„Tóth Erzsébet új kötete még azok számára is meglepetés, akik ismerik és követik költészete alakulását. Ez Tóth Erzsébet eddigi legjobb kötete. Idáig az előző volt az. Meglehet, a következő még jobb lesz.” – olvassuk a Gróh Gáspár szavait a hátsó borítón.

- „Derűsen keserű szemléletével tudósít biztosnak vélt és hajszálon függő létezésünkről.” – idézem tovább a találó elemzést a kötetről, amelynek három fejezetében verseket és prózaverseket találunk, egészen rövideket és hosszabbakat is. Hogyan áll össze egy-egy köteted?

- Már az első kötetemben, az Egy végtelen vers közepében is voltak prózavers-szerű szövegek, tehát soha nem ragaszkodtam „formákhoz”. Annyira irtóztam például a rímektől, a csilingeléstől, hogy tudatosan kerültem, irtottam a rímelést. Már akkor éreztem, mert tudni nem tudhattam, hogy a költészet lényege nem a formában van, hanem a lírai élményben. Ha átéli az ember a varázslatot a létben. Ezt inkább lecsupaszítani kell, nemhogy még díszíteni. Persze nehéz ezt megfogalmazni, rá kell érezni, melyik élményhez mi illik. Ha végignézném a versesköteteimet – nem szoktam – alig találnék két egyforma verset. Kivétel a két ciklusom, az Egy végtelen vers közepe, és a legutóbbi: a Kőrózsa. Itt eleve nagyobb formátumot kívánt az élmény, így alakultak a versek. Hogyan áll össze egy kötet? Először is: hogyan lesz vers? A szobámat, sőt a lakásomat elborító cetlikből, feljegyzésekből, idézetekből, álombeli mondatokból, megjegyzett, vagy följegyezni méltónak tartott szövegfoszlányokból? Előbb tehát írok, papíron, sokszor majdnem az egész vers a papíron van, mire leülök a géphez. Akkor aztán jön a következő fázis. Addigra már majdnem tudom, mit akarok, illetve mit akar velem a vers.
A kötetek pedig életidőm egy részét mutatják mindig, ez az idő olykor több, olykor kevesebb. Most öt év versei kerültek külön könyvbe, életem utóbbi öt éve. Lenyomatok egy költői lény létezéséből. Mert ha konkrétan nem rólam szól a vers, akkor is én írom, fogalmazom, kommentálom a létezést. Kizárólag az enyémet. Kor és életrajz metszetek tehát a verseim, számomra még az illatokat is felidézi némelyik régi versem, például egy nagy vihar után a kert illatát egy huszonöt évvel ezelőtt írt vers. Még azt is pontosan tudom, kibe voltam szerelmes, amikor azt a bizonyos verset írtam. Abból, hogy milyen szavakat használok, milyen színeket. Ez csak számomra tudott, az olvasó saját élményeit mozgósítja. Jó esetben.

- A kötet címe „A szálló por, a hulló csillagok” – mintha a költészet lényege fogalmazódna meg benne…

- Igen. Egy jó példa arra, hogyan alakul egy vers. A szálló por koncentrációja a levegőben az időjárási és légszennyezettségi adatok között szerepel mostanában, nekem meg jól jött a hulló csillagokhoz, olyan szépen hullámzik így ez a sor. De ebben a versben a lényeg a kezdet, ami aztán sokat ismétlődik. Ez pedig: „Tiéd minden.” Erre a két szóra fűztem fel a verset. Tiéd minden. Hiszen élsz. Amíg élsz, minden megtörténhet. Holott a vers a szüntelen veszteségeket sorolja, közben a legnagyobbat: Isten hiányát. Úgy fejeződik be a vers, hogy várjuk Isten visszatértét. Utólag könnyű így elmondani, és persze lehetetlen is, de igazad van, a legvégső dolgokkal foglalkozik a vers, mint a jó költészet általában.

- A borító egészen különleges, egy Paul Cézanne csendélet, színes, ablakként kinyitható, mint a gyermekkönyveknél, belül pedig ugyanazt látjuk fekete-fehérben. Miért lett ilyen, merőben szokatlan a borító?

- Olyan sokáig válogattam édesanyám festményei közül – ő ugyanis csodálatos tájképeket, csendéleteket fest –, hogy elszaladt az idő, közeledett a könyv leadásának határideje, és Sebestyén Ilona, – a Nap kiadó igazgatója, könyveim mindenese, és legfőbb támaszom ebben a kusza irodalmi létben, mert alapvető biztonságot adott azzal, hogy bevett az általa kiadott klasszikusok közé – lépett. Kitalálta ezt az ablakos formát, ami nagyon sok asszociációra késztetheti azt, aki kezébe veszi a könyvet. Számomra azt jelenti, hogy ha kinyitod a könyvet, benézel egy ablakon. Belátsz egy világba. Ami jelen esetben az enyém.

- Nagyon tetszik a verseid sokfélesége. Komolyak, groteszkek és játékosak, némelyik újsághírszerűen indul, mégis poétikus. Hogyan alakítja a téma a vers hangvételét?

- Azt hiszem, ez is személyiségfüggő. Egyszerűen megunom azokat a verseimet, amelyek írása gépiessé válhatna. Hamar rájöttem, hogy nem kell mindig verset írni. Csak a nagyon erős élményből lesz vers, olykor évek is kimaradnak, azután pedig a hangvétel magától alakul. Azt a fejleményt, hogy a könyvolvasás és a nyomtatott sajtó háttérbe szorul az emberek életében, katasztrófának tartom. Mindenképpen írni akarok és írok erről folyamatosan, de ezt nem tudom eddigi módszereimmel megközelíteni. Ezért lett az Idegenvezető gondolatai című versem például majdnem egyszerű leírás, mégis érezhető benne a megrendülés, ahogy egyetlen személy érzékeli a kultúra átalakulását.

- Úgy tűnik, bármi megihlet: egy cikkcakkos szélű fénykép, nagymama pirítósának emléke, egy pályatárs halála, cinkék, zöldikék, az ősz hajú férfiak, amelynek a befejezése így hangzik: „és ha a fiatalokra nézek/ arcuk körül / látom a majdani hószín fehéret”. Mindenben meglátod a költészetet? Hadd kérdezzek a „Havasi pinty”-ből kölcsönzött kérdéseddel: „Van-e még csoda a költészeten kívül?”

- A régi képek nézegetése döbbenetes. A hideg futkos a hátamon, ahogy megérzem „az időt”. A képbe zárt időt, ami mégis megmarad. És megmarad emlékeink mélyén is, beépül személyiségünkbe, ahogy öregszünk, ezért látom a fiatal arcokban már az öreget is. Persze, ez is csak a versidőben történhet meg, a valódi időben nem. Vagy másik példa: pár éve láttam Andrzej Wajda Katyn című filmjét. Másnap már kész volt az én Katyn versem. A tömegmészárlásokat, genocídiumokat – ezek a tettek az emberiség kedvenc foglalatosságai az idők kezdete óta –, személyesen nem éltem át szerencsére – és csak remélhetem, hogy nem is fogom – de naponta megtörténik az emberiséggel, így velem is. Egy film kellett hozzá, hogy az élményből vers legyen. A csodához pedig, mint majdnem minden máshoz, emberek kellenek. Emberek, akik képesek a költészetre.

- A vers könnyei című szöveged nagyon különös. „Van-e annyi költő a földön, amennyi embernek ebben a pillanatban is fegyver van a kezében, puska lóg a vállán?” – hangzik benne a kérdés. Arról van szó, hogy a „100 ezer költő a változásért.” programján egy felolvasó amerikai fiúnak madársóhajnyit remeg a keze és verejtékcsöppjei a padlóra hullnak. Vajon milyen változás érhető el a költészet „bevetésével”?

- Szinte semmi „kézzel fogható” nem történhet a költészet hatására. A költészettől lélekben leszünk mások, és az már az első lépés lehet ahhoz, hogy ne lehessen velünk megcsinálni mindent. Ne legyünk birkák, akiket a vágóhídra hajthatnak. Az ember a világban szakadatlan önvédelemre kényszerül. Ebben segíthet a vers is.

- Nagy Zsukának ajánlod a „Költők, szegények” című verset, amiből még szeretnék idézni: „A költő mosolyog, mert ő az idő kiválasztottja.  … Szabadság, szerelem. /A többit vihetitek.” Manapság egyre több fiatal ír verset, és nagyon sok figyelemreméltó költészet van kibontakozóban. Mi a véleményed a most induló költőkről?

- Láthatod, majdnem minden kérdésben ugyanazt a témakört kerülgetjük. A „szabadság, szerelem” így együtt leírva gondolom – remélem – minden magyar embernek Petőfit idézi. Szándékosan játszom ezzel, miközben halálosan komolyan gondolom. Amikor életem első nyugati útján, ami rögtön New York-ba vezetett, mert meghívtak egy nemzetközi költőtalálkozóra, – Tolnai Ottóval, Eörsi Istvánnal, András Sándorral vettünk részt ezen a fesztiválon – Baránszky László az egyik felolvasóestünkön azt találta mondani: Tóth Erzsébet nekem a női Petőfi Sándor. Ezen aztán jót mulattak a többiek, én pedig mélyen meghatódtam. Azóta sem mondott senki ilyet nekem. Baránszky László kitűnő költő volt, sajnos pár éve meghalt. Ő írta a Kosztolányi húga című versciklust, ami remekmű. Nagyon sok fiatal költőt ismerek és olvasok, ez is hozzátartozik a „megújulási képességemhez” Lehet tőlük tanulni. Most csak kettőt emelek ki közülük: Pollágh Pétert és Nagy Zsukát. Az ő nevüket érdemes megtanulni.

- A Pesti Vigadóban rendezett Tavaszi Irodalmi gálán nagy élmény volt, a Kőrózsa című kötetedből készült előadás. Az énekelt verseket Újhelyi Kinga saját megzenésítésében adta elő cimbalom és nagybőgő kísérettel. Fergeteges volt ez a kis részlet, a teljes darabot a közelmúltban, a Debreceni Csokonai Színházban mutatták be. Nem is lehet véletlen, hogy ez a párhuzamos monológokból álló, összefüggő versciklus más művészeti ágak művészeit is megihlette. Mit szólsz hozzá?

- Egy kis pontosítást tennék hozzá. A versek megzenésítésében Lukács Miklós cimbalomművész is nagy szerepet játszott, és aztán az előadásban is. Ő olyasmit tud a cimbalommal, mint talán Charlie Parker tudott a szaxofonjával. Öröm és megrendülés volt látni, mire ihlették verseim ezeket a kiváló művészeket. Igen, a Kőrózsát eddigi életművem csúcsának tartom, ez a versciklus nyitott minden irányban, sok mindent lehet kezdeni vele. Nem tud megmaradni a papíron.

- Korosztályod egyik legfontosabb költőjeként tartanak számon, elemzőid azt mondják, a csendek, elhallgatások éppoly fontosak, mint a megszólalások. Kezdetben Nagy Lászlóhoz, Csoóri Sándor köréhez soroltak, ma pedig legnagyobb erényedként az eredetiséget és a megújulás képességét emlegetik a kritikusok. Hogyan lehet megújulni? Van-e erre valami módszer, sajátos recept?

- Indulásomkor megtaláltak azok a költők, akikhez szellemi vonzás fűzött, és törődtek velem a maguk módján. Kormos István például Székely Magda egy kötetével érkezett első találkozásunkra. Aztán nekem adta a kötetet, mondván: nagyon jó költő, de biztos nem ismerem. Igaza volt. Csoóri Sándor pedig azt mondta, olvassak Petri Györgyöt, érdemes. Neki is igaza volt, Petrinek addig még a nevét se hallottam. Rendkívül nyitott, nagylelkű emberekkel, nagyszerű költőkkel hozott össze a sors. Sokat tanultam tőlük, valószínűleg a megújulás képessége is innen ered.

Szepesi Dóra

A fénykép az idei Könyvhéten készült

Tóth Erzsébet: A szálló por, a hulló csillagok (Nap Kiadó, 2015)