Hász Róbert a kortárs magyar próza különleges szerzője. Szövegei a mágikus realizmus és történelmi regények eszköztárából merítenek, melyeket egyéni stílusával tesz emlékezetessé. Az íróval az Ünnepi Könyvhétre megjelent A Vénusz vonulása c. regénye kapcsán beszélgettünk.

Hományi Péter: A honlapján ez a mondat olvasható: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is.” Kifejtené bővebben ezt az ars poeticát?­

Hász Róbert: A mondat egy 2007-ben készített interjúban fogalmazódott meg először, s amikor a Kortárs Kiadó a 2008-ban megjelenő Sok vizeknek zúgása című novelláskötetemhez egy idézetet kért tőlem, ezt választottam mottóul. A kötet igen vegyes válogatás volt huszonöt év novellaterméséből, az ókorban játszódó elbeszélésektől a napjainkig, s úgy találtam, ez az idézet illik rá leginkább. A kötetborítón olvasható teljes szöveg a következő: „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is. Hogy a kardokat tartó kezek ne érezhessék úgy, mintha a saját igazságaikon túl nem lenne realitás. Mert van: a mese. A mese teremtette a világot, mivel a Tudást elzárták előlünk, a mítoszaink révén váltunk emberré, és – más választásunk nem lévén – megkonstruáltuk történetünket a kozmoszban. S folyamatosan újrameséljük, nyelveken, időkön, kultúrákon át." A híres narratívák, történetek nem változnak az idők során (a szürakuszai csatát mindig az athéniek veszítik el, amiként Karthágóban is rendre a rómaiak győznek, és Napóleon sem tér vissza soha Szent Ilona szigetéről), azonban az "igazságok" (értelmezések), amikkel az utókor(ok) ezeket a történeteket felruházzák, módosulhatnak, mert az értelmezések rendszer- és korfüggőek. A történelem egyes epizódjai olykor hangsúlyossá válnak, másszor háttérbe szorulnak. Nem szabad veszni hagyni a történeteket (s itt ne csak a közismertekre gondoljunk, hanem a saját és családunk mikrotörténeteire is), az egyetemeseket ugyanúgy őrizni kell, akár a nemzetieket (mert a nemzetiekből áll össze az egyetemes). A történetek által élünk, történetek által térképezzük fel a világot, amelybe születtünk. A múltat nem csupán a tankönyvek lapjairól, vagy a múzeumok polcain kiállított tárgyi emlékekből ismerhetjük meg: bennünk élnek Homérosz, Shakespeare, Cervantes, Balzac, Zola, Dickens, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth és Móricz elbeszélései, megrajzolt világaik atmoszférája, hőseik kalandjai által teljesebb lesz a múltképünk és az emberismeretünk. Ahogyan az atomok alkotják az anyag alapvető egységeit, úgy a történetek képezik a szellem és az ember történelmének elemi részecskéit. Mondhatnánk, az írók, az "igricek", a történetmesélők az emberi szellem részecskekutatói, a szellem kvantumtudósai: a legkisebb történeti egységek titkainak feltárói.

HP: Szépprózai szövegeiben időről időre következetesen megtörtént eseményeket, történelmi személyek életét dolgozza fel, A Vénusz vonulása c. könyvében is a XVIII. század második felébe kalauzolja el az olvasót. Miért vonzódik ennyire ehhez a témához?

HR: A történelem iránti vonzalom, kétségkívül, megvan bennem,ennek ellenére az eddig megjelent öt regényemből kettő játszódik a történelmi múltban, és közülük is csupán a legutóbbi, A Vénusz vonulása dolgoz fel – pontosabban használ fel – valóságos történelmi eseményt. (A Künde, bár távolabbi múltban játszódik, a honfoglalás korában, jobbára fiktív mese – azon egyszerű oknál fogva, hogy abból az időből nagyon kevés hiteles forrás maradt ránk.) Sajnovics János és Hell Miksa északi útja már az első pillanattól kezdve, hogy megismerkedtem vele, rabul ejtett. De mi is volt a történet lényege, amit "kölcsönvettem"? 1768-ban egy ritka természeti jelenség hozta lázba a kor tudósait és uralkodóit: a Vénusz következő évi áthaladása a Föld és a Nap között, aminek köszönhetően a bolygónk különböző pontjain végzett egyidejű mérések révén a csillagászoknak lehetőségük nyílt végre pontosan meghatározni a Föld és a Nap közötti távolságot. Az európai fejedelmek számára presztízskérdéssé vált, hogy egymással vetekedve, minél bőkezűbben szereljenek fel és indítsanak el egy-egy expedíciót. Hajók, karavánok keltek útra Szibériától kezdve Dél-Amerikán át Polinéziáig, hogy a rákövetkező év június 3-án készen álljanak a Vénusz-átvonulás megfigyelésére. Köztük volt a korabeli Ausztria és Magyarország két neves csillagásza, Maximilianus Hell és Sajnovics János is. (Igaz, Hell sokkal nevesebb volt Jánosnál.)  Őket VII. Keresztély, Dánia és Norvégia királya hívta meg, hogy Európa legészakibb lakott szigetén, a Jeges tengeren található Vardőn végezzék el méréseiket. A két jezsuita tudós 1768. április 28-án indult el Bécsből, és október 11-én érkezett meg Vardőre. Hintón, batáron, lóháton, hajón vagy gyalog, napsütésben, esőben és sárban beutazták a német fejedelemségeket, és innen Skandinávián keresztül jutottak el a kijelölt szigetre. Olvasva a naplót, amit Sajnovics János útja során vezetett, megismerve a kockázatos vállalkozást, amire ez a két jezsuita tudós elszánta magát, a korszakot, amelyben ezt véghezvitték, az új eszméktől forrongó Európát, a pezsgő tudományos életet, s tudván, hogy mindez éppen akkor zajlott, amikor maga a Rend, a Societas Jesu történetének legválságosabb korszakát élte, kihívást jelentett a számomra, hogy kezdeni kell vele valamit! De évek teltek el, mire sikerült megpillantanom Sajnovics történetének "márványtömbjében" a Sajnovics-Dávid alakját. Aztán írás közben, ahogy múltak a hónapok, azon kaptam magam, hogy Sajnovics János karaktere szimbólummá nőtte ki magát. A világban helyét kereső, folyton kutató, kételkedő ember szimbólumává, aki ugyanakkor vágyik a megnyugvásra, a "bizonyosságra". Az út, Nagyszombattól Vardőig, mondhatnánk némi túlzással, a Tao. Vagy, hogy a manapság divatosabb fogalommal éljünk: ez volt János El Caminója. Lehetőség a fejlődésre, a csalódásokra, a megkísértésekre, a szilárdnak hitt eszmék megingására, s mégis, ahhoz, hogy valaki mindezek ellenére megmaradjon a maga útján, rendelkeznie kell egyfajta mély, belső hittel, ami talán nem is egyezik feltétlenül azzal, amiben ő maga hinni szeretne. János kalandja Nagyszombat szűk miliőjéből indul, majd a regény tere fokozatosan kitágul, ahogyan megismeri Európa nagyvárosait, sőt, Niebuhr meséje révén betekintést nyer a távoli kelet egzotikus, sokvallású, multikulturális világába, végül a regény horizontja ismét leszűkül, miután megérkezik Vardő magányos szigetére. Ahol hamarosan ráborul a hosszú, sarkvidéki sötétség, s paradox módon, éppen ebben a homályban éli meg János a maga személyre szabott felvilágosodását – nem mellékesen egy száműzöttnek köszönve, aki már tizennégy éve raboskodott a szigeten, elzárva a világtól.

HP: Ha a legutolsó regényének meghatározó párbeszédeiről lefejtenénk a történelmi kontextusra vonatkozó utalásokat, akkor olyan szövegeket kapnánk, melyek akár napjainkban is elhangozhatnának. Hisz olyan kérdésekre keresi a választ bennük, melyek időtlenek. Elfogadja azt az állítást, hogy a történelmi események mindössze háttérül szolgálnak ezeknek a gondolatoknak az újramondására, elmondására?

HR: Feltétlenül, némi magyarázatképpen azonban hadd jegyezzem meg, visszautalva az előző kérdésre, különbséget kell tenni egy történelmi esemény "feldolgozása" illetve "felhasználása" között. Feldolgozni egy eseményt, számomra legalábbis annyi, mint újramesélni egy (akár közismert) történetet, beemelni (vagy inkább felemelni) az irodalom szintjére. Példázattá tenni akár, de alapjában véve kitartani a történeti hűség mellett (hiszen a történet maga lesz az „üzenet”). Egy történet felhasználása viszont ennél lényegesen többet jelent: a kölcsönvett szereplők és a megidézett társadalmi miliő eszközként való hasznosítása által közvetíteni gondolatokat, eszméket, oly módon, hogy a megtörtént események valódisága, történeti hűsége semmivel sem nyomjon nagyobb súllyal a latban, mint a mellécsempészett fikció. Így válhatnak a történetek metaforákká, amikor már nem az számít, hogy a valóságban is így esett-e meg, hanem az, amit a műegész (a valós és fikciós elemeivel) létrehoz. S minél ügyesebben szőjük meg a regény világát, minél ravaszabbul alkotjuk meg a mű szöveghálóját, annál nehezebb lesz szétszálazni a mese igaz fonalait a kitaláltaktól. Megszületik egy új, egy másfajta valóság, melynek saját logikai rendszere, szabályai vannak. S ha ezek a szabályok, rendszerek működőképesek, az olvasó képzeletében reálissá válnak. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Sajnovics János történetével elérjem ugyanezt: "kölcsönvettem", megpróbáltam életre kelteni egy 18. századi tudós szellemét, és jóllehet az öt hónapig tartó út – amire a regény leírása korlátozódik –, amialatt Sajnovics János Bécsből Vardőre ért, erre a Jeges-tengeri apró szigetre, látszólag megegyezik az úttal, amit János maga is megörökített a naplójában – a "hozzáadott érték" –, a fikció révén a történet kiemelkedik korának valóságából, és ebben az új realitásban a valós és a kitalált szereplők cselekedete átértelmeződik. Kortalanná, időn kívülivé válik. Sajnovics János története (hogy az interjú első kérdésére is visszautaljunk) ezáltal új „igazságot” kap.

HP: A regény nőalakjai: Vilma asszony, a hamburgi kurtizán és Dorothea alakja elnagyoltnak, vázlatosnak tűnnek, míg a főbb férfi szereplők sokkal hitelesebbek, élőbb figurák. A nők nincsenek igazán egyénítve, és csak a cselekmény peremén jutnak – jelentős, de passzív – szerephez. Az izgalmas nők, mint például a kocsiját maga hajtó nemesasszony, homályosak, és csak pár pillanatra bukkannak fel. Dorothea figurája kaphatott volna erősebb kontúrokat, miért nem vált hangsúlyosabb szereplő belőle?

HR: Talán mert a nők szerepe a regényben éppen az,hogy passzív totemekként – a jezsuita János szemével nézve: "akadályokként" álljanak útja során, Nagyszombatban, Hamburgban vagy éppen Vardő szigetén. Nem véletlenül vannak hárman, ők, a kísértés istennőszobrai: a három Vénusz közül az első képviseli a tiltott szerelmet, a másik a nyers, testi-érzéki szexualitást, míg a harmadik kínálja személyében a végleges, életre szóló társ lehetőségét – ami ugyanakkor János részéről a teljes önfeladással járna. Úgy vélem, ha nagyobb hangsúllyal, értsd: aktívabb szereppel bírt volna bármelyikük a regényben, az felborította volna az egyensúlyt – amit lehet, csak én látok a műben, ezt megengedem –, a megkísértések egyensúlyát. Mert nem csupán testi kísértések környékezik meg Jánost, de szellemiek is. Másrészt Dorotheának, aki a végállomáson, Vardő szigetén lép be János életébe, már osztoznia kell egy másik szereplővel a Jánosra gyakorolt hatásban: Raskovitzcal, a száműzöttel, aki János figyelmét a maga látomásaival éppen az ellenkező irányba tereli: az evilágiból a másvilágok felé.

HP: A könyvbemutatón említette, hogy a mű alapjául Sajnovics János naplója szolgált. Mennyire kellett átdolgozni az eseményeket a regényben? A szöveg mennyire támaszkodik a dokumentumra, és miben tér el tőle? Például a lehetőség, hogy Vardőt elhagyva János az Újvilágba utazhatott volna, fikció vagy valóban megtörtént?

HR: A napló, ami a maga nemében lebilincselő olvasmány, csupán a váz, amire a mese ráfeszül. Biztosítja a keretet. A helyszínek, az út során fölbukkanó nevek, hírességek átemelése a naplóból a regény terébe hitelesebbé teszi a fikciót, amit a szerző hozzáad a történethez. Megtámogatja azt. Kérdezték már tőlem, hogy valóban volt-e szabadkőműves összeesküvés Bécsben a jezsuita Hellék ellen van Sweeten, Mária Terézia orvosának vezetésével, mire én azt feleltem, ennek ugyan van szakirodalma, el lehet olvasni, de ezen túlmenően: számít ez? Beleillik a korba. A korhangulatba. A lehetőség, hogy János levesse a reverendát, és elhajózzon az Újvilágba (akár Dorotheával az oldalán) ugyanakkor az író találmánya – néhány csepp romantika belefért a szentimentalizmussal amúgy is átitatott felvilágosodás korába. Mindazonáltal feltehetnénk a kérdést, miért hisszük el a múlt egy szegmenséről, hogy valóságosan megtörtént? Mert egykoron valaki leírta. Egy bizonyos időtávlatból semmi más nem marad tanúságtételül, mint a teleírt papír. A betűk és a tinta. De leírni nem lehet mindent, csupán a megtörtént események nagyon elenyésző hányadát. A rengeteg hézagot elméletekkel, tanulmányokkal tölti ki a tudomány és mítoszokkal, legendákkal a népi emlékezet. Az írók sem tesznek mást, s nincs különbség aközött, hogy a múltról írnak vagy a jelenről.

HP: A könyvben számos utalás történik arra, hogy a szereplők hogyan láthatták az eljövendő jövőt. A mechanikus emberek, a bányákban dolgozó robotok és a felvázolt modern demokrácia képe egyértelmű utalások erre. Miért tartja ezt fontosnak?

HR: Egyrészt, mert ezek a kérdések foglalkoztatták a korabeli elméket. Ne feledjük: a francia forradalom előestéjén járunk, és alig pár évre vagyunk az amerikai függetlenségi háború kitörésétől. Voltaire, Rousseau eszméi terjednek, Diderot-ék megkísérlik a lehetetlent, enciklopédiába foglalni az emberi tudás összességét. Az embereket már nem csupán a múltjuk vagy a jelenük, de a jövőjük is érdekelni kezdi. A kifinomult elmék megsejtették, hogy a világ paradigmaváltás előtt áll, s igyekeztek meglelni a maguk helyét ebben az újban. Másrészt János kora sem különbözik sokban a miénktől, hiszen a már említett nagy szellemek mellett "minden sarkon önjelölt próféták hirdetik igazságaikat, tudományos köntösbe bújtatott felforgatók rombolják a régi rendet" – hogy a regénybeli Weiss atyát idézzem, aki ezekkel a szavakkal indította el útjára Jánost Nagyszombatból –, s olykor "nehéz megkülönböztetni a zsenit a futóbolondtól". Ma sem könnyű mindig különbséget tenni az új és a jó között, mert beleesünk abba a hibába, hogy azt hisszük, attól, hogy valami új, már jó is. És itt jönnek képbe a technika vívmányai, a modern kor az ő ördöngös masináival. Jánosra az "önlépegető szobrok", a machina homók, amikkel Prágában, a Klementinumban találkozott, revelációval hatottak. Az emberi elme teljesítőképességének határtalanságát igazolták. Ezek a machina homók például nem az író fantáziájának szüleményei, a Naplójában János tényleg beszámol a prágai robotokról. Állítólag némelyik száznál is több mozdulatra volt képes. Tulajdonképpen itt pattan ki első nézeteltérésük is Hellel, hogy tudniillik lehet-e egy masina segítségére az embernek? A szórakoztatáson túl hasznára is válhat? Ha a bányákban követ fejt, amit János vizionál, leveheti a bányászok válláról az embertelen munka terhét. De mi fog történni a bányászokkal?, teszi fel a kérdést Hell. Ki ad nekik enni, ha nem lesz szükség a testi erejükre? A technika és a tudomány előretörésével nem csak a gazdasági dilemmák kerültek előtérbe, de az etikaiak is. És minden újabb felfedezés újabb dilemmákat szül, gondoljunk csak a mi időnk egyik nagy etikai dilemmájára, a klónozásra. A 18. század klónjai már ott csoszogtak, nyikorogva, zörögve a prágai Klementinumban, ámulatba ejtve Sajnovics Jánost.

HP: A kortárs magyar irodalomban számos jelentős mű született már a történelmi regény műfajában. Szilágyi István Hollóidő c., Spiró György Fogság c. műve ma már megkerülhetetlen. Mely szerzők, szövegek voltak hatással a művészetére?

HR: Nem vitás, a két mű valóban megkerülhetetlen, és akár el is fogadom, hogy éppen a történelmi regény műfajában. De az elfogult szerző jogán engedtessék meg annak megkérdőjelezése, hogy A Vénusz vonulása történelmi regény. Először is definiálni kéne, mi is az a történelmi regény? Pusztán attól, hogy egy regény a múltban játszódik, azzá válik-e? S mikortól? Írtam én regényt a balkáni háborúkról (az újabbakról), azok idestova húsz éve zajlottak, akkor az most történelmi regény? Ha egy 1944-ben, Budapest ostromakor játszódó regény történelmi, akkor az 1995-ben, Vukovár ostromakor játszódó miért nem az? Hol kezdődik a történelem?
Tizenöt évvel ezelőtt tették fel nekem először a kérdést, hogy mely művek, szerzők hatottak rám elsősorban? Akkor (igen nagyképűen) válogattam és soroltam a világirodalom nagyjait – kiindulva abból, hogy amiket annak idején örömmel és élvezettel olvastam, nyilván hatottak is rám. Ma már nem mernék ilyen bátran fogalmazni. Inkább csak annyit mondanék, az emberre minden hat, írás előtt, írás alatt. Még az időjárás is.

HP: Már nekifogott egy újabb nagyprózai szöveg megalkotásának, vagy még pihen, erőt gyűjt, témát keres?

HR: Azt nem tudom, más írókollégák esetében hogyan működik, az én fiókomban (ez ma már ugye merevlemezt jelent) mindig pihen néhány elkezdett ötlet, vázlat, amik többségéből sosem lesz befejezett mű, sosem nőnek regénnyé. De nagyon jó visszatérni hozzájuk, szöszmötölni velük, mert róluk mindig könnyebb elrugaszkodni. Igen, dolgozgatok valamin, de most nem a múlt érdekel, hanem a jövő. Van egy "szövegkezdeményem", egyfajta antiutópia-hangulat lengi be, idővel kiderül, képes-e magának elég mély medret kivájni ahhoz, hogy befutó legyen. Egy elméleti kérdést azonban már előrevetít a regénycsíra: ha egy történet a jövőben játszódik, ahol a szereplők a mi jelenünkkel, mint saját történelmi múltjukkal foglalkoznak, mennyiben válik ez által történelmivé a regény?

Hományi Péter

Hász Róbert: A Vénusz vonulása
Kortárs Kiadó, 328 oldal 2750 Ft