Sumonyi Zoltán anekdota gyűjteménye nem egy átlagos irodalmi visszapillantás, sokkal több annál. Történetei által híres íróink és költőink kertjében, íróasztalánál, baráti találkozóin időzhetünk árnyékként, bele-bele lesve a huszadik század nagyjainak mindennapi életébe. A Tessék mondani milyen vallású címet viselő könyv megjelenése apropóján beszélgettem a szerzővel.

– Mikor döntött úgy, hogy az évtizedek alatt összegyűjtött anekdotákat végre kötetbe rendezi?

– Öt-hat évvel ezelőtt kezdtem mesélni ezeket a történeteket baráti társaságban, olykor Szigligeten is, a szilveszteri házi mulatságokon. Majd egyre többen biztattak, elsősorban a fiaim, unokáim, hogy írjam le az anekdotákat, mert, ahogy mondani szokták, a szó elszáll, a sztorik elfelejtődnek. Aztán Máté unokám, aki filmrendező szakos egyetemista, föl is vett néhány ilyen történetet digitálisan, mert azt mondta, hogy noha szinte szó szerint írtam le őket, olvasva meg sem közelítik az élő előadás hatását. Főleg az, amit Weöres Sándor hangján mondok el. Azért remélem, hogy leírva is megközelítik – ezért is döntöttem úgy az elmúlt év őszén, hogy sok-sok esztendő után végre, kötetbe gyűjtve nyilvánosságra hozok néhány emlékezetes esetet.

– Hány évtizede várakoznak ezek a történetek a fejében?

– A fejemben azóta, hogy megtörténtek, tehát a legkorábbi, mondjuk a Füst Milánról szóló, már több mint hatvan éve. De a legújabb, a Habsburg Ottóval való strasbourgi találkozás is húsz évnél régebben történt. A fiókomban pedig, pontosabban a számítógépemen, nagyjából öt-hat éve állnak az írások. Az elmúlt időszakban aztán jó néhányat a Facebookra is feltöltöttem, a korabeli fotókkal együtt: Vas Istvánról, Illyésről, Déryről...

– Melyik a legkedvesebb emlék közülük?

– Erre majdnem olyan lehetetlen válaszolni, mint arra, hogy melyik gyerekemet szeretem jobban. Hiszen minden történethez személyes közöm van, mindegyiknek szereplője is voltam, noha sokszor csak mellékszereplője. De ha onnan közelítjük a kérdést, hogy melyik anekdotát meséltem el mondjuk a legtöbbször, akkor könnyebben tudok felelni: a Weöres Sándorról szóló három emlékemet, és a könyv címadó történetét Vas Istvánról.

– Ha a történetek szereplői olvasnák a gyűjteményt, mit szólnának hozzá?

– Szerencsére volt néhány adoma, amelyeket még a szereplőkkel is tudtam „ellenőriztetni”, Illyéssel, Vassal, Görgeyvel például. Az volt a véleményük, hogy az anekdoták kaptak ugyan egy kis „népmesei árnyalatot”, de a kisebb „színesítésekkel” együtt is minden igaz, és majdnem úgy történt, ahogy elmondtam, vagy éppen leírtam. Hogy aztán Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, vagy Tersánszky Józsi Jenő mit szólna a saját történetéhez, azt már soha nem fogom megtudni.

– Mi történne, ha a mai hírességeket az anekdotái korába, az anekdotái szereplőit pedig a mai korba küldenénk?

– Lennének, akik boldogulnának, és lennének, akik nem. És ez mindkét csoportra, vagyis a mai celebekre és az egykori „író-celebekre” is egyaránt vonatkozik. Gondoljunk csak Zelk Zoltánra, Karinthy Ferencre vagy Örkény Istvánra, és engedjük szabadjára a fantáziánkat: képzeljük el, hogy az egykori telefon-betyárkodásuk mintájára ma micsoda fészbuk-betyárkodásokat követnének el ezek a játékos írók!

– Irigylésre méltóan sok híres költőt, írót ismert személyesen. Akad esetleg köztük olyan, akit igazán közeli barátjának mondhatott?

– A legtöbb szereplő sokkal idősebb volt nálam, tehát részemről inkább tiszteletről, semmint barátságról beszélhetünk. De azért volt – és van is – olyan író, költő, akivel közelebbi kapcsolatba kerülhettem. Többek között Vas Istvánra, Takáts Gyulára, Kálnoky Lászlóra, Karinthy Ferencre, Görgey Gáborra és Tandori Dezsőre is mindig barátként gondolok.

– És van olyan legenda, akivel szívesen beszélgetett volna, de sosem adatott meg?

– Elsősorban Pilinszky János, akinek Harmadnapon című verseskötetét még gimnazista koromban, 1959-ben megvettem, és azóta is sokszor idézem egy-egy versét. De soha nem találkoztunk, sem Balatonfüreden Lipták Gábor házában, sem a szigligeti Alkotóházban. Valahogy mindig más-más időpontban voltunk ott, folyvást elkerültük egymást. És ugyanígy említhetném Fejes Endrét is, akinek a Rozsdatemetője egyetemista éveim feledhetetlen élménye volt, aztán egy-két évig még szinte szomszédok is voltunk Angyalföldön, de soha nem tudtam beszélni vele, ezt a mai napig sajnálom.

– Vajon személyes történetekkel közelebb lehet hozni korunk emberéhez az irodalmat?

– Azt gondolom, hogy igen. Ugyanis „Az irodalom az emlékezet meghosszabbítása…” – írtam a 16. században élt Batthyány Boldizsárról szóló történelmi regényem mottójául, még a múlt század utolsó évében, amit az akkor fél éves unokámnak ajánlottam. Azt gondoltam, hogy ha megírom néhány egykori írótársam történetét, vagy akár csak papírra vetem a nevüket, akkor talán egy héttel, vagy egy évvel is meghosszabbíthatom a halhatatlanságukat és a mi emlékezetünket. És ez a varázslat a személyeken kívül érintheti az egykor volt legendás helyszíneket is, ahol anno sok irodalmi alak megfordult. Ami pedig „a ma emberét”, főleg a fiatalabb korosztályt illeti, azt hiszem, hogy ők szívesebben olvasnak, és főképp jegyeznek meg egy-egy személyesebb, anekdotikus történetet régebbi korokból, mintsem az írók tankönyvi életrajzát, vagy a műveik „túlságosan tudományos” elemzését…

– Talán akkor a mai pletyka-kultúra és az egykori anekdota kultúrája rokonságban állnak…

– Egyfajta társadalmi történetmesélés mindkettő, de míg a pletyka karaktergyilkos, vagyis alattomosan rágalmaz, addig a klasszikus anekdota csupán elnézően mosolyog, és inkább színesíti a karaktert. Az egyiket a kofalelkű szomszédok terjesztik, a másikat az örökérvényű Mikszáthok és Tömörkények írják...

Kurcz Orsi

Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, milyen vallású? - Irodalmi anekdoták
Corvina Kiadó, 160 oldal, 2990 Ft