Szöllősi Mátyás legújabb könyve az ismeretlen ismerős mai magyar valóságról mesél zavarba  ejtő őszinteséggel. Nem kertel, csak beledob a mélyvízbe, mert írói kötelességének tartja a láttatást. Érzékeny témák, tükörjégen táncoló társadalmi szembesítések, magányos lélekboncolgatás – a kötet kapcsán kavargó kérdésekről beszélgettem az íróval.

– Emlékszik mi ihlette az Illegál kisregényeit?

– Ez két teljesen különböző történet, így más és más a háttér. A Vendégjáték egy már korábban megírt elbeszélés átalakított, kibővített változata, amely jóval tovább megy azon a ponton, ahol az előző verzió megáll, s bár a mostani kifejlet abban a történetben is benne lappangott, itt végre kifejtésre is kerül. Egy ügyvéd és egy emberöléssel gyanúsított zenész párbeszédén alapul a szöveg, amiből nagyon sok mindent megtudhatunk a két személy hátteréről, munkájáról, problémáiról, az emberekhez való viszonyáról. Az Illegált pedig többek közt azok az élmények inspirálták, amelyeket a kétezres évek elején szereztem. Mozgolódtam abban az underground világban, amiről szó van, szóval itt részben valóságos eseményeket elevenítek föl.

– Van olyan alakja a könyvnek, akinek a bőrében el tudná képzelni magát?

– Természetesen van, ezért is lehetséges, hogy írtam róluk, bizonyos formában mindegyikükkel azonosulnom kell, még ha ez nem is mindig szívderítő feladat. Igyekszem olyan történeteket formálni, amelyekhez közel vagyok, ahol a szereplők motivációját, helyzetét értem, érzem, szóval ahhoz a világhoz, ahhoz a közeghez nyúlok, ami elérhető számomra, amelynek a problémái, kérdései engem is érintenek, és így persze erősen foglalkoztatnak is.

– A negatív karakterrel azonosulni írói kötelesség?

– Inkább az a kötelesség, hogy olyan karaktereket formáljak meg, akiket képes vagyok hitelesen ábrázolni. Az meg, hogy ki negatív és ki pozitív, a legtöbb esetben nem teljesen egyértelmű, mert például olyan is okozhat kifejezetten pozitív élményt, hozhat feloldást a szövegben, akivel alapjában véve nem szimpatizálunk, és fordítva.

– Gondolkodott már rajta, milyen jól mutatnának ezek a történetek a filmvásznon?

– Sokan fölhívták már a figyelmemet, hogy mennyire izgalmas volna egy ilyen vállalkozás, és van is hasonló terv, ami azt illeti. Két pörgős írásról van szó, de főleg a Vendégjáték sztorija olyan, ami akár színházban vagy mozgóképen is jól megállhatná a helyét.

– A már említett ihletődésen kívül van más személyes vonatkozás a történetekben?

– Az Illegálban mindenképp. Magam is graffitiztem kamaszkoromban, kötődtem ehhez a világhoz. Fiatalkorában az ember sok mindent kipróbál, belemegy veszélyes, rizikós dolgokba is, és ezek a tapasztalatok engem sem kerültek el. Volt olyan életszakasz, amikor nehéz volt erre visszagondolni, de az írás érdekes módon fel- vagy éppen megoldja az ilyen jellegű gondokat, és most számomra nagyon a helyére került ez az egykor felemásnak tűnő időszak azzal, hogy írtam róla elég részletesen a címadó kisregényben.

– És ha éppen nem személyes emlékek flashbackje, akkor mi inspirálja írásra?

– A világ, ami körbevesz, az emberek, akár társadalmi problémák, vagy egyszerűen csak egy sztori, amit ismerek, vagy ami elkezd bontakozni bennem. Nehéz lenne ezt egyetlen dologra visszavezetni, nem is lehet, ez is egy komplex folyamat, inkább olyan, mint valami érés: nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem fokozatosan alakul ki. Van, hogy az ember félretesz egy szöveget, és ez jót is tesz általában.

– Mennyire érzékeny vagy érzékenyítő téma egy ilyen szociografikus elbeszélés?

– Úgy gondolom, hogy érzékeny, már csak azért is, mert konkrét budapesti helyszínek is felismerhetőek a szövegben, és néhol történik olyasmi, ami kellemetlen, elgondolkodtató, vagy akár letaglózó, szóval volt feladatom azzal, hogy ezeket a szituációkat a megfelelő módon tudjam láttatni. Azt, hogy mennyire érzékenyítő, nem tudom még megmondani, erre bizonyára azok tudnának inkább majd válaszolni, akik olvassák, akiket megérint, elgondolkodtat, vagy éppenséggel nem.

– Lehet ennek a láttatásnak eszköze a történetekben felbukkanó vulgaritás?

– Ez mind az életünk része. Nem lenne hiteles, ha mondjuk egy ügyvéd és egy gyanúsított heves kapcsolatát ilyen kifejezések vagy helyzetek nélkül írnám le, a graffitis underground közeg világáról már nem is beszélve. Nem valami ideális világot szeretnék ábrázolni, inkább azt, amiben élünk, és annak része a vulgaritás, ennek funkciójáról, funkcióiról pedig a könyvön túl is hosszasan lehetne beszélni.

– És a púderozatlan magyar valóságról?

– Arról pedig nem lehet, hanem kell beszélni, hiszen ebben élünk. Ez határoz meg minket, és még ha úgy is teszünk, mintha nem érdekelne minket, egyrészt akkor is érdekel, másrészt pedig befolyásol. Elég komoly lustaság volna, ha nem fordulnék oda bizonyos témák felé, és nem írnék róluk. Ismerjük a mondást, hogy könyvekből nem lehet megtanulni élni, de én például elég sok mindent tanultam az olvasmány-élményeimből – sok olyan lehetőség, nézőpont, szemlélet fölvillant, ami jó hatással volt a saját világlátásomra, arra, hogy meg tudjak különböztetni egymástól dolgokat, és többek között, hogy megtanuljak figyelni arra, amire érdemes.

Kurcz Orsi

Szöllősi Mátyás: Illegál
Helikon Kiadó, 224 oldal, 3299 Ft