Kőszeghy Péter magyar irodalomtörténész, művelődéstörténész, könyvkiadó, egyetemi oktató. Kutatási területe a 16–17. század magyarországi irodalma és művelődéstörténete, többek között Balassi Bálint élete és művei, valamint a Theagenes és Chariclia magyarországi recepciója. A tizenhárom kötetes Magyar Művelődéstörténeti Lexikon szellemi atyja és főszerkesztője.  A „Regénytöredék barátnémhoz” című első regényéről beszélgettünk.

– Kifejező és asszociatív a könyv címválasztása. Berzsenyi adott ihletet a „regénytöredékhez”?

– Természetesen ő. Gyermekkoromtól kedves költőm; a Levéltöredék barátnémhoz kamaszkorom egyik alapélménye. Az utolsó versszak pedig akár a regény mottója lehetne:

Életem képe ez. – Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.

Mert álorca ez, fikció minden mennyiségben, miközben mégis: életem képe. De a képe, nem pedig az életem. Eszem ágában nem volt önéletrajzot írni. Nem tudnám jobban összefoglalni: Már elestvéledtem.

– „Az élet vidám álorcája” – történet nélküli képek, tragikustól a komikus-szatirikusig, egy emberélet hol emelkedő, hol süllyedő ívét követve. Volt előre megtervezett struktúrája a kötetnek, vagy egy szubjektív emlékezésfolyamot kap kézhez az olvasó ebben az ál-életrajzi regényben?

– A túlságosan mérnöki pontosságú szerkezet nagy előnye, hogy remekül elemezhető, akár tanítható, ám rideg. Én érzelmes férfiú vagyok. Szeretem az asszociációkat, a rendben az összevisszaságot. De a rendben. Egyik kedvencem a pointillista festészet, például Henri-Edmond Cross képei. Valami ilyesmit próbáltam meg, ötvözve persze – ha már a festészetet említettem – Maleviccsel. Azaz, hogy nyílt és egyenes választ adjak a kérdésére, nem volt előre megtervezett struktúra, de nem is szubjektív emlékezésfolyam: inkább játék, játék a képekkel, miközben – szerintem – történet van, de szegmentált. Fragmentum, szándékosan töredék. Odavetett színek.

– Számos tanulmány, monográfia írójaként, tudományos könyvsorozatok szerkesztőjeként, milyen pluszt adott önnek a könyv írása?

– Gizike – gőzeke. A kettő nagyon más. A regény írása a tudományos munkához képest semmilyen pluszt nem adott, mert nem adhatott. Ha angolul beszélek, nem veszem hasznát annak, hogy tudok pár szót vietnamiul is. Ha viszont az örömre kérdez, arra a – bocsánat a nagyképűségért – alkotói attitűdre, hogy mit érez az ember, ha valamit megcsinált, azt mondhatom, hogy a regény megírása olyan érzés volt, mint részt venni egy nagyon jó játékban. Úgynevezett „tudományos” műveimnél ilyesmit nem tapasztaltam. Legfeljebb megkönnyebbülést, hogy túl vagyok rajtuk. Munka után édes a pihenés. A regénynél közben is van édesség.

– Szerelmek és barátságok, a szocializmus hátterében vagy még inkább előterében. Mit gondol, beszabályozza-e egy adott kor az ember megéléseit?

– Igen is, nem is. Nincs az a diktatúra – nem igaz, van, de a Kádár-korszak nem ilyen volt–, amely egy tizenévest vagy huszonévest szükségszerűen megnyomorít, boldogtalanná tesz. Én a legfelszabadultabb nevetéseket és jókedvet egy ázsiai diktatúrában tapasztaltam. A lélek, szerencsére, nincs szinkronban a politikai rendszerekkel. Ugyanakkor persze igaz, hogy a szocializmus nagyon behatárolt, elzárt, rengeteg mindentől megfosztott. Többé-kevésbé bejártam a fél világot, de a rendszer ellenére, a legkevésbé sem a segítségével.

– Melyik korban élne, ha megválaszthatná, ami nem fosztaná meg a teljesebb megélhetőségtől?

– Nézze, ez kb. olyan, mint hogy mi a kedvenc ételem. Egyébként a jó – általam főzött – halászlé. Az adekvát válasz pedig az, hogy ez nemcsak a kortól függ, hanem attól, hogy hová születnék. Mondjuk, a 16. században jobbágynak vagy főúrnak? Ahol ez egyre inkább lényegtelenebbé válik, az a 20–21 század. Azaz leginkább a jelenben szeretnék élni, mert minden – kétségtelenül undorító – vonásával együtt demokratikusabb, mint a múlt. Persze, ez bonyolult: ma sem egyszerű, nagyon nem egyszerű, egy szabolcsi cigánynak szinte esélye sincs betörni az ún. értelmiségi létbe.

– A kötet végi ironikus megjegyzés az iratmegsemmisítő szükségességéről, felveti a kérdést, vajon csökken-e a múlt iránti érdeklődés? Mennyi értéke van manapság például egy 16. századi iratnak?

– Most nem a regényíró válaszol, hanem az irodalomtörténész. Döbbenetes, hogy a magyar nép mennyire nem ismeri, és nem érti a múltját. Hallgatóimon érzékelem: a helyzet nem javul, hanem romlik. A múlt nem ismerete az egyik oka a tömegek jól manipulálhatóságának.

– Érlelődik önben újabb regény téma?

– Nem csak érlelődik. Megírattatott. De hogy mikor lesz belőle könyv, azt nem tudom. Én nagy tisztelettel tekintek Ottlikra. Ő sem írt (pontosabban: publikált) sokat. Nem a mennyiség számít. Nyilván még ötvenszer átírom. Aztán majd meglátom, hogy kiadhatónak találom-e.

Illényi Mária

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz
Noran Libro Kiadó, 248 oldal, 2990 Ft