Az emberi kommunikáció sikertelenségéről és feleslegességéről szóló novellákat ígér Farkas Balázs új kötete: „– Mindenki azt hiszi, hogy amit mond, jelent valamit a másiknak… Valakinek érezzük magunkat tőle, de ez az ugatás a másik számára üres zaj” – írja az első novellából származó idézet a fülszövegben. S valóban, a novellák főhőseinek „ugatása” elvész az éterben, környezetük nem érti azt meg, de nem is érdekli őket.

A 12 novellában szereplő hétköznapi emberek akár rokonaink, szomszédaink, ismerőseink hiteles rajzai lehetnének. Vasárnapi apukák, szüleik mellett kapaszkodó nélkül tengődő gyerekek, érzelmeiket felvállalni nem merő házasságtörő szeretők történetei, olyan embereké, akik sodródnak az árral, mert pillanatnyilag nincs erejük kirántani saját magukat megrekedt helyzetükből. Ennek ellenére a novellák közel sem unalmasak, a tökéletlen szereplők nem egyszer teremtenek komikus helyzeteket. A novella rövidségénél fogva csak a ráeszmélés és az azt követő tehetetlen állapotot mutatja úgy, hogy a tehetséges szerző biztos kézzel csepegteti az információkat, és meglepő fordulatokkal döbbenti rá olvasóit (és szereplőit) a tények mögött húzódó valóságra. Ám nem dönti el helyettünk, hogyan érezzük magunkat a könyvvel a kezünkben: szimpátia, antipátia, sajnálat, megvetés, távolságtartás, felháborodás, kacaghatnék és ezerféle más is eszünkbe juthat egyszerre egy-egy történetnél.

A Borravaló főhőse például mintha egy játszótérre szabadult gyerek volna, aki azt játssza, hogy magasan mások fölött áll. Teljesen véletlenül egy négycsillagos szállodába megy be „hugyozni”, és ha már ott van, akkor úgy tesz, mintha teli zsebű szállodalakó volna, aki „hatalmát” az alkalmazottakon próbálja ki: azzal ijesztget egy takarítónőt, hogy bajba kerülhet azért, mert a szobájában járt, a portás fiú előtt pedig a borravaló mézesmadzagát húzgálja – majd a felesége parancsoló telefonhívása után szolgaian elindul vajat és pelenkát venni a szakadó esőben. Pontosan ilyen a gyermek is, úgy dolgozza fel sérelmeit, hogy az óvodából hazaérve eljátssza azokat.

Nelli a kislányával együtt látogatja meg bogaras szüleit a Hozzatok egy ragasztót-ban. Anyja a hálóban, apja a nappaliban, a konyhában pedig a családot szimbolizáló összetört üvegtál, aminek nyilvánvaló további sorsáról a két öreg nem akar tudomást venni. Nelli takarít fel, a kimondatlan problémákat pedig „szőnyeg alá sepri”: nem kezd el beszélni a köztük feszülő konfliktusról. „Én nem érzek semmit” – mondja a lakásban cigarettázás következményeitől félő apjának, de inkább magával akarja elhitetni, hogy nem jelent számára semmit a szülei és közte húzódó érzelmi szakadék.

Kristófot édesapja a kánikulában horgászni viszi a Zala partjára. Szuper apa-fia program lehetne, ha nem lenne kánikula, Kristóf szeretne horgászni és nem lebegne egy döglött kutya a vízben. Ám hamarosan rájön, nemcsak azért halálraítélt ötlet a pecázás, mert az apja nem tudja, hogy ő a háta közepére kívánja az egészet, hanem azért is, mert igazából az apja sem akar ott lenni, csak mondvacsinált okot keresett, hogy a felesége tudtán kívül egy belvárosi pultos lánnyal találkozhasson. Kristóf eközben chipset majszolhat kétpofára, és hogy a helyzetet hogyan éli meg, nem számít. Kristóf érzi, hogy itt valaminek hamarosan vége, de az apja szerint nem kell róla szólni az anyjának, vagyis tegyen úgy, mintha mi se történt volna.

Ugyanilyen érdektelen az apja számára a Ravasz című novellában szereplő tíz éves fiú. Az egyes szám első személyben beszélő főhős először a sérelmét tárja elénk: őt senki nem szokta hívni a kis erdőszéli bulikra, aminek azért lett vége, mert a rendőrök drogot találtak a helyszínen. Ő is mintha csak úgy „élne bele a világba”. Nem veszi észre, milyen kétségbeesetten próbál a fia kapcsolódni hozzá, és jól megharagszik a felesége új párjára, amikor az naivan értékeli a nemlétező felelősségtudatát. Ráébresztve ezzel őt arra, hogy felelősséggel tartozna a barátnője kutyája iránt, akit kint hagyott sebesülten a lőtéren, az erdőszéli buli helyszínén. Ám amikor visszarohan érte, ahelyett, hogy orvoshoz vinné, eltereli a figyelmét egy otthagyott puska, és inkább kipróbálja a célba lövést.

Házasságtörő szeretőkről is olvashatunk a kötetben. Ahogyan Kristóf apja, úgy a Szörnyetegek és a Nyitás szeretői is csak annyit tesznek meg, amennyivel még a jól megszokott életüket nem rúgják föl. Akkor sem, ha úgy tűnik, szorosabban kapcsolódnak egymáshoz a titkolt kapcsolatban, és az „ugatásuk” részben megértő fülekre talál.

Hasonlóság a novellákban, hogy a szereplők mindegyike toporog, nem tudnak, nem akarnak lépni, sőt, legtöbbször észre sem veszik, hogy változtatni kellene valamin. Érzelmeik, és sokszor rövidlátásuk teszi bénulttá őket. Egyedül a Tanítás után Kingája forrong a dühtől. Öntörvényű lázadóként sikerült elérnie, hogy kicsapják az iskolából, ám láthatóan nem érdekli ez sem, még az igazgató irodájában is szembeszáll a hatalommal, az iskolaudvaron pedig két kisfiút sokkol a lehúzott bugyijával. Hazaérve világossá válik tomboló haragjának oka: anyja magatehetetlenül fekszik az ágyban, apja elmenekült otthonról, és még a nagymama is éppen távozik, amikor a kislány hazaér. Ő is „ugathat”, amit akar, tehet bármit, és vele is tehetnek akármit, mert senki sincs, akit érdekelne.

A kötetet a két Patrikról szóló novella foglalja keretbe, aki az Ugatásban élete fordulópontjához érkezik, a Számadásban pedig lelép az országból. A két novella Farkas Balázs Nyolcasok című kötetéhez kapcsolódik lazán, ám itt mintha biztatásul szolgálna a kötet belsejében sínylődőknek. Patrik mindannyiuknál pocsékabb helyzetből indult. Akkor találkozunk vele először, amikor a rendőrség letartóztatja Vertigót, akinek ő is drogot árult. Ezután napokig füvezik, sajnálja magát és fél, hogy most aztán mi lesz vele, amikor megérkezik Kócsag, és pénzt ad neki, hogy szívódjon fel. A Számadásban már megváltozva áll előttünk. Egy ausztriai kis faluban éjszakázik, a múltat lezárva elmélkedik egykori önmagán, hogy aztán maga mögött hagyjon minden rosszat. Neki sikerült, és ha neki sikerült, akkor letehetjük úgy a kötetet, hogy ezek a szánalmas, szerethető, tehetetlen, vicces vagy éppen dühítő figurák is megtalálják a boldogulásuk útját. Velük együtt pedig mindazok, akiket az olvasó a való életben velük párhuzamba állít.

A könyv nem sokkal lépi át a száz oldalt, mégis több kötetre való gondolatot vethet fel az olvasóban a szülők, gyerekek, szeretők egymáshoz való kapcsolódásának nehézségeiről, hogy mennyire önzően túlbecsüli az ember a saját fontosságát, és hogy mennyire kihalóban van az emberiségben a másikra figyelés képessége. S bár a Nyolcasok című kisregény kapcsán állították ezt Farkas Balázsról, ez után a néhány történet után mégis igazat kell nekik adnunk abban, hogy: ”Az utóbbi időszak egyik legígéretesebb pályakezdésének lehetünk tanúi.”

Vincze Ágnes

Farkas Balázs: Ugatás
Napkút Kiadó, 112 oldal, 2490 Ft