A vers terétől Mindenféléig – interjú Lator Lászlóval
Illényi Mária - 2017.06.20.
Lator László Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista, tanár. Költői pályafutásával párhuzamosan tekintélyes fordítói életművet hozott létre. Tanított a bölcsészkaron, a színművészetin. A rádió és a televízió irodalmi műsorainak közkedvelt szereplője. Az Ünnepi Könyvhéten [2016] jelenik meg legfrissebb esszégyűjteménye, a Szabad szemmel.
– A kötet írásait olvasva igen találónak érzem a címet. Az esszéiből kibontakozó „vers tere” olyan, akár az életé: eleven, sodró, színes. A legrégebbi írása 1966-os, a legfrissebb 2016-os. Milyen belső rendezőelv alapján épültek egymásra az egyes fejezetek?
– Úgy kezdődött, hogy az Európa Könyvkiadó felajánlotta: kiadja az új esszé-kötetemet. Örömmel vállaltam a gyűjtemény összeállítását. Először is figyelmesen átolvastam szétszórtan megjelent írásaimat. Itt jegyezem meg, hogy az esszéimet soha nem megrendelésre írtam, és mindig csak olyanokról, olyasmikről, akik-amik magukra vonták figyelmemet, elemien érdekeltek. A válogatásban két szempontom volt. Az egyik, hogy elég jónak ítélem-e az írást; a másik, beleilleszkedik-e az elképzelt szerkezetbe.
Hadd kezdjem a kötet címével. A „szabad szemmel”-nek két jelentése van, az egyik a szokásos, köznapi: nem használunk semmilyen eszközt az olvasáshoz. A másik: írás közben a magam ízlésén kívül semmilyen idegen szempont, sem irodalomelméleti, sem irodalomtörténeti szabályzat, másoktól átvett protokoll nem vezet.
A kötet első terjedelmes ciklusa A vers tere, a költészetről, versekről szól, a könyvnek, ha úgy tetszik, ez a lényege. Petőfitől kezdődik és a kortárs szerzőkkel végződik. Ezek a műelemzések nem mindig egyeznek a hagyományos ítéletekkel, képekkel.
A második nagyobb szakasz a Szellemidézés. Olyan régen volt költőkről, írókról, tudósokról írtam, akik nekem valamiért fontosak voltak. Ez is ugyanolyan fontos pillére a kötetnek, mint az előző. Illyésről, Szabó Magdáról szólva nem elsősorban költészetükről, műveikről írtam, inkább személyes kapcsolatunkról.
A következő résznek Verset fordítani a címe. Csak töredékét tehettem bele annak, amit a műfordítással kapcsolatban megfogalmaztam. A versfordításnak van elmélete és változó, hol jó, hol kevésbé jó gyakorlata. Én a Nyugat négy egymást követő nemzedékének felfogását, gyakorlatát jellemeztem. A változást Babits Mihálytól, Kosztolányitól mondjuk Kálnoky Lászlóig, Nemes Nagy Ágnesig.
Szerettem volna bemutatni néhány olyan idegen költőt, akit szerettem, fordítottam. A következő fejezete a Kilátó címet kapta. Olyan határon túli francia, orosz, szlovénköltőkről próbáltam portrét festeni, akik közel kerülhettek a mi világunkhoz, akiken megakadhat a magyar versolvasó szeme.
A záró ciklus, a kissé léhának hangzó, Mindenféle gyűjtőnevet viseli. Ezek könnyedebb írások gombáról, sakkról, a magyar nyelvről és még sorolhatnám, mi mindenről. Sokfelé kalandozom, s ha lehet még kötetlenebb hangvételben.
– Ha végignézünk a kötet tartalomjegyzékén, akkor észrevehető, hogy két esszé keltezése igen friss.
– Úgy éreztem, miután összeállt a kötet, hogy két helyen lyuk tátong. Végignéztem az első ciklus költőinek névsorát és éppen Pilinszky nem volt köztük, aki nekem igen fontos, ráadásul nagyon régen szerettem volna az Apokrifről írni. Rengetegen írtak már előttem erről a versről és magáról Pilinszkyről is, de én másképpen szerettem volna. Többnyire arról szólnak az elemzések, hogy a vers belső világában milyen világnézet, szemlélet sejlik, melyik korhoz köthető. Én pedig azt próbáltam megírni, hogy mi zajlott benne, hogy hogyan írt verset. Ebben bizonyos szempontból előnyöm, hogy egy versnél könnyebben meg tudom ítélni, legalábbis azt gondolom, hogyan, milyen mozzanatok hatására kristályosodik ki a végleges forma. Ahogy Pilinszky fogalmazza: „Én valamiképp a testemmel írok. A testemben érzem leginkább egy-egy viszony feszültségét.” És ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemzi ezt a folyamatot: „A fogható, áttekinthetetlen világ felett ott van a tiszta rend.”
A másik jelentős szereplője irodalmunknak és személyes életemnek Illyés Gyula. A Szellemidézés szereplői közül (pl.: Keresztury Dezső, Kosáry Domokos, Domokos Mátyás) hiányzott egy Szabó Magdáéhoz hasonló mélységű és műfajú megemlékezés, amiből például kiderül az is, milyen helyzetben volt Illyés az 1956-os forradalom után, amikor tiltólistára került.
– Számos irodalomelméleti kötetet olvastam már, üdítő és lendületes színfolt ez a gyűjtemény: nincsenek hosszas felvezetések, egyenesen benne találjunk magunkat az események sodrában, az elemzés kellős közepén. Ez a mód a tanári, szerkesztői, vagy az alkotói gyakorlatából eredeztethető?
– Ez részben tanári, részben nagyon személyes indíttatású dolog. Régen másféle stílusban írtam esszéket, tanulmányokat. Menet közben, és hadd mondjam, leginkább a feleségem, Pór Judit hatására alakult ki, az az igény bennem, hogy egyszerűen és pontosan fogalmazzak. Az, hogy egyszerűen tudjon írni az ember, bátorság kérdése is, mert nagyon könnyen le lehet bukni, ha ellenben bonyolult fogalmi és elméleti nyelvvel bástyázza körül a mondandóját, könnyen elbújik benne a hülyeség.
Illényi Mária
Fotó: Szabó J. Judit
Lator László: Szabad szemmel
Európa Könyvkiadó, 3490 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával