ProsperoD
Külföldi könyvek
webshopja
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Csibi
tűzoltó lesz
Külföldi könyvek <br> webshopja Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Az írás maradt számomra az önkifejezés egyetlen eszköze – Molnár Lamos Krisztina

Szénási Zsófia - 2018.01.13.

Egy Angliába kivándorolt magyar ápolónő élettörténete

Molnár Lamos Krisztina 2015-ben indult el élete nagy kalandjára. A kényszer vitte rá, mint oly sokakat; három felnőtt gyereket, barátokat, rokonokat hagyott a háta mögött.  Angliában előbb két idősek otthonában kapott állást, most egy nagy kórház stroke-osztályán dolgozik, mint nővér. Szakmájának szeretete, elkötelezettsége, a segítés iránti vágy életrajzi könyve minden lapján jelen van. Anglia nem csupán anyagi biztonságot, de szakmai és emberi megbecsülést, önbizalmat hozott a számára. A könyvében megörökített élethelyzetek – a haza és a család elhagyása, az ezzel járó érzelmi stressz, az otthoniak szélsőséges véleménye a kivándorlásról, a honvágy, ugyanakkor az új élet lehetőségének felszabadító hatása – mindenkinek ismerős lehet, aki akár csak kis időre is külföldre ment dolgozni vagy tanulni. A szerzővel a világháló segítségével beszélgettem.

– Köztudott, hogy rengetegen távoznak az egészségügyből külföldre, ahogyan más szakmákból is; mégis kevesen jutnak el oda, hogy könyvet írjanak az élményeikről. Persze lehet olvasni blogokat, képes beszámolókat, ám hosszabb lélegzetű művet alig. Mi indította arra, hogy megírja a történetét?

– A feljegyzéseim egy idő után túlnőttek egy blog vagy facebook jegyzet keretein, terjedelemben és tartalomban egyaránt. Szerettem volna összegezni, egyben látni, azért is, hogy jobban értsem magam is az egész folyamatot. Meggyőződésem, hogy ha összegezzük és feldolgozzuk a múlt eseményeit, akkor talán jobban látjuk előre, merre tartunk, és azt gondolom, hogy ez nem csupán a személyes élettörténetekre, de a kollektív történetekre, magára a történelemre is igaz lehet.

– Érzelmekkel átszőtt, a valóságot kendőzetlenül megjelenítő stílusa lebilincseli az olvasót. A mondatszövés, a leírások nem kezdő íróra utalnak. Volt már efféle próbálkozása? És egyáltalán: mikor volt ideje írni a lelkileg és fizikailag is kimerítő munka mellett? Vagy az írás egyfajta terápia volt?

– Tíz éves korom óta írok, akkor kaptam az első naplómat.  A gimnáziumban kezdtem azután komolyabban írni, verseket, esszéket és színdarabokat is rendeztem akkoriban. Fantasztikus magyartanáraim voltak, Gortvai Katalin és Kiss Lilian. És legnagyobb kritikusom az édesanyám, aki szintén magyar-népművelés szakos tanár volt. A gimnázium után a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészkarának magyar-francia szakára készültem, de korán, az érettségi után férjhez mentem. Nagy szerelem volt, magával sodort, így történt a pályamódosítás is. De az írás megmaradt mindvégig, még akkor is, amikor már javában nővérként dolgoztam és a gyerekeimet neveltem, az írás maradt számomra az önkifejezés egyetlen eszköze. Az ápolás valóban lelkileg és fizikailag kimerítő munka. De az írást nem nevezném terápiának mégsem. Egyfajta kopoltyú inkább, amelyen át lélegezni tudtam. Sokkal inkább arról van szó, hogy a munkám, a mindennapi életem során olyan sokféle és hihetetlenül gyönyörű emberrel ismerkedtem meg, annyi sors nyílt meg a szemem előtt, hogy képtelenség volt nem megörökíteni, nem lejegyezni mindazt, amit láttam. Az emberek és történeteik betöltötték a lelkemet, a gondolataimat, és előbb -utóbb irányt és szabad utat kellett adni ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak. Ha lenne bármilyen tehetségem a képzőművészethez, akkor biztosan portrékat festettem vagy rajzoltam volna róluk, a betegeimről, a kollégáimról, a tanáraimról és pályatársaimról. Mindenképpen maradandó értéket akartam létrehozni. Az, hogy komolyabban kezdtem foglalkozni az írással, azt is jelenti, hogy elkezdtem írószemináriumokba járni. Az íróakadémiára és Mányoki Endre, Turczi István, Kukorelly Endre szemináriumaiba. A tanáraim sokat segítettek, csiszoltak a stílusomon. Az írásra mindig van és jutott idő, könnyen írok, és sokat tudok írni, általában inkább arra kell figyelnem, hogy ne írjam túl a dolgokat…  Az írás szerelem, társ is nekem.

– Az idősek otthonának mindennapjairól szóló leírások meglehetősen naturálisak. Az emberek többsége nem szívesen szembesül a valóságnak ezzel a szeletével. Mit gondol erről? Tudatosan írta így, vagy gondolkodás nélkül leírta, hogyan történnek a dolgok?

– Tudatosan írtam így, mert elhatároztam, hogy gondolkodás nélkül írom meg a valóságot, a maga naturális módján, úgy, ahogy azt látni és tapasztalni lehet. Be akartam engedni az olvasót a betegek ágya mellé, a szobákba, hogy ott álljanak mellettem és lássanak mindent együtt velem. Azt gondolom, hogy ha az emberek egy része nem is szívesen szembesül a valóságnak ezekkel a részeivel, valahol mégis nagyon kíváncsi rájuk és az erősebb pillanataiban pedig mindenki tudni szeretné, hogy mi történik, milyen is lehet az életnek ez a szakasza. Nincs miért egymást hitegetni, illúziókat kergetni vagy rózsaszín álmokat írni. A legtöbb emberre hasonló sors vár az élete végén. Hála Istennek. És azért hála Istennek, mert egy idősek otthonában leélni az utolsó éveket, hónapokat – különösen, ha szép, teljesnek mondható életet élt az ember – még mindig szebb vég, mint bármi más. Voltak idős betegeim, akik gyakran felsóhajtottak: – Jaj, nővérke, milyen nehéz, mennyire nem jó megöregedni! Nehezen hagyom ezt szó nélkül még ma is, mert túl sokat dolgoztam gyerekosztályon és fiatal felnőttekkel onkológián, túl sok gyereket, fiatalt láttam elmenni, meghalni...  A tragédia nem a test elöregedése, a fáradtság, a gyengeség vagy a halál, ami szükségszerűen bekövetkezik ebben a korban. A tragédia az elmulasztott dolgok hiánya, azok felismerése, tudata és az egyedüllét, a magány, az üresség. De ezen az élethelyzeten viszont sokat, nagyon sokat tud segíteni a környezet, a fiatalabb személyzet, az ápolók és remélem, hogy ezt is sikerült ábrázolnom valahogyan.

– Szakmája szeretetéből adódóan önkéntelenül vagy tudatosan összehasonlítja a két országban az idősgondozásban uralkodó rendszert és protokoll. Ami azt illeti, egyik sem tökéletes, noha nyilvánvalóan vannak különbségek.

Idekattintva beleolvashat
Molnár Lamos Krisztina könyvébe a Fekete Sas Könyvkiadó honlapján

– Jelentős különbségek vannak. Az első év végén, amikor már valamelyest feleszméltem, akkor bizony sokat keseregtem, sírtam is azon, hogy azt a bánásmódot, színvonalat miért nem érdemlik meg a magyar idősek és betegek, miért nem juthat nekik mindaz, ami itt alap, nem is luxus, hanem természetes, jogszerű ellátás. Azután rá kellett jönnöm arra, hogy mindez sokkal inkább szemléletbeli különbség. Persze anyagi okai is vannak, de mégis leginkább gondolkodásmódon múlnak ezek a különbségek. Itt az emberi élet érték. Olyan érték, ami minden körülmények között megkérdőjelezhetetlen. Komoly szabályok vannak arra vonatkozóan is, hogy egy önrendelkezését elvesztett embert hogyan kell és lehet kezelni. Többszörösen bebiztosított rendszer védi az individuum jogait. A munkavállalók jogait is. Itt a munkaerő olyan érték, amit nem tekintenek pótolhatónak, és amire éppen ezért vigyáznak. Itt a főnökök általában nem úgy reagálnak, hogy „ha nem tetszik, akkor el lehet menni”, hanem megoldást keresnek a problémákra és beszéltetik az alkalmazottaikat, hogy hogyan lehetne a munkakörülményeket jobbá tenni, mert, egy – már befektettek a munkaerőbe, kettő – mert tudják, hogy az elégedett dolgozó jobban dolgozik és az a cégnek is jó. Ez alap. A társadalmi összefogás is alapvetően teljesen más. A charity itt olyan mértékben általános jelenség, hogy mindenki gyakorolja még a legalacsonyabb társadalmi osztály tagjai is. Az, hogy ingyen adományoz valaki a számára már nem használt dolgokból, napi gyakorlat. Az, hogy önkéntes munkát végez valaki egy szervezetnek, az szintén. Itt egy közösségben odafigyelnek egymásra az emberek. Hozzászoktak, hogy felelősséget vállalnak azért, amit tesznek és egymás iránt is. Az egészségügyben például abszolút kontroll van, nem csak a gyógyszerelésben, hanem a betegellátás minden területén. Pontosan vissza lehet keresni, hogy ki mikor mit csinált és hogyan. És mindez a betegért van éppen úgy, mint az ápolókért. Ha a betegellátás nem biztosítható biztonságosan, akkor azt az osztályt bezárják. Biztonságosnak itt az minősíthető, ha az osztály profiljától függően 2-12 betegnél nem jut több egy ápolóra. (Intenzív osztályon maximum két beteg, krónikus ellátásban maximum 12.) Az alapvető különbség tehát az emberi élet értékként való kezelésében van – ez pedig nem pénz kérdése, hanem szervezésé és gondolkodásé.  Azt mondják, hogy az NHS, az angol nemzeti egészségügyi rendszer válságban van. Valóban, a saját normájához, saját alapelveihez képest mostanában sokat küszködik a hiányzó anyagi és emberi források miatt. De azt gondolom, hogy még ezt a válsághelyzetet is sokan, sokfelé a világban megirigyelhetnék és irigyelhető így is, beleértve a magyar egészségügyi rendszert és az amerikai csakis biztosítási alapon működő egészségügyi ellátórendszert is.

– Mi lebegett a szeme előtt? A hitelesség? Hogy mások tanulhassanak a példájából? Hogy senki ne adja fel, még ha a kezdeti nehézségeken nehéz is túllendülni? Hiszen például a nővéri státuszát igazoló regisztrációs számot őrült nehéz volt beszereznie. Ez sokakat elriaszthat.

– Mindenképpen a hitelesség igénye vezetett, rögzíteni akartam és dokumentálni egy időszakot és egy helyzetet. És igen, az is, hogy erőt adjak másoknak. Nem feladni, az a legnehezebb. Nagyon sokszor nagyon sokáig tart elérni egy célt, az ember végtelenül el tud fáradni és annyi sok negatív hangot hall útközben. Jó, ha úgy tesz inkább, mint a süket béka a póznán, aki egyedül jutott fel annak a tetejére, csak azért, mert nem hallotta, hogy mit kiabálnak alatta a többiek. Ha valakinek van egy álma, egy látása, meggyőződése arról, hogy mit szeretne tenni és mit kellene tennie, akkor jó, ha nem hallgatja meg azokat, akik azt mondják és magyarázzák el neki újra és újra, hogy ez miért lehetetlen… Menni kell és mindig csak egyetlen napot kell előre tekinteni és azt jól, teljes erőből, 100%-on megcsinálni. Ki kell tűzni mind emellé egy határidőt is, hogy ha nem sikerül azt a célt elérni mégsem, akkor hogyan legyen tovább. Kell lennie egy A és B tervnek, meg kell lennie fejben, mert nem szabad csak egy útnál, egy álomnál megragadni. Az ember a legnagyobb álmodó, egy embernek sok álma van és sokféleképpen el lehet azokat érni.

– A nyelvtudás tökéletesítésén túl hogyan változtatta meg a kinti élet? Bátrabb lett? Ki mer állni az érdekeiért? Nem kell aggódni a mindennapokért?

– Hálásabb lettem. Talán bátrabb is, de ez a kettő összefügg. Tudom, hogy milyen egy nagyméretű kézipoggyászba becsomagolni mindazt, amit az életemből fontosnak tartok, hogy mennyire meg kell kurtítani a szükséges dolgokat, magunkat is, és mennyire kicsire össze kell húzódni bizonyos helyzetekben. És hogy milyen jó, amikor kicsit kijjebb lehet ezekből a helyzetekből nyújtózkodni azután. Azáltal, hogy el kellett jönnöm otthonról, azt is megtanultam, hogy magamra vagyok utalva, de másokra is. Szükségem van minden együttérzésre, jóindulatra, minden jó szóra. És szükségem van a természetfelettire is, jó példa erre az este, amit megírtam a könyvben, amikor ott északon hazataláltam a hóesésben. Voltak pillanatok, amikor ember nem segíthetett egyáltalán és megtapasztalhattam, hogy van valaki mégis, aki igenis ott van. Mellettem, velem.  Ugyanakkor azt is megértettem, hogy ez a valaki, aki vigyáz bennünket, nem is vár el mást, mint hogy vigyázzunk mi is magunkra és egymásra. Ezáltal igen, jobban ki merek állni a saját érdekeimért és mások érdekéért is. Nekem ez az élet adatott arra, hogy boldog legyek. Boldog pedig csak akkor tudok lenni, ha jót teszek másokkal. Hálás vagyok, ha van erre lehetőségem. És annyi sok ember van, akivel jót lehet tenni, hogy nincs olyan nap, hogy ne lenne erre lehetőség… A mindennapokért ma már kevésbé aggódom, de mindig lehet aggódni a mindennapokért, ha nem magunk, akkor mások miatt.

– Ha jól értem, egy konkrét cél: a hitelek kifizetése érdekében ment el külföldre dolgozni. De ha ez megvan, akkor sem jön haza. Az új ország lassan otthonává válik és megadja a szabadságot, amit itt nem élvezhetett. Mit jelent most önnek a haza és az otthon fogalma? Lesz esetleg egy hazája és egy másik országban egy otthona? Vagy ez még változóban van?

Idekattintva megrendelheti
Molnár Lamos Krisztina könyvét a Fekete Sas Könyvkiadó honlapján

– A hitelek kifizetése érdekében jöttem külföldre, ez tény, és a megváltozott, megkeseredett hangulat miatt, ami otthon eluralkodott. Nem mondtam és nem is írtam olyasmit, hogy nem megyek haza. De a hiteleimet sajnos még nem fizettem ki teljes egészében és azt sem szeretném, ha az adómból stadionok épülnének, vagy egyes emberek a saját hasznukat nézve jutnának fél Balaton méretű területekhez és földekhez, mindenféle sumákság által, miközben másfél millió gyerek éhezik. Így hát egyelőre maradok még. Nem tudom meddig. Sokszor terveztem már életemben sok mindent és többnyire másként alakult mindig minden. Leszoktam a jövőm konkrét tervezéséről. Negyvenöt évig éltem Magyarországon, ott születtem, ott nőttem fel.  Nagyon jól tudom, hogy semmi sem fogható a Duna halk hangjához, a Margitsziget nyáresti fényeihez, az illatokhoz, amikor kis piros lábasban kihozzák a gulyáslevest a kockásabroszos kisvendéglőben, vagy amikor a körúton a Blahától az Astoriáig belebotlik az ember három ismerősbe, akikkel elbeszélgethet. Édesapám és barátaim élnek Magyarországon. De, amikor eljöttem, számítanom kellett arra is, ami be is következett. A magyar emberek egy részének azok, akik elmennek, a megalkuvókat jelentik, hazaárulókat, akik a könnyebb utat választották és hamar rákerül az emigránsokra a bélyeg. Nagyon hamar elhangoznak bizonyos mondatok, amiknek talán soha nem szabadna elhangoznia. A „ne is gyere haza, maradj csak ott, ahol vagy” ezek közül a legfinomabb megfogalmazás és hadd idézzem a legdurvábbat is: „Jössz te még haza a hugyos kenyérre” – igen, ezt is szó szerint nekem írták egy kommentben. És az ember már nem biztos benne, hogy haza lehet az a hely, ahol őt így várják vissza, így fogadják… Más társadalmakban mára, a huszonegyedik századra már természetessé vált, hogy ilyen-olyan okok miatt emberek egy része pár évet vagy akár évtizedet külföldön tölt. A társadalmak multikulturális társadalmakká alakultak. Kicsit tehát úgy vagyok ezzel a haza-hazátlanság, otthon-otthontalanság kérdéssel, mint a párkapcsolatokkal. Jó lenne egy igazi. De ha egy párkapcsolat nem jelent egyebet, mint társas magányt, akkor talán jobb az embernek egyedül maradni. Nekem már volt részem épp elég fájdalomban. Itt migráns leszek, amíg csak élek, egy bevándorló, tudom ezt, tisztában vagyok ezzel, benne volt a csomagban. De már otthon sem vagyok igazi magyar nagyon sokaknak, ahol pedig hinném, hogy az otthonom van, az a hely, ahová igazán tartozom. Mi legyen tehát? Még nem tudom. De itt megbecsülnek, sőt, megkockáztatnám, hogy talán szeretnek is, és semmiképpen, semmiért nem szórnak rám átkokat… A mérleg nyelve biztosan billen majd valahová. Figyelem, hogy mi történik odahaza, naponta figyelem, követem és nagyon drukkolok. Mindez már messze túl van hiteleken és anyagiakon.

Szénási Zsófia

Molnár Lamos Krisztina: Válaszúton. Egy magyar ápolónő történetei határokon innen és túl
Fekete Sas Kiadó, 272 oldal, 2900 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés