Böszörményi Zoltán Aradon született, író, költő, a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen című lapok tulajdonosa-főszerkesztője. Rendszeresen jelennek meg művei, legutóbb a Kalligram Kiadónál látott napvilágot verseskötete. 2012-ben József Attila-, valamint A Kultúra Pártfogója-díjjal tüntették ki. A magyar irodalmi magánmecenatúra legjelentősebb alakja: az Irodalmi Jelen hasábjain a kortárs magyar irodalom alkotóinak írásait közli, folyamatosan pályázatokat ír ki, évente díjakat oszt, és külön figyelmet fordít a fiatalok tehetséggondozására.

- A Könyvhétre új verseskötettel jelentkezett, melynek címadó költeményében – Katedrális az örök télnek – eddig talán a legszubjektívebb hangon idézi fel ifjúsága helyszínét. Mit jelent az aradi örökség egy olyan költőnek-írónak, aki minden értelemben határokon át és túl éli az életét?

- A valós határok mind leomlottak, miután megéltem őket. Ma már csak képzeletbeli határok vannak előttem. Ezekkel játszom a tér és az idő grundjain.
A Katedrálisban a visszatekintésnek lélekalakító-éltető szerepet szántam. Ez a lélekmegtartó erő egyben az ontogenezise e versnek. Az ismétlődő motívumok nem díszítőelemei a szövegnek, hanem gondolaterősítő dallamok, melyek megnyitják, felerősítik a hangulat és az érzelem képeit. Nem volt célom újravizsgálni a vers-hagyományokat, hanem más hangot, új világértelmezést, új nyelvi eszközt kerestem. A költő homo politicus is, erre a tudat-állapotra reagál, ebben kutatja szellemi játékát, ezt lényegíti át mindennapjaiba. Ezért játszom én is a verslehetőségekkel, új formát, új ritmust, zeneiséget keresek mondanivalómhoz. A filozófiát, a gondolatiságot mint menedéket, mentőövet használom. Minél jobban elmerülök egy-egy témában, annál inkább kitárulkozik a bennem szunnyadó, ismeretlen világ. A tudatalatti mélyrétegeiből hozom felszínre a szópetárdákat és figyelem, hogyan robbannak fel bennem, körülöttem. Azt, hogy szenvedek, nem Tantalosz vagy Sziszüphosz példáján keresztül kívánom elmondani, hanem olyan nyelvi, ontológiai támasztékot teremtek, melynek segítségével kifejezem, napvilágra hozom a saját tapasztalatomat. Verseimben az idő a legtermékenyebb, de ugyanakkor a legkellemetlenebb filozófiai kategória. Ha az időnek van reneszánsza, akkor ennek az életérzését kutatom fel magamban. Azért játszom, hogy a verset ne vegyem komolyan. A vers maga a játék, a megvalósult szöveg nyelvi játéka. De számomra eszköz is, melynek révén felszabadítom a bennem szunnyadó érzelmi-értelmi feszültségeket.  Ezért nekem a jó vers katarzist (is) jelent.

- Regál című regényében az átmenetiség drámáját ragadja meg egy ausztriai menekülttábor mindennapjaiban. Mi kényszerítette arra több évtizeddel ezelőtt, hogy hazáját elhagyva nekivágjon a teljes bizonytalanságnak? Nem érzett soha késztetést a visszafordulásra?

- A Regál allegória, példázat (ha visszafele olvassuk a betűket: Lágert kapunk), szimbóluma a modern kori lágernek. Ezzel a témával a világirodalomban kevesen foglalkoztak, ha egyáltalán valaki. Ebben a lágerben is meg lehetett halni, itt is bizonytalanság uralkodott, de ellentétben a történelmi lágerek halált hozó, emberpusztító létével, az előbbi bizonyos átmenetet, a tranzíció dilemmáját, azaz rövidzárlatát jelentette, s mint ilyen vált a szorongás metafizikájává. Ebből a „kalandból” lehetetlen volt visszafordulni. Ezt úgy kell elképzelni, mintha az éppen felszálló, lángokban álló Concorde repülőgéppel a pilóta biztonságban akarna visszafordulni és a reptér valamelyik kifutópályáján landolni. Sajnos a Regált is nagy csend követte. A „szakma” nem akart tudomást venni róla. Pedig mai téma, rövid, tragikus epizódokkal tűzdelve.

- Milyen állomásokon át vezetett az útja a jelenlegi színterekig?

- Ha valaki ma beüti a nevem a Google-ba, akkor a sok Böszörményi Zoltán közül csak kihalász, s nagyjából mindent megtud személyemről. A honlapomat is, www.boszormenyizoltan.info, úgy próbáltam megszerkeszteni, hogy az oda tévedő rövid idő alatt sok információt megkaphasson rólam.

- „S mint foglyát öleli át a rossz / (így vigyáz, ha rád vigyáz a sors)” – írja Majorana menekül című versében. Hogyan látja ma: Önre vigyázott a sors eddigi kalandos életútján, vagy inkább hányódásként tekint rá vissza?

- Nyilván vigyázott rám a sors! Rövid egzisztenciám alatt velem is több milliónyi permutáció és variáció történt és történhetett volna, ha valaki, mint egy deus ex machina minduntalan bele nem szól. Az idő hullámai sok fájdalmat, csalódást és keserűséget vetettek partra bennem. De próbáltam nem odafigyelni ezekre. Inkább serkentő örömöt szerkesztettem magamnak.

- Egyébként kicsoda a verseiben újra és újra visszatérő Majorana?

- Ettore Majorana olasz fizikus volt, és a második világháborút megelőzően »megrettent« emberként viselkedett. Gyakran mondogatta: a fizika tévúton jár, a fizikusok tévúton járnak... 1937-ben Majorana közreadja az Elektronok és protonok szimmetriaelméletét, amely csak húsz évvel később vált igazán ismertté, az Elementary Particles and Weak Interaction Lee és Yang nevéhez fűződő felfedezése által. Közben megépítették az atombombát, Hirosimát és Nagaszakit lebombázták. A humánum tragédiájának elmével nehezen felfogható színtereivé lettek. Majorana mindezt megelőzve eltűnt. Leonardo Sciascia, aki megpróbálta felkutatni a fizikus életútját, sorsát illetően nem jutott egyértelmű következtetésre. Három lehetőséget latolgatott. Az egyik, hogy Majorana öngyilkos lett. A második, hogy a fizikust Hitler emberei rabolták el. A harmadik feltételezése az volt, hogy Majorana kolostorba vonult, s valamikor a huszadik század derekán túl, természetes halállal távozott az árnyékvilágból. Megihletett ez a misztikummal telített sorsú ember, s alteregójaként írom a Majorana-verseket.

- Hogyan tudta megőrizni az anyanyelvvel való bensőséges viszonyát az idegen világokban? Publikálni, úgy tudom, viszonylag későn kezdett.

- Kilencéves koromtól írtam verseket és novellákat. Kezdeti próbálkozásaim a Napsugár (Erdélyben ma is megjelenő gyermeklap) oldalain láttak napvilágot. Első verskötetem 1979-ben jelent meg, a második pedig 1981-ben.
Ezt két évtizedes szünet követte. Decemberben lesz tíz éve annak, hogy újra írásra adtam a fejem, amikor új kihívást, erőpróbát kerestem.  Az eltelt idő alatt, mint akinek kínos, érthetetlen mulasztást kell behoznia, öt verskötetet, három regényt, két novelláskötetet publikáltam. Ezek közül számos román, francia, angol, orosz nyelven jelent meg. Idén ősszel pedig a Regált adják ki Lengyelországban.

- Pályáján versekkel indult, de a szélesebb közönség regényein keresztül ismerte meg. Soha nem próbálta legyőzni Önben a lírikus a prózaírót vagy fordítva? A Regállal kapcsolatban egyszer úgy nyilatkozott: nagy kín volt megírni. Ezek szerint verset szívesebben ír?

- Nem titkolom, általában nehezen írok. Lelki nyugalomra és felkészülésre van szükségem, mielőtt nagyobb lélegzetű írásba kezdek. Hetekig, hónapokig foglalkozom a születendő regénnyel. Hosszú ideig fogalmazódnak meg bennem egyes részei. Van úgy, hogy jegyzeteket készítek, mielőtt írásba kezdenék, de többnyire gondolatban forgatom a történéseket. A vers, az más. A vers pillanatnyi ihlet, képzelet, játék. Amikor a Regál megírásával kapcsolatban azt mondtam, hogy kínnal született, arra gondoltam, mennyire nehéz volt elvonatkoztatnom az általam megélt eseményektől, milyen erőfeszítésembe került higgadtan, következetesen és tárgyilagosan szólnom arról, ami egykoron oly nagy lelki traumát jelentett számomra.

- Mintha Böszörményi Zoltán ellenállna minden kategorizálásnak: többnyire nem sorolják be sem az erdélyi irodalomba, sem a nyugati magyar emigráció fogyatkozó szerzői sorába, sem az anyaországi ideológiai törésvonal egyik oldalára. Hogyan tudta megőrizni ezt az „outsiderséget”?

- Nem volt nehéz, hiszen „nem is létezem”. Az emigrációban keveset, majdnem semmit sem írtam, publikáltam. Egyedüli megnyilatkozási lehetőségem a rádió volt. Négy évig a torontói magyar rádió heti egyórás adását szerkesztettem. Ezt követően pedig megszűnéséig (1990) a Montrealban működő kanadai rádió magyar nyelvű adásának torontói tudósítója voltam. Visszatérésemet követően, az elmúlt tíz év alatt pedig nem sikerült „belopnom” magam a szakma szívébe és kegyeibe. Kevés szellem- és műhelytársra találtam. Ez kezdetben nagyon bántott, mert soha senkit ki nem beszéltem, senkit meg nem bántottam, senkinek rosszat nem tettem, sőt, ahol és amikor csak lehetett, mindenkinek  segítettem. Ma már másként élem meg és értékelem ezt az állapotot. Magányos farkasként is meg lehet élni az irodalmi prérin. Végül is nem azért olvasnak majd ötven év múlva, ha egyáltalán, mert a mai magyar irodalom kanonizáltjai és kritikusai „szépen” írnak dolgaimról.

- Ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem: Ön miként határozná meg magát? Világpolgár? Konzervatív? Modern „Ábel Amerikában”? Self-made man? Netán mindez együtt?

- Egyik sem. Szerencsém volt, hogy amikor munkámtól, lehetőségeimtől, becsületemtől és az engem törvényesen megillető vagyonom tetemes részétől megfosztottak, meghagyták az életemet. Egyfajta Jóbnak érzem magam, aki ma is mindenért hálát ad az Istennek. Ezt, kérem, értse szó szerint!

- A világ számos pontján tartózkodik rendszeresen, barátságai sok országhoz kötik. Magyar ballada című verséből a keserűség hangján szól a magyarság európai helyzetéről. Ilyen pesszimista a jövőképe?

- Dőreség volt azt hinnem, hogy az Európai Unió megoldja nemzeti gondjainkat. Végül is semmi bajunkon-gondunkon nem enyhített. A magyar társadalom sohasem volt megosztottabb, mint manapság. De talán nem is ez a legnagyobb baj. A tragédia, hogy huszonhárom évvel a rendszerváltás után még mindig a pártideológiák mentén gondolkodunk, cselekszünk és viselkedünk, ahelyett, hogy annak a lehetőségét keresnénk, kutatnánk, képzelnénk, miként tudnók a magyar nemzet gazdaságát, szellemi erejét, potenciálját minden állampolgár javára fordítani. Fáj, hogy ennyire elszegényedtünk, fáj, hogy megcsappantak lehetőségeink, fáj, hogy a világoligarchia csak kereseti forrást lát bennünk, hogy kultúránkat és több mint ezeréves történelmünket, megvalósításainkat, győzelmeinket, hagyományainkat, és – miért ne? – álmainkat aprópénzre váltotta. Szeretném hinni, hogy megszűnnek a köztünk vajúdó ellentétek, szeretném hinni, hamarosan újra összefogunk, szeretném hinni, hogy újra szeretni tudjuk egymást, szeretném hinni, hogy új forradalmat indítunk, nem egymás ellen, hanem egymásért, szeretném hinni, hogy újra felragyog a mi napunk Európa egén.

- Nagyon sokan a magyar irodalmi mecenatúra egyetlen kiemelkedő figurájaként tartják számon. Mivel gyakorlatilag nem is beszélhetünk hazai magántámogatókról, az Irodalmi Jelen folyóirat és könyvkiadó fehér hollónak számít. Honnan jött az ötlet, hogy lapot és kiadót alapítson, és mindez hogyan jött létre?

- Olyan lapról és kiadóról ábrándoztam, amely nem tartozik egyik vagy másik irodalmi, netán politikai szekértáborhoz. Ne értsen félre, nem attól ódzkodtam, hogy jobb- vagy baloldali pártnak kell elköteleznem magam, hanem attól, hogy egyszerűen senkinek se legyek kiszolgáltatva, azaz a lap és a kiadó léte ne attól függjön, hogy éppen ki van hatalmon, ki szeret és ki nem. Manapság úgy vélem, nem volt ideális döntés, hiszen az nem jutott eszembe, hogy azért is utálhatnak, mert sem ide, sem oda nem tartozom.

- Az Irodalmi Jelen felöleli a teljes Kárpát-medencei, illetve a nyugati magyarság kultúráját. Milyen visszajelzéseket kapnak, van-e igény ilyen átfogó irodalmi-kulturális tartalomszolgáltatóra?

- Trianon után, a feldarabolt országnak igenis szüksége van az elszakított területeken élő magyarok kultúrájának, irodalmának a tükrözésére. Még nem sikerült teljes egészében átfognunk ezt a területet, de reménykedem, hogy ez a célkitűzésünk is hamarosan megvalósul.

- A folyóiratban rendszeresen felbukkannak fiatal szerzők, új műfajok, így például kezdettől figyelemmel kíséri a slam poetry hazai térhódítását. Legutóbb nagyszabású versenyt rendeztek középiskolásoknak, ahol tehetséges slammerek tűntek fel. Tudatosan fordulnak a fiatal közönség felé?

- Szeptemberben indul Debüt rovatunk, mintegy folytatásaként a júniusban megrendezett slam poetry országos versenyünknek. Továbbra is támogatjuk a fiatalokat. Ez az Irodalmi Jelen legjövedelmezőbb befektetése.

- Magyarországon ma nem lehet nyereségesen irodalmi lapot és kiadót üzemeltetni. Nagyon sokan kérdezik: Böszörményi Zoltán hogyan csinálja?

- Nem szórom a pénzt, nem költekezem hiábavalóan. Egyedüli luxuskiadásom az Irodalmi Jelen finanszírozása.

- Füst című, tavaly megjelent novelláskötetében Lénárd Sándor, a kiváló orvos-író emlékét eleveníti fel. Soha nem gondolt rá, hogy a lénárdi utat követve egyszer csak elvonuljon a világtól, és kiszálljon ebből a hazai kulturális csetepatéból?

- Soha nem jutott eszembe, és addig nem is jut eszembe, míg az irodalomban szemernyi örömet lelek.

- Mély barátság fűzte Faludy Györgyhöz, aki örökös munkatársa az Irodalmi Jelennek. Életszeretete, vitalitása sokban emlékeztet is Faludyéra. Ténylegesen hatott ez Önre?

- Nem tudok senkiről, aki Faludyhoz mérhető. Sziporkázó szelleme, életkedve engem is megérintett. A vele eltöltött órákra nosztalgiával és szeretettel gondolok. Monumentális költészete engem is megihletett. Sok mindent tanultam tőle: formát, ritmust, zeneiséget, bátorságot, életet. Faludy nem magányos csillag a magyar költészet égboltján.

- Készül-e új kötete a közeljövőben, mire számíthatnak az olvasói?

- Igen, több kéziraton is dolgozom egyszerre. Új regényt és új verskötetet is szeretnék jövőre.

Laik Eszter