyolc évre. Ez az időszak bizonyos tekintetben ki is jelölte az „írói arcomat”, a fő témáimat. Mert mindegy, hogy dokumentumkötetet szerkesztek, regényt vagy éppen mesét, bábdarabot írok. A diktatórikus hatalommal szembeni összefogás, a polgári ellenállás, az „embernek lenni az embertelenségben” kérdése szinte minden művemben előjön, ha csak bújtatott formában is. A másik főkérdésem az, hogy képesek vagyunk-e tanulni a múltunkból? Egyáltalán: szembe merünk-e nézni a saját történelmünkkel, családunk, szüleink, nagyszüleink életével, tetteivel? Akár igen, akár nem, az identitásunkat erősen meghatározzák az előttünk járók cselekedetei. A Te csak tánczolj szépen erről szól. Az elhazudott, letagadott múltról. Amikor az ember felnőttként kényszerül szembesüli azzal, milyen családból származik, milyen terheket kapott, hordoz öntudatlanul is. Amikor túl későn derül ki az igazság, mert nincs már kit kérdezni. Csak emlékfoszlányok vannak, töredékek, és a főszereplőnek mintegy puzzle-darabokból kell összeraknia a családi emlékezetet, amit nem osztottak meg vele, s ezzel együtt újra fel kell építenie önmagát, a saját identitását. Egy ilyen puzzle-darab, amikor a főszereplő megtalálja a nagyanyja, Róza mama leveleit, amelyeket balett-táncos fiának írt a munkaszolgálatra. Róza mama leveleinek nagy része egyébként vendégszöveg, Lőrinc György balettmester édesanyjának leveleit dolgoztam át a saját regényembe. Innen a cím és írásmódja is.
Mind a két könyv valahol ezt a témát, a múlt és az identitás kérdéseit járja körbe oly módon, hogy a szereplők tudatát tükrözve, több szempontból ismerjük meg az eseményeket.

‒ Amikor beszélgetésünk elején azt mondta, hogy férjével szülőként öt kamaszkort
éltek végig, a gyermekeikre utalt. A férj ugyebár az ismert költő, Miklya Zsolt, akinek 2 éve a Móra Kiadónál jelent meg 2015-ben a Végtelen sál című, szépen illusztrált gyerekverskötete, s ha kell, versekkel „béleli” az ön meséit. Vagy együtt alkotnak pedagógiai segédanyagokat. Olvasóinknak ajánlom a neten található Miklya és Luzsányi E-oldalt a további ismerkedéshez.

‒ Zsolttal a kezdetektől alkotói műhelyben gondolkodtunk. Először is egy nagycsaládot alkottunk meg, miközben együtt szőttünk (népi iparművészeti tárgyakat), majd iskolát álmodtunk és valósítottunk meg, később első kiadónk szerkesztői-szerzői műhellyé formálódott, és egyfajta irodalmi-pedagógiai alkotóműhellyé vált a családunk is.
Mint annyi mindent, az írást is együtt kezdtük Zsolttal: pedagógiai módszertani anyagokat, oktatási segédanyagokat, társasjátékokat fejlesztettünk. Zsolt mindig is írt verseket, de számomra az írás az alkalmazott műfajokból nőtt ki. Mi, Zsolttal valahogy mindig együtt rezonálunk. Ha más formában vagy más úton-módon is, de mindig együtt gondolkozunk, együtt alkotunk valamit.
A gyerekek ebbe az alkotóműhelybe születtek bele, és mindenki megtalálta a maga területét. Annának már több könyve jelent meg: három felnőtteknek szóló és egy ifjúsági regény. Most rendezi a verskötetét, és új regényén dolgozik. Amit még tudni kell róla: Kapitány Iván ösztöndíjasa volt, és forgatókönyvíró lett. Minden imaginációját lefoglalja a forgatókönyvírás, ezért ír most kevesebb szépirodalmat. Négyen-öten dolgoznak együtt egy „írószobában”, vagyis alkotóműhelyben. Én el sem tudtam ilyesmit képzelni, és most a Betűtészta Kiadónak csinálunk közösen, hét gyerekíró, egy regényt. Nagyon élvezem ezt a multiszerzős dolgot.
Kamaszkorában majdnem minden gyerekünk írt, publikált, jelen voltak Sárváron, a diákíró-diákköltő találkozókon. Attilának a zene a mindene, és pszichológus lesz. A legkisebb, Csanád most az ELTE Bölcsészkarára készül, de már első verseit publikálja irodalmi lapokban. Sokat slamel, az Országos Team Slam Bajnokság döntőjébe is együtt jutottak be, Anna és Csanád.
A gyerekeink, azt kell, hogy mondjam, belenőttek az irodalomba, művészetekbe, pedagógiába és pszichológiába, mint alkotó létformába. Mikor Attila fiunk pszichológia szakra került az egyetemre, azt mondta: „Te, anya, én most döbbenek rá, hogy a mi vacsorabeszélgetéseink olyanok voltak sokszor, mint egy egyetemi szeminárium.”
A pedagógiai vénát Emesénk és Eszterünk viszi tovább. Ők is mindketten díjazottak voltak Sárváron, Emese kiválóan rajzol és énekel, Eszter rendkívül segítőkész és megbízható, és jelenleg mindketten az alkotó pedagógiát művelik. Emese a legkisebbekkel, Eszter pedig az idősek között.
Nyilván figyeljük és olvassuk egymást. Mi a gyerekeink írásait, munkáit már kéziratban, első kézből megismerjük, viszont ők azt mondják a mi műveinkről: majd ha nyomtatásban megjelentek. Igyekeztünk megvédeni őket a művészlét túllőtt öntudatától, a hamis elittudattól, akár azon az áron is, hogy saját karrierünket késleltessük. Részükről is kialakult hát egy egészségesnek nevezhető távolságtartás, ami fontosabbnak tartja a saját, releváns út megtalálását, mint a könnyű és olcsó siker sztereotípiáit. Mi pedig engedjük őket, izgulunk velük, és gyönyörködünk sajátos útjaikban.

‒ Ahogy biztosan számított rá, még megkérdezem, min dolgozik most.

‒ Idén van a reformáció emlékéve. Én magamban úgy nevezem, hogy egy tabudöngető történelmi nagyregényt írok. Vannak ugyanis olyan belénk égett sztereotípiák, amik még köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Az én új könyvem nyilván nem fogja Gárdonyi Török Bálint-képét, Móricz Báthori Gábor-képét fölülírni, de megpróbálom kicsit közelebb hozni az olvasókat a valóságoz. Török Bálint legutolsó sarját, Katalint 1614-ben boszorkányság, szerelmi bájolás miatt fővesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ez a kiindulópontja a regénynek, innen fejtük vissza azt a szerelmi átkot, ami a Török-családon végigvonult. Ez egy erősen +18-as könyv lesz, ami eddig hiányzott az írói palettámról.

Csokonai Attila
Fotó: Füle Tamás

Miklya Luzsányi Mónika: Cília árnyai
Illusztrálta Bölecz Lilla
Móra Könyvkiadó, Pöttyös Könyvek
336 oldal, kemény táblás, 2499 Ft

Az interjú rövidített változata a Könyvhét 2017/2. számában jelent meg.