Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék
Könyvhét folyóirat

A stilisztika enciklopédiája az Alakzatlexikon - Beszélgetés a 89 éves Szathmári Istvánnal

Kiss Gábor - 2014.07.24.

Szathmári István professzor nevéhez tíz olyan könyv köthető, amely a TINTA Könyvkiadóban látott napvilágot. Őt éve, hogy megjelent Szathmári István főszerkesztésében az Alakzatlexikon, amelynek alcíme: A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Ebből az alkalomból kérdezte Szathmári Istvánt, az ELTE BTK professzor emeritusát, nemzedékek egyetemi oktatóját Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója.

Kiss Gábor: Tisztelt professzor úr! Milyen a fogadtatása, a szakmai visszhangja a 196 stilisztikai szakfogalmat 596 oldalon magyarázó Alakzatlexikonnak?

Szathmári István: Röviden szólva először is a nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti és néprajzi folyóiratok közül a legrangosabbak mind ismertették, és az irodalmiak is – ez utóbbi egyáltalán nem kis dolog – jó véleménnyel voltak róla. Még a Helsinkiben megjelenő Finnisch-Ugrische Forschungen is nagyon kedvező recenziót hozott róla. Továbbá a művet közvetlenül használók: a kutatók, a középiskolai tanárok és egyetemi hallgatók – már akikkel szót ejtettem róla – szintén pozitívan nyilatkoztak.

K. G.: Van-e magyar előzménye, és hogyan készült az Alakzatlexikon?

Sz. I.: Magyar előzménye valójában nincs. Az alakzatokról persze régóta sokan és sokat írtak. Kisebb idevágó gyűjtemények jelentek is meg, de átfogó, tudománytörténeti hátterű, viszonylagos teljességre törekvő ilyen összeállításként – mondhatnánk: nagylexikonként – magyar vonatkozásban ez a lexikon az első.

Efféle terjedelmes munkát csak jól szervezett csoport tud elvégezni. Stíluskutató csoportunknak – amely az Alakzatlexikont megalkotta – története van. Ott kezdem, hogy 1970-ben az ELTE két magyar nyelvészeti tanszékének a stilisztikát oktató tanáraiból a csoport – mondhatjuk – első változatát, mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai stilisztikaoktatás megalapozottabbá tétele céljából hoztam létre. Hamarosan tagként jelentkeztek azonban a Nyelvtudományi Intézet, a Pedagógiai Főiskola, később pedig a vidéki egyetemek és főiskolák stilisztikával foglalkozó tanárai is. Ekkor már túlléptünk az oktatási anyagon, a stíluselemzés különböző módjaival és a 19–20. század fordulójának, valamint a 20. század elejének stílusirányzataival foglalkoztunk. A résztvevők egyes értekezéseken kívül egy közös tanulmánykötetet is megjelentettek. Közben a stilisztika – az ún. funkcionális stilisztika – tekintélyt szerzett magának: szinte tódultak köréje a PhD-sek is. Úgyhogy a 2004-es VII. Nemzetközi Magyar Nyelvtudományi Kongresszusra (a címe ez volt: A magyar nyelv kutatása) már két szekciót kellett szervezni a sikeres stilisztikai előadások számára.

Az immár harmincon felüli létszámú csoport a kilencvenes évek második felében határozta el, hogy a továbbiakban a mindennapi beszédben és a szépirodalomban egyaránt fontos szerepet betöltő alakzatokkal kíván foglalkozni és egy terjedelmesebb ilyen lexikont megjelentetni. A havonként pontosan megrendezett, szigorúan megszervezett üléseken így sikerült végül is megszerkeszteni a lexikont és az OTKA támogatásával 2008-ban közzétenni.

K. G.: Magának a stilisztikának az elmúlt évszázadban, sőt az elmúlt évtizedekben is többször változott a nyelvészeten belül a súlya. Elérte napjainkra az őt megillető méltó helyet?

Sz. I.: Mint már röviden jeleztem, 2010-re a stilisztika – bár ún. köztes tudomány a nyelvészet és az irodalomtudomány között – a nyelvtudományon belül megbecsült diszciplínává vált: nemcsak jeles tanulmányok, sőt könyvek láttak napvilágot a témaköréből, hanem jól megszerkesztett tankönyvek alapján tanították a középiskolákban. Ezután, de már a kilencvenes évek elejétől hatni kezdett a kognitív nyelvtudomány, nyelvszemlélet, és később megjelentek az első kognitív jellegű stilisztikai tanulmányok is. A Stíluskutató csoport az Alakzatlexikon megjelenése után is folytatja munkáját, de természetesen kognitív szemlélettel. A régi csoportból négyen-öten részt is vesznek benne, a régi csoport azonban kialakult szemléletével, szokásrendjével együtt – sokunk felett eljárt az idő! – valójában megszűnt. Nyilvánvalóan idő kell hozzá, míg a stilisztika új művelői kidolgozzák részleteiben is a kognitív jellegű teljes stilisztikát, aztán kiképezik erre a magyartanárokat, és végül ilyen felépítésű iskolai tankönyvek is születnek. Érthető tehát, hogy 2008 után a stilisztika iránti érdeklődés bizony megcsappant. Bizonyos értelemben – véleményem szerint – „fenyegeti” az egyébként előrelépést jelentő pragmatika is. Úgy látom, hogy ez az irányzat más diszciplínák mellett a stilisztikát is „elnyelni” látszik. Ez önmagában nem lenne baj, de félő, hogy a kommunikációnak igen fontos eleme, a stílus kicsúszik a témaköréből.

K. G.: Kik voltak azok a nyelvészek és irodalmárok, akikkel szívesen dolgozott együtt a professzor úr az elmúlt több mint fél évszázadban?

Sz. I.: Mind nyelvészt, mind irodalmárt sokat felsorolhatnék – kezdve mesteremmel, Bárczi Gézával, Balázs Jánossal –, de csak a stilisztikánál, sőt az Alakzatlexikonnál maradva a következőket említem meg a teljesség igénye nélkül: Fábián Pál, Szabó Zoltán (kolozsvári professzor), Bencze Lóránt, Kocsány Piroska, Nagy L. János, Szikszainé Nagy Irma és felsorolhatnám az Alakzatlexikonnak szinte a teljes szerzőgárdáját.

K. G.: Az időben nagyot ugorva vissza, mikor dőlt el, hogy Szathmári Istvánból nyelvész lesz?

Sz. I.: Valójában a Debreceni Egyetemen, 1945-ben, elsőéves koromban, amikor magyar–francia–német szakosként Bárczi Géza professzorhoz „szegődtem”. A nyelvészeti szeminárium és könyvtár második otthonommá vált. Egyébként az alapvizsga letétele után a Népnyelvkutató Intézet díjtalan gyakornoka lettem, és hozzátartoztam ahhoz a Bárczi professzor köré gyűlt néhány hasonló társamhoz, akiknek professzor úr például külön franciaórákat is tartott, ahol Anatole France-t, Marcel Pagnolt és másokat olvastunk.

K. G.: Miként gondol vissza professzor úr a szülőföldjéről és a szülői házból hozott nyelvre és nyelvi világképre?

Sz. I.: A derűs, tréfára hajló, finom stílusárnyalatokat is kifejezni tudó, érdekes hanglejtésű nyelvjárásomat természetesen nagyon szerettem és szeretem, és ma is beszélem, ha alkalmam van rá. A szülői házból, az elemi iskolából és a gimnáziumból a tisztességet, a munka szeretetét, a másik ember megbecsülését hoztam magammal.

K. G.: Egyetemi tanulmányai során kik voltak azok az oktatók, akik jelentősen hatottak a professzor úrra?

Sz. I.: Mindenekelőtt Bárczi Géza és a Debreceni Egyetemen Papp István és Benigny Gyula (ti. az ottani Református Tanárképzőnek is tagja voltam, és ők ott adtak elő), majd Budapesten Pais Dezső, Balázs János, és még sorolhatnám tovább.

K. G.: Hosszú egyetemi tanári pályája során mit tapasztalt professzor úr, változott a bölcsészhallgatóknak a tudományhoz való hozzáállása az évtizedek alatt?

Sz. I.: Úgy tapasztaltam, hogy változott. Talán a mai – sok tekintetben zavaros – világ hatására csökkent bennük a tudományok iránti tisztelet, de csökkent a szorgalom, a munka becsülete is. És elfelejtették a „tanulást”, azt, hogy bizonyos meghatározásokat, egy-egy nyelvi jelenség stb. osztályait, fajtáit nem elég megérteni, hanem pontosan meg kell tanulni. Egyébként a mai hallgatók nem tehetségtelenebbek a korábbiaknál.

K. G.: Hogy látja, mi szükséges a sikeres tudóspályához? Ötletgazdaság, türelem, nagy pontosság, a szakirodalomban való jártasság vagy valami más?

Sz. I.: Azt hiszem, a tehetség nélkülözhetetlen. De szükség van nagy akarásra, szorgalomra, kitartásra és hitre.

K. G.: Min dolgozik napjainkban, professzor úr?

Sz. I.: A nyolcadik évtized vége felé járván, bizony, fáradékony lettem. Számos elgondolt, elkezdett tervem marad kidolgozatlanul (pl. a 18. század nyelvi élete; Szenczi Molnár Albert, Tótfalusi Kis Miklós, illetve Mikes életrajza/munkássága; a magyar nyelvtudomány története stb.). Viszont a Magyar Nyelvtudományi Társaság százéves történetét – amelynek a feldolgozására a Társaság vezetősége felkért – még szeretném befejezni.

K. G.: Kedves professzor úr! Hálás vagyok, hogy bizalommal volt a TINTA Könyvkiadó iránt, és számtalan könyv kiadásával megbízta. Köszönöm a beszélgetést.

Sz. I.: Én is megköszönöm a TINTA Könyvkiadó gondos munkáját, vezetőjének, kedves volt tanítványomnak pedig a mindenkori biztatást és a munkáimmal való sokirányú törődést.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés