Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék
Könyvhét folyóirat

„Az élet nem lányregény” – Sirbik Attila

Kurcz Orsi - 2015.09.28.

Sirbik Attila könyve megdöbbentő, talán néhol sokkoló, pedig elméletileg a valóságról szól, persze némi fantáziával megspékelve. A St. Euphemia egy furcsa, ám annál izgalmasabb, kalandosabb regény a múltról, talán a mának. Az írót kérdeztem sorsról, múzsáról, az élet durvaságáról és a St Euphemiáról.

– Miért lett író?

Hogyan és mire eszmél egy vajdasági kamasz a kilencvenes években? Arra, hogy se eszme, se történet nem jutott már neki. Zabhegyezés helyett hungarocell a torkodba, avagy Hitchcockba oltott Tarr Béla. De főként háború és háború. Sirbik Attila szövege generációs kulcsregény. Ez a generáció családi nihilből érkezik a vidéki punkba, ugyanakkor Lajkó Félixék ellopott dobszerkója és a drogos őrjöngések csupán futó örömöt jelentenek. Mintha minden kihágás pótcselekvés lenne, hogy ne kelljen szembenézni az értelmét vesztett világgal, amelynek rendjét szétforgácsolta a háborús kataklizma. Mert jobb híján a Jugoszláv Hadsereg nevel fel, ha bevonulsz, ha nem, az eredmény ugyanaz: élőhalottként bolyongsz a hallucináció valóságában.  – Nemes Z. Máriónak az interjúban fölemlegetett fülszövege a kötethez

– A nyolcvanas évek közepén, a második felében kaptunk egy BASIC nyelven kommunikáló ZX Spectrumot, amit alapprogramozásra, de főként élvezeti forrásként, az akkoriban legmenőbb játékok beolvasására használtunk, hogy a joystickkal toljuk el a délelőttöket, vagy néha az egész napot. Ekkoriban szokott hozzánk néhány srác, a bátyám haverjai, akiknek az első írásaimat olvastam fel. Ezek a rövid történetek mind ZX-es játékokra improvizálódtak, voltak egy két sorosak, de fél oldalasak is. Ez olyan nyolc-kilenc éves koromban lehetett. Később jött a vers, majd középiskolásként a sárvári írótábor volt meghatározó élmény, Nemes Z., Krusovszky, Terék... aztán az egyetem belémtáplálta a derridaizmust – jöttek a kemény posztmodern teoretikával lefolytott évek, mire végre kihúzták a dugót és jött a próza. A miért az soha nem volt kérdés.

– Mikor fogant meg a St. Euphemia ötlete, és mi ihlette ezt a könyvet?

– Először egy kísérleti rövidfilmhez írtam egy történetet, forgatókönyvet egy fura apa-fiú kapcsolatról és a nudizmuson keresztül Jugoszlávia széteséséről. Ez a film el is készült Igor és Ivan Buharov rendezésében, és meg is nyerte az 56. Független Magyar Filmfesztivált. Vagyis egyre inkább olyan visszajelzéseket kaptam, hogy működik ez a sűrített, kihagyásos történetszövés, ami nagyon közel áll a vizualitáshoz. Később elkezdtem újabb történeteket gyártani úgy, hogy a főhős, a korszak, a történelmi-politikai háttér ugyanaz maradt, viszont egyre inkább arra koncentráltam, hogy a főhős-fiú szemével éljem újra azokat a történéseket, amelyeket a mi generációnk is megélt, de sok esetben fel sem fogott. Akkor, azokban az időkben, a délszláv háborúk idején a hátország hétköznapjaiban tengődve, újra és újraélve az ifjúság örökhétfőit tengtünk-lengtünk, drogoztunk, verekedtünk, pancsoltunk az alkoholban, miközben egyre kilátástalanabb lett minden. Volt, hogy lezárták a határokat, a rendőrök sportszerűen, napi gyakorisággal pofoztak minket az utcán, aztán szép lassan minden fiatal eltűnt az országból, tizennyolc évesek lettünk és jöttek a behívók, ki Jugoszláviában, ki Kisjugoszláviában, ki Magyarországon, vagy valahol máshol, külföldön traumatizálódott a történtek miatt. Ezt az egészet, valahogy, valamikor ki kellett írni, bár így erre még sohasem gondoltam. Sohasem terápiás, vagy valamiféle traumafeldolgozási szándékkal írtam, a St. Euphemia sem emiatt íródott. Inkább csak pofázhatnékom támadt.

– Több helyen is generációs kulcsregényként emlegetik a könyvét…

– A már emlegetett Nemes Z. Márió merényletének tudható be a generációs kulcsregény fogalma, ő írta ezt a regény fülszövegébe. Annyiban generációs kulcsregény, hogy igen kevesen, vagy ha egyáltalán – foglalkoztak a háborús hátország atmoszférájával, problémáival, a kamaszok lelki világával. Azt hiszem, mostanában érünk meg – a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején születettek – arra, hogy felfogjuk mi is történt velünk. Persze jobb, ha nem kell ezzel foglalkozunk mélyrehatóan, viszont azt hiszem, ha általánosítunk, akkor ez a Jugoszláviában született generáció így vagy úgy mégiscsak eléggé traumatizált. Több olyan gyerekkori barátom van, aki már nincs közöttünk. Közhely lenne azt mondanom, hogy tanulnunk kell a múltból, hogy ne ismétlődjön meg, de azt gondolom, hogy ismétlődik szinte minden, csak idővel átalakulnak a dolgok, a különböző energiák. Az pedig csak rajtunk áll, hogy ezeket az energiákat milyen irányba tereljük.

– Jól érzem, hogy mindeközben a St. Euphemia éppe ezért nem csak a múltra reflektál, hanem a jelen valóságára is?

– Minden reflektál a valóságra, ez talán elkerülhetetlen. Szerintem minden segít is, ha már a gondolkodásból indul ki. Viszont eljutni odáig, az a folyamat az, ami a legnehezebb.

– Hány százalék a könyvében a fantázia, és mennyi a valóság?

– Nehéz erre válaszolni, mert amikor a főhős-narrátor összerakosgatja a múltbéli emléktöredékeket, abban a folyamatban sok a félrecsúszás. Én személy szerint a kilencvenes évek nagy részét, a háborús kataklizma időszakát, ahogy már említettem korábban, egyfajta mámoros állapotban éltem végig, rengeteget bandáztunk, alkoholizáltunk, drogoztunk, így kerestünk valamiféle menekülési útvonalat a hétköznapi iszonyatból. Sokszor annyira szétcsaptam magam, hogy másnap nem emlékeztem semmire. Ezek a feketelyukak aztán a regény írásának során kiköptek magukból valamit, amiről nehéz megállapítani fikció-e vagy valóság, de talán ez nem is fontos.

– Akkor ezek az emlékek a múzsái?

– Nem, a múzsám a feketetea illata.

– Emléktöredékekből épült fel ez a regény, ha jól értem… hogyhogy mégis hat évig dolgozott rajta?

– Először nem regényként kezdett íródni a szöveg, sok idő telt el mire azzá állt össze, meg időközben más projekteken is dolgoztam. Zaklatott időszak volt. A regényt huszonháromszor írtam át, aztán másfél éve szerelmes lettem egy csodálatos lányba, aki olyan nyugalmat hozott az életembe, amely lehetővé tette azt, hogy befejezzem a regényt.

– A szöveg és a történet sem lányregénybe illő, sőt, néha egészen durva. Mit szólt a könyvhöz a közönség?

Az élet nem lányregény. Rövid idő alatt sok visszajelzés érkezett, ami nagyon jól esik. Épp tegnap kaptam egy hosszabb levelet egy volt pécsi, középiskolás osztálytársamtól, akit nem láttam már tizenöt éve. Meghatóan mellbevágó dolgokat írt. Ettől többet nem is kívánhat a szerző, mint hogy éljen, élje a saját életét a szöveg.

– Tervez esetleg folytatást, vagy ez a történet itt lezárult?

Azt mondják egy író egész életében ugyanannak a történetnek a különböző variációit írja, ez nem tudom igaz-e. Most itt ülök Prágában, a második regényemen dolgozom, ami egészen más, fikciós, dokumentarista szövegfolyam, de néhol összecseng, és önmagától reakcióba lép az első regény egyes szöveghelyeivel. Szóval lehet, hogy igaz mégis, hogy még valamilyen módon visszatér az életembe a St. Euphemia.

Kurcz Orsi
Fotó: Svetlana Ždrnja

Sirbik Attila: St. Euphemia
Magvető Kiadó, 204 oldal, 2990 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés