Élére vasalt férfi-női típusok, utazás, családi rejtelmek felderítése, nehézségek a munkában, a mindennapokban. Mörk Leonóra legújabb regényéről, A porcelánlányról beszélgettünk a szerzővel.

Német föld iránti vonzalmad előző munkáidban és most is megjelenik. Csakhogy ezennel Németország mellett Miskolc, a szülővárosod is jelentős szerephez jutott. Miért ez az útvonal?

Németország mindig megihlet, ezúttal a Balti-tenger, illetve annak az egyik szigete, Usedom játszotta a múzsa szerepét. Ami pedig a másik helyszínt illeti, tavaly télen, A papagájos ablak kapcsán jártam Miskolcon egy író-olvasó találkozón, és akkor többen szóvá tették, miért nem írok végre egy miskolci történetet. Mivel akkor már dolgoztam ezen a regényen, meg tudtam nyugtatni őket, hogy már nem kell sokáig várniuk. Nagyon izgalmas volt képzeletben visszatérni a századelős Miskolcra, ami akkoriban modern és virágzó nagyváros volt, villamossal, vasútállomással, telefonhálózattal, napilapokkal, fényképész műtermekkel, összkomfortos nagypolgári lakásokkal, divatáru-üzletekkel, elegáns hotelekkel és éttermekkel. Ebben a környezetben kezdtem el mozgatni a regény szereplőit.

A történet Lilitől, egy mai, harmincas éveiben járó gyógytornásztól indul. Míg a regény másik lényeges női karaktere egy 20. századi úri hölgy. Utána kutat Lili. Két idősíkon haladunk egyszerre, amit bizonyára nem könnyű feladat írásba foglalni. Hogy élted meg az egyszerre két korban történő gondolkodást?

Bár kezdettől élt a fejemben a két, eltérő idősíkon haladó cselekmény, egyszerre csak az egyikkel dolgoztam, előbb a mai részt, Lili történetét írtam meg. Aztán tartottam néhány nap pihenőt, hogy gondolatban át tudjak hangolódni az 1910-es évekre. Ez olyan jól sikerült, hogy egy reggel, még félálomban hirtelen megláttam magam előtt az első 1914-es fejezet szövegét, azt, amikor Julianna beszökik a színházba a Lohengrin főpróbájára. Úgy tudtam olvasni a mondatokat, mintha már ki lenne nyomtatva a könyv, így miután felkeltem, már csak le kellett írnom. Fura, hátborzongató élmény volt.

Mennyiben változtatja meg felmenőink sorsa, a családi titkok az életünket? Kerülhetünk abba a csónakba, amiben Lili evez?

Minden család őriz titkokat, vagy olyan emlékeket, amikről senki nem beszél, úgyhogy ami Lilivel megtörtént, az bámelyikünkkel megtörténhet. Engem nagyon izgat az, hogyan rétegződik egymásra a különböző női generációk sorsa, hogyan ismétlődnek bizonyos motívumok, és ezeket melyikük hogyan éli meg. Ez a téma gyakorlatilag mindegyik regényemben megjelent. Szerintem ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk, ismernünk kell a felmenőinket, tudnunk kell, milyenek voltak, hogyan éltek, mit csináltak. Különben úgy érezhetjük, légüres térben lebegünk, kapcsolódási pontok nélkül.

Azt felételezem, hogy alapos és hosszas kutatómunka előzte meg a regényt, többek között Usedom szigetén is. De mondd, voltál annál a téglaháznál, ami köré a regényt szőtted?

Hogyne! Újságíró vagyok, szeretem a saját szememmel látni mindazt, amiről írok. A helyszínek mindig valósak, ezeket népesítem be a képzeletem teremtményeivel. Az Usedom szigetén álló középkori kastély, A porcelánlány egyik fontos helyszíne a valóságban is létezik, étterem és szálloda működik benne, mi is laktunk ott néhány napig. A tulajdonos megmutatta a 17. századi kandallót, a boltíves termeket, sőt, azt is, honnan indult a kastélyt a közeli kolostorral összekötő alagút. Ez utóbbi sajnos már beomlott, nem tudtuk végigjárni.

Játékos, ahogy az Instagramot becsempészted a regénybe. Például Lili itt talál rá arra a bizonyos téglaházra, miközben különleges épületeket pásztáz a közösségi oldalon. Van ennek valami köze ahhoz, hogy Te is szívesen posztolsz szép épületrészekről?

Az Instagram-motívum pontosan a saját tapasztalataim alapján került be a regénybe, én is követek a Balti-tengerről posztoló felhasználót, ahogyan egy olyan urbexes német fiút is, aki különböző elhagyatott épületekről tölt fel fotókat. Ezt az Urbex-motívumot neki köszönhetem, vele még interjút is csináltam a Nők Lapjába a témáról. Sokan szidják az Instagramot, de szerintem ez is olyan, mint bármelyik egyéb közösségi médiafelület, attól függ, ki mire használja. Én nem Kim Kardashiant követem, meg Palvin Barbit (épp most olvastam, hogy ő a legnépszerűbb hazai Insta-személyiség), hanem például egy angol hölgyet, aki a kertjét meg a virágait fotózza, vagy egy francia művészettörténészt, aki 15. századi flamand festmények apró részleteit tölti fel, hihetetlenül érdekes! Az én profilomat pedig leginkább utazási és könyves fotók alkotják.

Stílusosan Wagnerrel is találkozhatunk az oldalakon, ahogyan egy 20. századi horgolt csipkekesztyűvel és egy biedermeier komóddal. Láttad személyesen is az utóbbi tárgyakat?

A horgolt csipkekesztyűvel a Kiscelli Múzeumban találkoztam, ahol a textilgyűjtemény vezetőjétől kértem segítséget ahhoz, hogy hitelesen állíthassam össze Julianna ruhatárát. Az ő gyűjteményükben sokféle 20. század eleji darab szerepel, ruhától vászonblúzon át kalapig meg fürdőruháig, hálás vagyok, hogy mindezt láthattam. A csipkekesztyű épp a látogatásomat megelőzően nem sokkal került a múzeumba, egy nagyobb hagyaték részeként: a tulajdonosok eladtak egy régi zuglói villát, ami több generáció óta a családjuké volt, és a padláson, nagy ládákban talált régi ruhákat a múzeumnak ajándékozták. Az 1810-ből származó, rézveretes biedermeier komód pedig a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének része, egy ottani kiállításon fedeztem fel.

Ez a regény minden csak nem fekete-fehér. Lili élete csak eső pillantásra irigylésre méltó, aztán bejön az undok főnök, csomók a mellében és a nehézkes az egészségügy. Mi volt a szándékod ez utóbbi téma érintésével?

Életem egy kritikus pillanatában az egyik kolléganőm végigmért, és undok hangon kijelenetette: a te utad eddig olyan egyenes volt! Értsd, legfőbb ideje, hogy végre engem is érjen valami tragédia. Nem szeretem, ha azt mondják valakinek, hogy „neked könnyű!”, mert senkinek sem könnyű. A mellrákgyanús vonalat azért hoztam be, hogy kiderüljön, Lili látszólag tökéletes élete egyáltalán nem probémáktól mentes, elvégre senki élete nem az. Ráadásul a magyar egészségügy rendszerében rengeteg nő gyűjt igen kellemetlen tapasztalatokat, a mellrákszűrésen sokan kapnak fals pozitív leletet, és kapkodhatnak fűhöz-fához, amíg egyértelműen kiderül, most akkor betegek-e vagy sem.

A porcelánlány olyan oldalát mutatja be az I. világháborúnak, amit a kortárs irodalomban nem látunk. Többek között betekintést enged a kórházban lábadozó hadirokkantak fájdalmaiba. Nem beszélve a fronton felismerhetetlenségig szétroncsolódott arcokról és a Miskolczi napló hirdetéseiről: „Hat óra alatt mindenféle kivitelben csinálunk gyászruhákat.”, „Síremlékek legnagyobb választékban...”

Valahányszor anyagot gyűjtök a regényeimhez, be szoktam venni magam az Országos Széchényi Könyvtárba, ami elképzelhetetlenül gazdag kincsesháza az adatoknak. Ott akadtam rá a Miskolczi Napló 1914-es évfolyamára, és nagyon hamar rájöttem, hogy a hétköznapi élet körülményeiről leginkább az újságban megjelent hirdetések alapján gyűjthetem a leghitelesebb információkat. Így került bele a regénybe a mellnövesztő krém, a leértékelt szalmakalap, a kiadó polgári lakás vagy a New Yorkba szóló hajójegy. Aztán ahogy kitört az 1. világháború, megrendítő volt látni, hogy miközben a hivatalos cikkek győzelmekről és diadalmas előrenyomulásokról szóltak, addig a hirdetési rovatok hirtelen megteltek a gyászoló családoknak szóló ajánlatokkal, a valódi helyzetről árulkodva.

Ezt a regényt ki írta, az újságíró, vagy az író?

A kettőt nem tudom elválasztani egymástól. Az agyam folyamatosan jár, gyűjti és feldolgozza az információkat, hogy aztán az emlékezetem mélyrétegeiből egyszer csak felmerüljenek és összeálljanak, mint egy puzzle darabkái. Ennek az üzemmódnak az eredményeként könnyű rászokni arra, hogy ha valamilyen mélyebb élmény ér – legyen bár jó vagy rossz –, azt mondjam magamban, ezt egyszer még meg fogom írni. Azt hiszem, erre mondta egyszer az egyik kolléganőm, hogy aki nem akarja viszontlátni magát egy regényben, az ne álljon szóba prózaíróval.

Várhatunk még hasonlóan időutazásra invitáló regényeket a közeljövőben?

Mindenképpen, mert olvasóként és íróként egyaránt ez a kedvenc műfajom.

Vermes Nikolett
Fotó: Diner Tamás

Mörk Leonóra: Porcelánlány
Jaffa Kiadó, 292 oldal, 3490 Ft