Halász Margit közalkalmazottként dolgozik Budapesten, tömegközlekedik (gyakran trolival), hatalmas szatyrokkal vagy banyatankkal jár haza a bevásárlásból (fontos forrása a piac), olyan környéken lakik, ahol nem árt hét lakatot tenni még az erkélyajtóra is, távolról szereti az állatokat és írásaihoz leginkább belföldi, (időnként külföldi) utazások során szerez élményeket. Legalábbis A vitéz közalkalmazott című új könyve alapján, amelyben a tárcáit válogatta össze, ilyen módon lehetne jellemezni az írónőt.

De „ha az íróval minden megtörténne, amit leír, belehalna az élménybe” – mondja a szerző a librarius.hu-n megjelent interjújában, és „Hogy mindez igaz-e vagy sem, ki tudná azt megmondani?” – olvassuk a borítón. Mégis, ha nem is minden igaz a felsoroltak közül, a fenti jellemzés valószínűleg sokban fedi a valóságot.

Hiszen nem sokáig kell böngészni az internetet ahhoz, hogy megtudjuk: Halász Margit valóban magyartanárként dolgozik. Már az első tárca, Az egekbe vágtató omnibusz „lerántja a leplet”: „Birkák, mondja az aranycipellős, birka nép ez. És a szemembe néz. Nofene, ez rám érti. Reagálni kellene valamit, de nincs hozzá kedvem. Annyit beszéltem már ma. Petőfiről, a műnemekről, Jumurdzsákról, a birtoktöbbesítő jelről, semmi kedvem még a birkákról is társalogni. Nem vagyok én aranykalászos gazda.” Ám az első csokor tárcái nem ekörül forognak, hanem az írónő gondolatait tartalmazzák olyan emberi viselkedésmódokkal kapcsolatban, amelyeket Budapesten járva figyelt meg. Például az „aranycipellős” néni vagy az empátia nélkül élő „samponos csaj” környezetmanipuláló képességét, a hajléktalant, aki korábbi életéből egy „Nyuszó” feliratú párnát mentett meg, vagy éppen azt vizsgálja, miért kutyás a kutyás és ő maga miért nem lett azzá.

Az elbeszélő hivatásáról a kötetcímmel azonos A vitéz közalkalmazott című fejezet tanúskodik, de a mondanivalójuk túlmutat az iskola falain. Olvashatunk arról, hogy a diákjai mennyire szeretik a Brit Cserkészszövetség főcserkészének műsorát, aki meghökkentően elmés túlélési praktikáival hatalmas számban vonzza a nézőket, ám a városi viszonylatban a praktikái feleslegesek és nevetségesen hatnak. A Hercegnők c. tárca bemutatja, hogy a nagy technikai fejlődés korában inkább az lett könnyebb, hogyan akadjunk az interneten 18+-os tartalmakra egy egyszerű alsó tagozatos szemléltetés keresése során. A címadó tárca tulajdonképpen mese a közalkalmazottról, aki a bürokrácia útvesztőiben hősiesen küzd az elé kerülő akadályokkal és a lelkiismeretével, hogy vajon nem benne van-e a hiba, de célt nem ér – nem kell ahhoz közalkalmazottnak lenni, hogy beleképzeljük magunkat ebbe a helyzetbe. A látszólag leginkább iskolai témákat feszegető történetek (Mi legyen a léggyel? és a Kindersokk) is többről beszélnek: a bemutatott gyerekek jövőbeli viselkedését a mai problémáik helyes vagy helytelen kezelése fogja meghatározni.

A Budapesten játszódó történetek többnyire a hétköznapi szituációkban (bevásárlás, közlekedés a városban, félelem a betörőktől) éles szemmel észrevett humoron alapulnak. A többi egyes szám, első személyben írt tárca (novella) helyszíne a Hortobágy, Skócia vagy Finnország. Ezekben a történetekben kiderül (?) a szerző állatokhoz való viszonya. A kutyáktól több félresikerült találkozás után inkább tart. A macskákat sosem kedvelte, de valószínűleg azok se őt (bizonyítja ezt a skót macska, aki haragos nyávogás közben megtámadta a csizmáját egy múzeumban), a Hortobágyon a darvak türelemre tanítják, míg a „rekonstrukciós őstulok”, a magyar hagyományok képviselője lenéző horkantások mellett tesz le a modern kor „elpuhult” embereinek felökleléséről. A skót útja során is állatok gondolkodtatják el: „Van például egy hal. Hihetetlenül ronda.(...) A hím (…) A bejárat előtt kivár. A többi élőlénynek szól ez az elegáns pillanat: hím hal nem ront ajtóstul a házba.” (Halabúzus) „A lovak mindent túldramatizálnak, a szamarak ellenben amíg csak lehet, titkolják, ha bajuk van.” (Csacsimese) „Hé, barikáim! És a legendás brit úri modorral mi lesz? Mondjátok, azaz bégessétek nyugodtan a képembe!” (Báránygöncöl)

A régi idők Lacija című fejezet olyan gyermekkori emlékekről mesél, amelyek felnőttként érthetők meg teljes egészében. Laci, a „menő” nagybácsi ébresztette fel az elbeszélő tudásvágyát kislány korában: „Ózdon, a gyárban tette le kihelyezett tagozaton a nyolc általánost. Gondolom, ezért is használt olyan számomra rejtélyes kifejezéseket, hogy vegytan, dögtan, pöctan, lösztan. Igazi tudós, néztem rá kikerekedett szemmel, és esztelen sóvárgás fogott el az iskola és úgy általában minden tudás iránt.” A településen az iskola alsós tanterme szolgált az istentisztelet helyszínéül, ahová a szigorú nagymama kötelessége volt elhurcolni a rettegő kislányt. A nagynéni még a halálos ágyán is emlegette azt a vándorfényképészt, aki nem fogadott el alkoholt, kiszagolta, hogy valaki hiányzik a közös fényképről, örömet okozva ezzel a szerencsétlennek. Cserébe azonban örökre lelépett a munkájáért fizetett busás összeggel. A fotókat azóta is várják. A nagyapa a családja karácsonyi lakomájára gondolva vette meg a cirkuszból kicsapott pápaszemes malacot, gondozója „kapálás és egyéb munkák fejében határozatlan időre” megkapta a család présházát, hogy aztán a disznóvágás napján egy „utolsó műsorszámmal” meglépjen a malacával (és a birkás legkisebb lányával) együtt. Az édesapa néhány napig elszállásolta a Laci nagybácsi szerelmi bánattól szenvedő miskolci barátját, akinek az édesanya érkezésekor és távozásakor ünnepi csirkepaprikást készített. Laci tehát az időátállítás miatt dühöng, a szigorú nagymama a templomban érzi magát jól, a szülők empátiával nézik a miskolci fiú szomorkodását a házukban. Azonban míg a felnőtt olvasó számára egyértelműek a tények, addig a gyermek fejében teljesen más az események rajza.

Azonban az elbeszélő nemcsak magáról ír. A kötet tartalmaz néhány olyan egyes szám, harmadik személyben íródott tárcanovellát is, amelyben a szereplők nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy mi is folyik körülöttük. Trézsi néni például termékbemutatóra megy, ahol életében először nyertesnek érezheti magát, de ezért minden megtakarított pénzét oda kell adnia. Levente a (valószínűleg volt) barátnőjét szeretné kiengesztelni a paptól lopott különlegesen szép macskával. Ám a macska könnyedén túljár az eszén, amiért egy féltéglával jutalmazza a szerencsétlen állatot. Tóth Csabi naivsága miatt vált drogdílerré. Abban reménykedik, hogy haltenyésztésből meggazdagodhat, és talán akkor se veszi észre, hogy mi folyik körülötte, amikor a halak elpusztultak vagy megőrültek a „halportól”, amit a nagy szaporulat reményében bontott meg nekik. Vihar Miki a képes a Balatonba fulladni azért, mert meg akarja mutatni a környezetének, hogy ő puszta kézzel is ki tud fogni egy halat, vagyis értékesebb annál, mint aminek látszik. Jolánka az idősek otthonában mereng azon, miért is jár az esze a ceruzacsokin, ami egy pillanatra élete gondjai fölé emelné most is, és emelte akkor is, amikor még élt a férje. A ceruzacsokin, amit egyetlen bizalmasa, a boltosné egy idő után ajándékba adott neki, és aki – érdekes módon – belebolondult Jolánka férjének halálába. Énekes Pistára komoly büntetést mért az élet: elveszíti a vagyonát, a feleségét, és a szeretőjét is, akihez egyébként miután semmije sincs, nem is volt már kedve.

„Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretek a postán sorban állni és nézelődni. Úgy is mondhatnám, hogy felvonul itt a társadalom. Kicsiben.” – olvashatjuk a Cukros nénikben. Ebben a kötetben nem a teljes társadalom vonul fel, csak egy olyan szeglete, amelyet a szerző egyedi látásmódja tesz érdekessé. Talán nem minden történet fedi a teljes valóságot, és nem is fedi fel bennük a szerző valódi önmagát, de a reális helyzetekből induló, látszólag véletlenszerű elkalandozása minden történetet kifejezetten szórakoztatóvá tesz.

Vincze Ágnes

Halász Margit: A vitéz közalkalmazott
Kortárs Kiadó, 204 oldal, 2500 Ft

Illusztráció: Halász Margit a Könyvhét 2011. szeptemberi számának címlapján