Babák magyar
népi viseletben
Macskarácsony
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Babák magyar <br> népi viseletben Macskarácsony Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

A szellemi ember nem azonos a klikkelő emberrel – Szilágyi Ákos az új kultúráról

Harangozó István - 2015.09.07.

A bennünket körülvevő világ, a társadalmi és technikai tényezők változásai radikálisan átalakítják kultúránkat. Hogyan, miképpen, miért történik mindez: erről kérdeztük Szilágyi Ákost.

– A kultúra, beszélgetésünk közelebbi témája szerint most a szöveg, a könyv, az olvasás, illetve az irodalmi kánon a visszaszorult vallás szerepét töltötte-töltené be bizonyos politikai rendszerekben, sőt, az egész szekularizált európai társadalomban – ezt a felvetést legutóbb György Péternél olvastam valahol, de nem egyediként − önnek mi a véleménye erről?

– Nem egészen világos, milyen kultúráról van itt szó: a szellemi kultúráról, a tömegkultúráról, úgy általában „a” kultúráról? A vallás is kultúra. Akkor milyen kultúra mikor, a múltban vagy a jelenben töltötte vagy töltené be ezt a kvázi-vallási szerepet? Mit jelent betölteni a vallás szerepét? A helyére lépni? Valláspótlékká válni? A kultúra valamiféle másik világot alkot − az örök értékek, az igazság és szépség ideális világát − a durva és nyers, haszonelvű materiális valósággal szemben? A modernitásban még kétségkívül lehetett beszélni valamilyen kultúra-vallásról, ami szerintem a francia forradalomban jelent meg először, éspedig Grégoire abbé 1794-ben a nemzetgyűlésben mondott beszédében, aki tulajdonképpen létrehozta az emberiség egyetemes kulturális örökségének fogalmát, amikor a kultúrértékeket elválasztva a vallástól, a hatalomtól, az ideológiától  − Geiserich vandál király római pusztításaira utalva − vandalizmusnak bélyegezte a forradalom képromboló gyakorlatát, amelynek csakugyan nagy számban estek áldozatul az ancien régime-et jelképező épületek, szobrok, festmények. David festőművész vezetésével ekkor alakult meg az a művészeti bizottság, amelynek feladata a műemlékvédelem és a múzeumszervezés volt. Rengeteg fennkölt szólamot ismerünk mi is „kultúra templomáról” vagy a „költészet templomáról”, a „kultúra papjairól”, az „írástudók felelősségéről”. Az értelmiséget, ezt a modern társadalmakban bizonyos értelemben tényleg a papság helyére lépő „szellemi elitet” a franciában „clerc”-eknek, tehát klerikusoknak nevezik. Ők a szellemi kultúra „felkentjei”, akiknek örökrészük, szinte vallásuk a kultúra, szentül hisznek benne, a kultúra védelmére és terjesztésére teszik föl egész életüket, ők a kultúra világi szerzetesei és térítőpapjai, hivatásuk az „örök értékek” képviselete a piszkos, földi, materiális érdekek világával szemben, a kultúra képviselete a barbársággal szemben, ahogyan azt Az írástudók árulásában száz évvel ezelőtt Julian Benda és az ő nyomán Babits Mihály megfogalmazta. De ma, száz évvel később kultúravallásról, írástudókról és írástudók árulásáról beszélni komikus volna. Nemcsak azért, mert az „írástudók” azóta mindent elárultak már, amit lehetett, hanem mert ez a 19. és részben 20. századi értelmiségi kultúravallás is a múlté. A kultúrában lezajlott totális médium-váltás, a „képi fordulat” − pictorial turne − a szöveget, az írást és az olvasást, az írástudót és az irodalmat is megfosztotta kvázi-vallásos aurájától, kiválasztottságától, elhivatottságától és persze felelősségétől is. Bizonyos értelemben ma szövegromboló korszakban élünk. Az írástudó anakronisztikus figura és ott tartunk, hogy már bűnbaknak sem jó. Annyira nem függ semmi a reális életben, még az eszmék alkotása és képviselete terén sem az írásoktól, a kinyomtatott szövegektől, az íróktól. A kultúra-vallás, áldozópapjaival és a kultúra templomaival, szent hitével és térítő buzgalmával mindenesetre a múlthoz tartozik: eredetileg is a vallás imitációja volt, ma azonban, ha még felbukkan valahol, legfeljebb üzleti termékek reklámszlogenjeként vagy az imitáció imitációjaként, vagyis hazugságként, giccsként, ami az én szememben rosszabb az új barbárságnál is, mert ez csak nyerseséget, kifinomulatlanságot, artikulálatlanságot jelent, de nem hazug vagy hamis kultúrát.

– Valójában itt nem felváltja valami a vallást, hanem a vallás funkcionálódik át, végtére a kultúra, a művészet, a politika válik vallássá. A tömegkultúra és a mediatizált politika egyenesen tömegvallássá.

– Azóta, hogy a vallástól különvált a művészet, a tudomány, a politika, a mindennapi élet, sok mindenből akartak már vallást csinálni és sok minden töltötte be a vallás szerepét: a művészet, a tudomány, a politika, a sport. Hans Seiffert német gondolkodó például már a múlt század 30-as éveiben a 20. század világvallásának nevezte a sportot. Egyébként az első valláspótlék éppen a vallásnak hadat üzenő felvilágosult ész volt. Az Ész-vallás oda vezetett, hogy a jakobinusok pár évre Ész-Istennőt ültették arra a trónra, amelyről a keresztény Istent letaszították. De miért kellett valamit vagy valakit az üres trónra ültetni? Nyilván azért, mert a trón csak megüresedett, de ott maradt. Vagyis spirituális vákuum képződött a társadalomban. A világ Isten, szellemek, angyalok, démonok nélkül lehangolóan üressé vált, tulajdonképpen abszurddá. Max Weber száz évvel ezelőtt a világ varázstalanodásáról beszélt: „Entzauberung der Welt”. Varázstalanodott, vagyis eltűnt belőle minden vallási, minden szakrális. A keresztény vallás hitet, egyfajta köteléket jelent, de ezenkívül módot − létmódot és működési módot − is. Ebben az értelemben bármiből lehet vallást csinálni, bármit lehet vallási módon, vallásként működtetni. Vallássá válhat a szerelem, pénz, a tudomány, a művészet, a sport, az állam, a párt, a gyűjtés, a siker. Korunknak talán éppen ez az utóbbi a legtömegesebb, legelterjedtebb vallása. A siker csak a győzelem piaci neve: a siker tölti be a piaci társadalom Abszolútumának funkcióját. Siker-Istennel szemben senkinek nem lehet igaza. A lúzer ennek a sikervallásnak az örök kárhozottja. És a szellem kétségkívül lúzer a piaci társadalomban.

– Az írott szöveg kezelésének olyan horderejű változása következett be az elektronikus szövegközléssel, amilyen talán az olvasás általánossá válása volt korábban?

– A változás hordereje valóban és szó szerint leírhatatlan: egy egész fénylő univerzum van összeomlóban és egy másik keletkezőben a sötétségből. Ami összeomlóban van, az a szövegkultúra, a textuális koherenciára épülő kulturális emlékezet, hogy Jan Assmann alapfogalmát idézzem. Erre, ugyanis szövegre épült minden nagy monoteista vallás identitása és a modern nemzetek kulturális emlékezete. Ne feledjük, hogy a nagy monoteista vallások nem rítuson, hanem a Szent Könyvön, tehát szövegeken, kanonizált szövegeken és e szövegek kanonizált értelmezésein alapulnak. Nemcsak a zsidókat, hanem a keresztényeket és a muszlimokat is joggal nevezték „a Könyv népének”. A szent könyv szakadatlan olvasása, a könyvvel való együttélés minden monoteista vallási kultúra alapja. Az Ószövetség Istene Mózesnek nem fülébe suttogta és nem is dörgő hangon kinyilatkoztatta a törvényeket, hanem „írásban rögzítve”, kőtáblákba vésve adta át neki. Az Újszövetség megtestesült Ige-Istene az ikonokon kezében szinte mindig könyvtekerccsel vagy a Könyvvel jelenik meg, legtöbbször még a kisded Jézusnak is könyvtekercs van a kezében. Ezékiel „lenyeli” vagy „megeszi a könyvet”, pontosabban a kívül és belül teleírt „könyvtekercset”, a bibloszt, amit az angyal hoz neki, hogy aztán az isteni ige eltöltse bensejét: ne a próféta, maga az Írás beszéljen belőle! Mert a „Könyv népe” csak azt tekinti Isten kinyilatkoztatott szavának, ami „írva vagyon”. A Jelenések Könyvében az angyal kezéből János is „lenyeli a könyvet”. Mindez jól mutatja a szöveg, a könyv jelentőséget a zsidó-keresztény kultúrában, ami korábban, például a csodálatos görögöknél még elképzelhetetlen volt. A könyv hangos felolvasása, a „lectio divina” a középkori nyugati szerzetesek életének is középpontjában állt. És akkor még nem beszéltem a vallási szövegértelmezés, a bibliai exegézis kultúrájáról, ami minden modern szöveghermeneutika alapja. Mindezzel csak érzékeltetni szeretném, hogy a szöveg, a könyv, a betű − litera −, az irodalom modern „istenítése” a szekularizált nemzeti kultúrákban a sajátos zsidó-keresztény vallási kultúrán alapult. A nemzeti irodalmak kialakulása Európa számos országában lényegében a Szentírás nemzeti nyelvekre fordításával kezdődött, ami a reformáció vívmánya volt, elválaszthatatlanul a könyvnyomtatás forradalmától, amely csak kiszabadította azt az egyetemes szellemet vagy lelket, ami az írás találmányában, a kézírásos szövegrögzítés és másolásos sokszorosítás szűkös formáiban benne rejlett. A szövegdigitalizálás és az elektronikus szövegközlés hasonló forradalmat idézett elő, csak ez sokkal gyorsabban zajlik, mint a nyomtatás forradalma, és ez a forradalom most már a nyomtatott és nyomtatással sokszorosított szöveg szűkös médiumából szabadítja ki az írásbeliségben rejlő egyetemes szellemet. De bármilyen gyors is a mediális változás, bármilyen gyorsan zsugorodik is a nyomtatott szöveg világa és nő az elektronikusan előállított képé és szövegé, ma még a körvonalai is alig látszanak annak az egyetemes szellemi kultúrának, aminek a lehetősége megteremtődött. Egyelőre a nyomtatott szövegkultúra kozmoszának szilánkokra hullását, elsorvadását, pusztulását lehet látni, miközben egyre-másra születnek lenyűgöző hattyúdalai. A magyar irodalom szerintem az utóbbi tíz-húsz évben virágkorát éli, csakhogy ez a virágzás az erejét a szövegkultúra egyetemének pusztulásából, egyfajta halálraszántságból meríti és az új digitális univerzumban szinte semmi sem látszik belőle. Az elkerülhetetlen leépülés és pusztulás csak az egyik oldala a digitális forradalomnak. A másik a káosz, amelyből egy új egyetemes szellemi kozmosz keletkezhet. Csak hát ez puszta lehetőség ma még. A hálót egyelőre az üzleti-hatalmi privátérdek és a narcisztikus önreprezentáció és világnyüzsgés uralja, ami olyan, mintha az óceán impozáns erejét vízimalmok és varrógépek hajtására használnák. De hát milyen legyen a kezdet kezdete: az ókorban az írásbeliség forradalma is marhalevelek és kereskedelmi szerződések írásával, nem a Nap-himnusszal vagy a Tízparancsolattal kezdődött.

– Ezt a forradalmi robbanást csak a gyorsaság idézi elő? Végül is robbanás ugye nem több mint égés, nagyon gyorsan…

– Mármint a médiumok gyorsasága, illetve gyorsulása… A kapitalista társadalmat minden ízében meghatározó kalkulatív piaci racionalitás úgy működik, akár egy részecskegyorsító. Nemcsak a pénztömeg mozgása gyorsul fel, hanem mindené és mindenkié, ami és aki bevonható a piaci forgalomba. Márpedig, mint tudjuk, a számítástechnika és az internetes szolgáltatások a legnagyobb üzletek közé tartoznak, ez pedig rendkívüli módon gyorsítja a fejlesztéseket, amelyek többek között az adatátviteli sebesség állandó fokozását eredményezik. Paul Virillio, francia médiafilozófus már a múlt század 80-as éveiben úgy írta le a posztmodern kapitalista társadalmat, mint dromokráciát, vagyis sebességuralmat. Az általános gyorsulás a tőke megtérülési idejének minden határon túli meggyorsításából ered. De ez a történelemben eddig soha nem látott külső gyorsulás − fejlődés, növekedés, gyarapodás − társadalmi szinten ugyancsak soha nem látott belső kiüresedéssel, szellemi elsorvadással fonódik össze, ami már-már valamilyen általános debilizálódáshoz vagy zombizálódáshoz vezet. A gyorsaság valósággal istene a későmodern embernek: minél gyorsabban eljutni innen − oda. Gyorsírás, gyorsolvasás, gyorséttermek, gyorsszerelem, gyorsnyelvtanulás és így tovább a végtelenségig. Vagyis nem időzni sehol. Ugrani, szárnyalni. Az új médiumban a szövegírás és a szövegolvasás úgy felgyorsult, hogy pár szóból álló, stilisztikailag, grammatikailag megformálatlan üzenet, sms-szöveg, kommentszöveg lett belőle, sőt, a szöveg gyakran átcsap képbe, a szavak helyén ikonok jelennek meg, és egy ilyen ikon gyakran maga az üzenet. A kép a leggyorsabbnak látszó információ, egy szempillantással felfogható: minden kifejtés, reflexió, magyarázat időrabló, időpazarló értelmetlenségnek számít. Az, aki képes az időt nem is érzékelve, linkről-linkre ugrálva egész napokat önkívületi állapotban eltölteni a képernyő előtt, szitkozódni kezd türelmetlenségében, ha szövegek olvasása vagy írása, szövegek megértése vagy értelmes szövegek előállítása pár percnél több időt követel tőle. Gyorsítás és a tömörítés − a mennyiségi időnek és a mennyiségi térnek a maximális kihasználása azonban legfeljebb külső keretét teremtheti meg egy új szellemi kultúrának, de nem azonos azzal. Ahogyan a szellemi ember nem azonos a klikkelő emberrel. A szellemi kultúra ott kezdődik, ahol a mennyiségi szemlélet uralma véget ér, és a gyorsulás megszállottságát felváltja az időzés kontemplatív nyugalma, a szem ugrándozását a képeket kibetűző és a szövegek jelentésének mélyére hatoló reflexió türelme, a szellemi minőség és intenzitás, ahol az idő nem a szükséges és a hasznos, nem a pénz és a pénzcsinálás ideje, hanem a mindezektől szabad idő.

– Szükségképpen barbár, primitív az új kultúra?

– Igen, mint minden keletkezésben levő, kifejletlen kultúra. Tulajdonképpen még alig érzékeli önmagát, alig van öntudata, alig reflektál önmagára. Mintha csak gyomra lenne, agya nem. Minden átmegy rajta, de szellemileg semmit nem képes feldolgozni, megemészteni, magába építeni. Mennyiségi és nem minőségi értelemben indukál jelentős változásokat. Mondjuk, a levél mint szövegműfaj teljesen passzé, de ma átlagosan több szöveget pötyögtetnek be sms-ek és e-mailek formájában naponta az okostelefonokba, mobilokba, laptopokba olyan emberek, akik korábban évek alatt sem írtak sokkal többet néhány üdvözlőkártyánál. Igaz, a tendencia itt is e redukált szövegektől a kép, mindenekelőtt a közvetlen interakció felé mutat: minek e-mailezni, ha skype-olni is lehet?  Persze, a szóban forgó elektronikus levelek sem a szó régi értelmében vett levelek, csak végletesen lerövidítve, hanem egészen más műfajú levelek: üzenetváltások, információ-cserék, jópofiság-cserék, szelfi-szövegek. A tipográfiai univerzum szofisztikált szövegműfajaival, kifinomult retorikájával és stilisztikájával, egész nyilvánosságával, lapjaival, folyóirataival, könyveivel szétpergőben van. Míg a szövegközlés régi kontrollmechanizmusai, a szerzői és olvasói pozíciók, sőt, még a szövegidentitás is felbomlanak, addig a szöveget, hangot, mozgóképet egyesítő totális elektronikus univerzum a maga kezdetleges, nyers, barbár műfajaival, kontrollálhatatlanságával, kaotikus nyilvánosságával még csak most keletkezik. Csak egyetlen példa: ma mindenki egy csapásra írástudóvá válik, aki rendelkezik egy okostelefonnal, − gondoljunk bele: az írástanítást, betűvetést ma egyes országokban ki akarják vezetni az oktatásból −, végtére két-három éves gyerekek is képesek szavakat, ikonokat pötyögtetni a képernyőre. Ugyanilyen egyszerűen − szerkesztőségek, kiadók, nyomdák, terjesztők szűrője, kontrollja nélkül − bárki szerzővé is válhat, hiszen akadálytalanul a nyilvánosság elé viheti szövegeit, blogját, versét, véleményét, saját nevén vagy álnéven, kommentekben, facebook-oldalán vagy honlapján. A publikáció akadálytalansága, gyorsasága, a közönség elérhetősége a nyomtatás korához képest elképesztő: este írok egy verset, egy naplóbejegyzést, egy cikket, és ha akarom, még akkor este publikálom is, ha pedig másnapra meggondoltam magamat, akkor törlöm, átírom és így tovább. Az elektronikus szöveg „önazonossága” − ellentétben a papírra vetett, gépelt vagy nyomtatott szöveggel − fölöttébb viszonylagos: a kinyomtatott szövegen nem lehet többé változtatni, nem törölhető, nem írható át, az elektronikus szöveg viszont szinte megfoghatatlan, bárki letöltheti, a szerző újra meg újra beleírhat, átírhatja. Az olvasó helyére a felhasználó lép, az író helyére a tartalomszolgáltató. Akárhonnan − jogi, esztétikai, erkölcsi vagy politikai oldalról − nézzük is ezt a villámgyors és az egész világra kiterjedő változást, azt kell látnunk, hogy a szövegkultúra összes régi határa, normája, szabálya, minden műfaji képződménye, kánona, intézménye, nyilvánossága eltünedezőben van. Akár a halálraítéltek büszke méltóságtudatával tart ki valaki a nyomtatott kultúra nagy vívmányai, évszázados műfajai, ethosza mellett, akár lemaradási pánikban lázasan próbálja a régi szövegalkotási és szövegközlési formákat az elektronikus szövegkultúra új formáihoz igazítani, kudarcra van ítélve.

– Kialakulhat ebből a barbár állapotból valamikor szellemi kultúra?

– Kialakulhat és kell is, hogy kialakuljon, különben tényleg vége a világnak. A világnak mint az ember helyének és mint közös helynek. Kedvenc Kafka-mondataim egyike ma úgy hat, mintha üdvözlő feliratnak készült volna a világképernyő bejárata fölé: „Kép, semmi, csak kép – teljes a feledés”. Teljes a feledés és ámulattal tapasztalom életben és iskolákban egyaránt, hogy valóban teljes. Évszázadok óta szövegkultúrában, szövegek között élünk, szövegeken keresztül látjuk, érzékeljük, tapogatjuk le értelmünkkel a valóságot, szövegeket memorizálunk, értelmezünk, kommentálunk, szövegeket gondozunk, és most egyszer csak ez a szöveges − szövegekből szőtt és szövevényes − világ kilukad a képnél. A szöveg atavizmus vagy a szükséges rossz a kép mellett. A kép szolgálója lesz és képfelirattá zsugorodik, mert a szöveg fárasztó, időt, értelmi munkát igényel. Ezért ajánlatos minden szöveget a kép, lehetőleg a zenés-hangos mozgókép édes ostyájába csomagolni, csak így adható be millióknak. Érdemes volna megnézni azt a pályát, amelyet szinte minden hírportál kénytelen-kelletlen vagy üzleti megfontolásból az utóbbi tíz évben befutott a szövegtől − a szöveg lerövidítése, primitivizálása jegyében − a kép és mindinkább a mozgókép felé. Minél kevesebb a szöveg, annál jobb. A szöveg öröme, Roland Barthes „plaisire du texte”-je felett a kép, a látvány öröme uralkodik a képernyőkön, szinte osztatlanul. És a hallás öröme, természetesen. A spektákulum társadalmában, az élménytársadalomban a szövegek unalmas és undok fráterek. Az, hogy a szöveg mint szöveg önmagában is örömforrás lehet, a neoprimitívek szemében agyrém, a hátráló szövegkultúra bozótharcosainak védekező ideológiája, amely szóra sem érdemes. Nem állítom, hogy a szövegkultúra mára megszűnt vagy holnapra megszűnik, de azt állítom, hogy megszűnt a közös életvilág, a társadalmi identitás és emlékezet legfőbb rendező- és szervezőelve lenni. Lehet lelkesen üdvözölni vagy dühödten átkozni az új barbárságot, örvendezni vagy siránkozni a kifinomult szövegkultúra pusztulásán, de nem lehet megmondani, mi lesz ebből, hová tart ez a mindent átfogó és megrázkódtató globális változásfolyamat: egy új kulturális virágkor felé vagy a szellemi temetőbe…

– De van új valódi iránymutató instancia: nem túl rég jelent meg nagy tanulmány arról, hogy a Facebook maga mennyire (egyébként nagyon) orientálja, irányítja − szándéktalanul is akár, de reklámszempontok szerint is − a webes felületén elvileg szabadon tevékenykedő, információkban tobzódó felhasználókat.

– Igen, irányítja, befolyásolja, de sohasem szellemi, hanem mennyiségi és/vagy üzleti szempontok szerint. Semmiféle kánon − minta, zsinórmérték, lista − nem lehetséges az interneten. Kánonok százezrei igen, de az egész internetes univerzumot artikuláló kánon nem lehetséges. Ahogy szellemi kontroll, politikai cenzúra sem. Lehetséges viszont hatalmi kontroll, üzleti cenzúra és sok más nyalánkság. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy ezen az alapon egyáltalán létrejöhet-e szellemi kultúra, vagy eleve létre sem jöhet? Mert minőség és hierarchia nélkül szellemi kultúra szerintem nem lehetséges. Lehet, hogy ez nagyon arisztokratikusan hangzik, de nem feltétlenül az: itt bárki arisztokratává válhat, de csak saját szellemi erőfeszítése révén, nem úgy, hogy megnyomja az arisztokrata-gombot. A Facebookot ma minimum kilencven százalékban a nárcisztikus önreprezentáció uralja. Ez egyszerre lehet a kulturális barbarizálódás és a kifinomulás tünete is, hiszen több száz millió ember először jut hozzá akár egy ilyen, különösebb szellemi erőfeszítést nem igénylő, nárcisztikus önreflexió és szelfiző önreprezentáció lehetőségéhez. A szövegkultúrába született konzervatívként irtózattal nézem, hogy szinte mindenki elsősorban vagy kizárólag látszani akar és nem lenni, mert előbbi semmilyen igazi személyes és szellemi erőfeszítést nem igényel, azonnal megvalósítható, az utóbbihoz viszont az embernek ki kell dolgoznia a maga személyiségét, rendkívül szívós és hosszú munkával, de ha ez sikerül, tökmindegy lesz számára, látszik-e vagy nem látszik. Helyzetemnél fogva konzervatív vagyok, de nem az új médiumot látom barbárnak, hanem a használati módját és ezzel próbálok szembehelyezkedni, messzemenően kiaknázva az elektronikus szövegalakításban rejlő lehetőségeket. Én persze a szövegkultúrában létrejött, kidolgozott módokat és műfajokat igyekszem átültetni az új közegbe. Nekem kéjutazás az internet, szakkönyvek, tanulmányok tömegét töltöm le és raktározom el saját elektronikus könyvtáramban, és a letöltött szövegekkel lényegében ugyanazt csinálom amit évszázadok óta csinálnak velük: kommentálom, kiemelem a magam számára a jobb megértés és áttekinthetőség kedvéért, csak most mindezt ezerszer könnyebben tehetem meg, mint régen, amikor cédulákra kellett kiírogatni a könyvekből a fontos mondatokat, vagy ceruzával aláhúzogatni a sorokat és a lapszélre vagy a lap aljára lehetett jegyzeteket körmölni. A régiek számára az új technikák arra valók, hogy könnyebben, tehát gyorsabban, áttekinthetőbben és minőségileg jobban végezzék régi munkájukat a textuális univerzum régi műfajaiban és régi ethoszával. Az újak számára, akik az új univerzumba beleszülettek, ezek a műfajok nem léteznek vagy értelmezhetetlenek. Persze, nem hiszem, hogy mondjuk a szöveggondozás kifinomult filológiai gyakorlata megsemmisül, de még nem látszik, hogyan és kik fogják a szövegkultúra régi vívmányait, tündökletes szellemi értékeit átvezetni és átfunkcionálni az új közegben. Mert az nem elég, sőt, a semminél alig valamivel több, hogy a tipográfiai univerzumban keletkezett szövegeket digitalizálják: a régi szövegek − egyszerűen stilisztikai, retorikai, műfaji szervezettségük módja folytán − attól még nem lesznek újak, ha elektronikus szövegekként is olvashatók, letölthetők. Mindig hátrányban lesznek azokkal a szövegekkel, a legigénytelenebb szövegekkel is, amelyek az új, elektronikus univerzumban, ebből és ennek a kedvéért születtek. Hosszú történet lesz ez, igazából talán még el sem kezdődött, miközben a régi történet már véget ért. Mindenesetre legfőbb ideje volna tudatosítani ezt a tektonikus kulturális átalakulást, és talán feladatuk is volna azoknak, akik a textuális kultúra alkonyi világából jönnek, és azoknak is, akik az új digitális világ szülöttei, de ennek ellenére látják, mennyi érték megy veszendőbe a régi kultúra szétesésével. Nem tartalmakról beszélek, azok megmenthetők digitalizálással, hanem módokról − szellemi érintkezési és közlekedési módokról, szervezésmódokról, gondolkodásmódokról −, amik minden kultúra lényegét alkotják, és amiket nem lehet digitalizálni. Pontosan úgy, ahogy a szövegkultúra digitalizálási módja sem digitalizálható.

Harangozó István

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/3. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúmacskarácsonyszülinapirosszcsontCsibi állatorvos leszA hanta banda
Belépés