Hétvégenként néha maga is kapát ragad és segít a családi gazdaságban, visszatér ősei foglalatosságához. Hét közben pedig az ÉS irodalmi szerkesztője és nem utolsósorban író. Vidékről jött, Pesten lett értelmiségi, regényeiben pedig gyakran hazajár, a gyökereket kutatja, dolgozza fel újra és újra. Így tesz a Jelmezbál című, bűnügyi történetként is olvasható új családregényében, amely magában hordozza egy nagyregény lehetőségeit.

– A kiadói fülszöveg egy családregény mozaikjainak tartja a regényed. Sok ismerős és még több ismeretlen szereplővel találkozunk, néhányuk már korábbi könyveidben is szerepelt, mások még keresik a helyüket a történetben. Ha térképre vetítenénk, szereplőid az egész országot bejárnák, közös gyökerük mégis valahol az Alföldön van egy kis faluban.  Erős a gyanúm, hogy egy regényfolyam első kötetét tartjuk most a kezünkben.

– Jól látod, hiszen ahol a történet befejeződik, ott egy másik el is kezdődhet. A könyv kisebb, önállóan is megálló novellákból épül fel, valóban mozaikokról, töredékekről van szó, és ahogy halad a történet, fokozatosan fény derül a szereplőim rokonsági szálaira. Minden figurának megvan a maga fejezete. Ha már így rákérdeztél, tényleg folytatom a történetet, a következő regényből is elkészült már két fejezet és nagyon élvezem az írását. A fogaskerekek belekapnak a korábbi regények fogaskerekeibe is, ugyanakkor új szereplők is felbukkannak a cselekményben. Nagyon tisztelem és szeretem Szabó Magdát, az ő életműve épült valahogy hasonlóan annyiból, hogy minden történetnek és szereplőnek volt egy közös gyökere. Rendkívül izgalmas volt látni nála, hogyan gyúrja meg újra és újra ugyanazt a figurát és születik belőle valami új. Darvasi történetei szintén termékenyítőleg hatottak rám, egyébként ő egy piros filccel, mint a szerkesztőm nyűtte az életemet a könyv írásakor.  Ahogy említetted is, új könyvem szereplői átjárnak egyik regényből a másikba, mindig új meg új nézőpontból látjuk őket. Olyan volt az írás, mint egy családállítás: végig kellett gondolni, ki honnan jött, milyen indulatokkal, hátérrel, motivációval érkezett egy adott konfliktusba. A több nézőpontúság érdekel igazán: hogyan látja például a tudós, Berlinben élő professzor saját vidéki családját, és hogyan látja őt a családban élő unokaöcs, aki tanítóképzőbe kerül és ráébred arra, milyen lehet a nagybácsinak köztük. Vagy, ahogy az unokahúg látja az egyetemi tanárnő nagynéni életét…

– Megint a vidéki tanulatlan és a tanult, értelmiségi lét ütközéséről van szó, mint már annyiszor.  Annyiféle nézőpontból lehet a témát körüljárni.

Némi életrajzi alapja is van ezeknek a történeteknek, sok hibán és tapasztaláson vagyok túl ebben a témában. A generációk eltávolodásnak egyik oka a rengeteg elhallgatás, előítélet és a gyanakvás, ezeket vagy sikerül feloldani, vagy örökre megmaradnak. Én, a magam útján szerencsére nem fordultam vissza a pályaudvarról, hanem mentem tovább.

– A vidéki társadalom számos jellegzetes alakja felbukkan a könyvedben: az egyetemi karriert befutott magányos tanárnő, aki visszatér szülőhelyére és a helyi szakiskolába megy el tanítani; Pestre felköltöző, illetve menekülő,  de gyökeret ereszteni nem tudó, a múlt terheit cipelő férfiak és asszonyok; rákos nagybetegek; alkoholisták; protestáns kisegyházak vidéki képviselői; pénzért kézrátétellel gyógyuló mozgáskorlátozott; vidéki kisvárosi értelmiségiek; termékbemutatóra utazó nyugdíjas asszonyok; a temetőkultúrában élő idős nők; és elhallgatott bűnügyek, gyilkosság, szexuális atrocitás.

– A valóság gyakran abszurdabb, mint amit íróként ki lehet találni. Az emberit akartam megjeleníteni, sok apró megfigyelést, történetet és tapasztalatot gyúrtam bele a „novellaregénybe”. Amit hallottam, láttam és valamiért megérintett. Van például egy nagyon személyes élményem, ami végül nem is került bele a regénybe: egy alkalommal anyukám megtalálta a család régi papírjait, köztük a dédapám leszerelési papírját 1919-ből. Akkoriban nem volt még fotó, ezért igen részletesen leírták, kiről van szó.  Persze az nincs benne, hogy ez a huszonéves fiatalember azért szerelt le, mert megsebesült egy bombatámadásban.  A dédmamát, az ő feleségét nagyon jól ismertem, majdnem száz évig élt, egész nyarakat játszott át velem. Az ő történetei személyesek voltak, ez a papíros pedig ugyanarról az emberről szólt, de egy egész más nézőpontból, ez maga a történelem. Ennek folyományaként a facebookon keresztül felbukkant Erdélyben egy eddig ismeretlen rokonunk. Elkezdtünk levelezni és nagyon tanulságos volt látni, mennyire más olvasatban lehet látni ugyanannak az embernek az életét. A sok olvasatból végül egyszer csak összeállt egy egész. A magamfajtánál egyébként, aki ennyi történetet ír a családról, a végén már néha magam sem tudom, mi a valóság, és mi az, amit én találtam ki.

– Hogyan dolgoztál ezzel az ágas-bogas családdal? Készítettél egy családfát? Néha úgy éreztem, segítség lett volna, ha kézbe vehető. Olyan volt olvasni, mintha egy nyomozós játékba csöppent volna az olvasó.

Volt négy novellám, ehhez kezdtem el megírni a többi történetet. Az elején még széttart a történet, talán kicsit nehéz követni, ki kivel van, körülbelül a közepén kezdenek látszani a rokoni kapcsolatok, kapcsolódnak össze az életutak. Készítettem is egy családfát, a kiadó is kérte, ám végül nem került be a regénybe, azt mondták, a Mellettem elférsz-be is beletettük, ne legyenek ugyanazok az olvasói reflexiók. A hivatásos olvasók nem hiányolták, a középiskolás barátaim, akiknek odaadtam elolvasni, viszont örültek volna, ha benne van.

– Ebben a könyvben a női szereplők sokkal erősebben vannak megírva, mint a férfiak.

– Felszabadítólag hatott rám, hogy végre egyszer női szemszögből írhatok, a nők érzelmeivel érezhetek és gondolkozhatok. Nagyon érdekeltek a női családtagok közötti viszonyok: az okos, de magányos lány, aki elkerül egy vidéki egyetemre tanítani, és a másik lány, akinek olyan szoros kapcsolata van az anyjukkal, amiről a tanult lány álmodni sem mer, és nem tud róla semmit az anyja haláláig. Ami ebben a nőben lejátszódik, az már nem női vagy férfi ügy, nem gender kérdés, túl van azon. Arról szól, hogyan békél meg valaki saját kiszolgáltatottságával és a magánnyal, és tanul meg vele együttélni. Azt szerettem volna, ha ott lenne a regényben a szaga annak, ahogy élünk. Nehéz volt kiszállni az anyagból – ilyen még nem is történt velem.

Szénási Zsófia

Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Magvető Kiadó, 296 oldal, 3490 Ft