Móra Kiadó
újdonságai
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Ben és Holly
apró királysága
Csibi
tűzoltó lesz
Móra Kiadó <br> újdonságai Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Ben és Holly <br> apró királysága Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Bizonyos dolgokról nem beszélek – interjú Szvoren Edinával

Hományi Péter - 2012.12.19.

 

Szvoren Edina Pertu c. első kötete mind a közönség, mind a kritika körében zajos sikert aratott. Elnyerte a Bródy Sándor-díjat, a Déry Tibor-díjat és Gundel művészeti díjat. A napokban jelent meg második novelláskötete Nincs, és ne is legyen címmel a Palatinus Kiadónál. Az írónővel ennek kapcsán beszélgettünk az Írók Boltjában

Nagyon erős címet találtál ehhez a kötethez, mely az egyik novellaciklusnak is címe a könyvben. Miért pont ez emelted a kötet címoldalára?

Szvoren Edina: Ez egy fontos mondat a címadó novellában. A tagadás maga is fontos művelet az írói működésemben. Sokáig kerülgettem, mert túl erős cím. Kicsit tartottam attól, hogy hosszú és idegen, de néha éppen ezért tetszik az ilyesmi, mert nem áll rá az agyam rögtön.

A szövegeidben a szereplőidet gyakran a nyelvhasználatuk a szavaik segítségével jellemzed. Ennyire fontosnak tartod a kimondott, kigondolt szót, vagy egy szakmai fogás a művészetedben?

SzE: Nyilván az utóbbi is. De az ember nyelvhez való viszonya nagyon jellemző. Ez egy önreflektív dolog. Valamit gondolunk szavakról, és még a nem annyira kiművelt emberfőkben is azokon keresztül nyilvánul meg a személyiség. Szinte mindenkinek vannak mániái a nyelvőrködéstől a diáknyelven át a szleng használatáig. Általában ebben valami társadalmi hitvallás, sőt, még inkább kirekesztés ölt testet. Ha bizonyos szavakat szeretek, nem szeretek, akkor mindig valamitől elhatárolódom, a valamihez való hozzátartozásomat kifejezem. Ez mindenkiben él.

Az új kötet történetei főként a család mikrokozmoszában játszódnak. Szereplői gyerekek, apák, anyák, nagyszülők. Miért őket választottad? Miért vált fontossá számodra ez a viszonyrendszer? Koncepció volt ennél a kötetnél, vagy egyszerűen ilyen szöveg születtek az elmúlt időszakban?

SzE: Én nem tudok eltervezni semmit. Ha elgondolok valamit, az többnyire kudarcba fullad. Nem látok mást, csak családot. Ha épp nincs jelen, akkor a hiánya válik fontossá, vagy már régi családok tagadásaként jelentkezik. Persze vannak az életnek más szintjei, de azokat én nem tudom megfogalmazni. Amit kihagytam a kötetből, azok is családnovellák. Nem találom máshoz a hangot, és csak mérsékelten keresem. Időnként az ember nyilván szeretné tágítani a határokat, de ha valami nagyon mást próbálok megfogalmazni, akkor általában lepergek, visszapattanok a tárgyról. Nincs ebben semmi hitvallásszerű, nagyon úgy tűnik, hogy nekem a család engedi magát megírni. Ha a hangot nem találom, akkor nem mondható el semmi. Ha a hang megvan, akkor tulajdonképpen minden ábrázolhatóvá válik.

Hőseid jól megformáltak, kidolgozottak, a gyerekek pedig egészen zseniálisak. A szereplőid láthatóvá válnak a novellákban. A saját gyerekkorod, a képzeleted vagy a pedagógusi tapasztalataid segítségével formálod meg őket?

SzE: Természetesen nagyon sok saját tapasztalatot dolgozok föl a munkáimban. Sajátnak nemcsak azt nevezem, ami velem esett meg, hanem azt is, ami az én szűrőmön jutott át, amit az ember a világból észrevesz, az olyan, mint egy ujjlenyomat. Viszonylag ritkán szoktam az úgynevezett saját élményeket egy az egyben beépíteni. Arra könnyen képes vagyok, hogy egy motívumot leválasszak az élménymagról, és tárgyi környezetet, tulajdonságokat fiktív személyekre átruházzak. Az pedig, hogy élővé válnak a figurák, elsősorban szakmai, írástechnikai kérdés. Van egy ideális olvasói állapot, amit elképzelek, amikor is plasztikussá válik, amit olvasok, és ezt az élményt próbálom megfordítani, visszaírni. Nagyon gyakran úgy tűnik, hogy bizonyos tárgyakon, bizonyos nyelvhasználaton keresztül sokkal inkább megértek valamit, mint ha akár dialógusokban, akár függő beszédbe ágyazott kijelentésekben beszélnek a szereplők. Ezt lehet jól is csinálni, de olvasóként engem kevésbé hoz közel a szereplőkhöz, ezért íróként sem vonz ez a technika.

Párbeszédeket, úgy látom, nem is használsz a szövegeidben?

SzE: Úgy érzem, hogy ez egy más bolygó, egy más technika, amit nem értek. Képtelen vagyok például drámákat olvasni. A dráma csak akkor kezd el működni számomra, ha megvalósulni látom; persze ez egy speciális műfaj a maga beépített befejezetlenségével, nem is arra van, hogy olvasva legyen. Olyan jó lenne ehhez is érteni, például pergő móriczi dialógusokat írni.

A szövegeid valójában monológok. Gondolom, azért sem használsz dialógusokat, mert csak kibillentenék a beszélőt a pozíciójából?

SzE: A tördelés szempontjából is zavarnának. Mintha el lenne véve tőlem az az eszköz, hogy egy-egy sort kiemeljek a szövegtestből, A dialógusok alkalmazásával ez az árnyalási fokozat elveszne. Egyébként is nagyon meggondolom, hogy mi az, ami kiállhat egy szövegtestből. És azért is idegenkedem tőle, mert ezzel túl nagy szerepet adnék valaki mondatainak. Az a nagy veszélye a prózának, hogy az elbeszélő is nyelvet használ, és a szereplők is nyelvet használnak, de ez a két nyelv nem ugyanaz. Az egyik egy elemelt nyelv, a másik a valóság nyelve, ugyanakkor a párbeszédek alkalmazásával ez a különbségtétel nehéz lenne. Attól félek, hogy ezt nem tudnám kezelni. Vannak olyan írók, akiknek a szereplői is úgy beszélnek, mint ők maguk, és van, ahol ez működik - tehát semmire sincs recept - de azt biztos nem szeretném, hogy az én szereplőim úgy beszéljenek, ahogy én. De akkor hogyan? Ez is egy probléma.

A novellákat olvasva úgy tűnik, hogy számos korban és világban jártas vagy, legyen szó az asztalos mesterségről vagy lovakról, a Kádár-korszakról vagy napjainkról. Minden írás előtt kimerítő gyűjtőmunkát végzel, vagy egyszerűen ennyi mindent ismersz?

SzE: Fontos, hogy a cselekvés tárgyi környezete, egy szakmának a tipikus tárgyai megjelenjenek a hitelesség kedvéért. Én nem tartozom azok közé a szerzők közé, akik nagyon utánaolvasnak a témájuknak. Mindig szent borzadállyal hallgatom, hogy mások munka közben vagy mellett könyvtárba járnak, kutatnak. Én ennél türelmetlenebb vagyok. Az internet hihetetlen módon megkönnyíti a munkámat. Gyorsan lehet keresni, és hamar eldől, hogy valami alkalmas-e arra, hogy fikcióvá váljon. Mert nem jó minden. Én úgy látom, elég valami nagyon karakteres elemet, kulcstényeket építeni a szövegbe, és nem szükséges ennél többel terhelni az írást.

Az írásaid már előző kötetben is komorak, sötétek voltak, a második pedig egy még gonoszabb és kíméletlenebb szürke világot rajzol fel, ahol kegyelmi pillanat az, mikor két ember viszonya boldog, vagy legalább szeretetteljes. Számomra főleg a gyerekek gonoszsága volt hátborzongató. Vannak más színek is a palettán. Miért ezekkel a sötét színekkel festesz?

SzE: Azt semmiképp sem gondolom, hogy csak ez van. Az írás mindig torzít. Ezek a novellák nem azt mondják, hogy ilyenek vagyunk, hanem azt, hogy ilyenek is vagyunk. A rövidpróza pedig még alkalmasabb ennek a torz látásmódnak az ábrázolására. Fontosnak tartom, hogy minden műbe emelés - ez nyilván nemcsak az írásra igaz - bevallottan és kikerülhetetlenül arról szól, hogy bizonyos dolgokról nem beszélek. Ami az életben csak gonoszkodásnak tűnik, az egy rövid prózában gonoszságnak tűnhet. Inkább az a kérdés, hogy miért nem tartom fontosnak mentegetni a szereplőimet. Többnyire nem izgat a felmentésük, az, hogy az olvasók ne csak így gondoljanak rájuk. Ezzel a gondolattal én könnyen együtt élek, hisz gonoszak is vagyunk, nemcsak gonoszkodók, és ez akár a gyerekekre is igaz. Tanítottam kisgyerekeket egy ideig: ennyi gonosz kis embert nem láttam még egy rakáson. Persze talán csak a felülviselkedés nem működik még náluk. Elrajzoltabbak a vonásaik, mint a felnőtteknek. Kérdezheted, hogy arról, amikor omladozik a szívük a szeretettől, miért nem beszélek, de, és ez megint kapcsolódik az első két kérdéshez, a tagadást, a valamitől való elhatárolódást fontosabbnak látom, és íróilag talán könnyebben megfogalmazhatónak. Valóban: általában nem ennyire szörnyű az életünk. Néha viszont még szörnyűbb.

Továbbra is a rövid szövegeknél, novelláknál, tárcáknál szeretnél maradni, vagy a jövőben tervezed hosszabb szövegek, kisregények, regények megírását, publikálását is?

SzE: Nem zárkóznék el tőle, ha olyan anyagom lenne, ami csak regényben megfogalmazható. De az olvasmányélmények sem ebbe az irányba terelnek. Alig-alig olvasok olyan regényt, amit ne látnék terjengősnek. A regény teljessége egyébként ugyanúgy illúzió, mint a novelláé, mert az író a regény esetén is szelektál, és a mű épp ennek köszönheti a hatóerejét. Attól, ha valamit tizennyolc éven át írnak, és egy hónapon keresztül olvasnak, az nem kevésbé zárt és művi világ, mint egy rövidpróza. Persze nehéz eldönteni, hogy mennyi ebből az önigazolás: amikor a novellista be akarja bizonyítani, hogy csak a rövidprózának van értelme.

Hományi Péter

 

Szvoren Edina: Nincs, és ne is legyen

Palatinus Kiadó, 162 oldal, 2800 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Standeisky Éva: Bajlódás az apával – Az Élet és Irodalom 2020/22. számából

Az Élet és Irodalom 22. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

A Könyvhét 2019/4. számaÉS Páratlan oldalKőszeghyKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés