Móra Kiadó
újdonságai
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Ben és Holly
apró királysága
Csibi
tűzoltó lesz
Móra Kiadó <br> újdonságai Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Ben és Holly <br> apró királysága Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

A megmaradás törvénye – Juhász Ferenc 85 éves ünnepségén

Juhász Anna - 2013.10.14.

Az ünnepek fontosak. Egy pillanatra ilyenkor megállunk, mint mikor kisvárosi vasútállomáson lassít, majd fékez a vonat: le-föl szállnak az utasok, sietve vagy ráérősen, van, aki könnyek közt búcsúzik, mások mosolyogva integetnek. Egy-két merengő perc: visszatekintünk arra, ami volt, emlékezünk az eddigi útra, majd szépen megyünk tovább.

Így látom én.

Fontosak, meghatározóak ezek a szertartásos percek, erőt vagy hitet adnak a folytatáshoz.

Június volt, mikor szívben és gondolatokban elkezdtem Édesapám 85. születésnapjára készülni. Radics Péter, a Petőfi Irodalmi Múzeum és Digitális Irodalmi Akadémia munkatársa kért ekkor fel: szeptemberben rendezzük meg Juhász Ferenc születésnapi ünnepségét a Károlyi Palotában. Az augusztus 16-i szűkebb körű, családi ünnepek végeztével szervezzünk egy nagyszabású tisztelgést, ahol barátok, olvasók, a szakma összegyűlik, és köszönti az idős költőt. Édesapámat. Nekikezdtem a tervezéshez, és a kitűzött, szeptember 10-i estre összeállítottam a színes programot, leforgattunk Gordon Eszter fotóssal egy rövidfilmet, végigkövettem Vásáry Tamás zongoraművész próbáit, Kodály-elmélyülését.

Szeptember 10-e.

Ünneplőbe öltöztem kívül-belül. Izgulok. Kántor Péter, a születésnapra írt gyönyörű verse jár a fejemben. „Mit gondolsz, Ferenc? / Vajon meg van-e szabva az életünk hossza előre? / Vajon meg volt-e szabva előre a Papának a negyvennégy éve? / Megvolt-e szabva a bicegő madár-bikának az ötvenhárom éve? / Kormos 54 éve, Petri 57 éve, Pilinszky 60 éve? Orbán 67 éve! / Weöres 76 éve, Illyés 81 éve! Vas 81-e! / Vajon neked is megvan-e szabva előre, hány év hűség? / Megvan-e szabva előre, hány év Tékozló ország? / Hány év Boldogság, meg van-e szabva? / Vajon megvan-e szabva, s úgy ránk hagyva? Meddig kell szeretni? / Meddig lehet, szeretni? / Hányszor kell még majd, újrakezdeni? / Mit gondolsz, Ferenc?”

Háromnegyed hatkor ismét Radics Péterrel beszélgetek, izgatottan állunk a Múzeum bejáratánál, a vendégeket várjuk, az érkező tömeget alig tudjuk koordinálni. Péter telefont kap, odébb megy. Majd sápadtan tér vissza mellém. Rossz érzés fog el. „Meghalt a Budai Kata.” Ennyit mond, és csend támad körülöttünk. Megszűnik a külvilág. Nem hiszek a fülemnek. „Meghalt a Budai Kata, érted? Autóbaleset.” „Nem, nem lehet. Két napja leveleztünk, viccelődtünk, hogy külön feljön majd Édesapámhoz, mert az estre nem tud jönni.” Nem is jött el.

Kántor Péter szavai most élesen, keményen csengnek a füleimben. „Vajon meg van-e szabva az életünk hossza előre?” Micsoda kegyetlen játéka a sorsnak, hogy a számomra legfontosabb ember ünnepén - aki nyolcvanöt évesen is sugárzó-szemmel tekint ránk, akinek hallgatása és merengése is élet-ösztönző – egy elkeserítően szomorú hír érkezik, megszűnik valaki, aki mindannyiunk barátja, gondviselője, óvón-figyelője volt. Egy perc néma csend, majd elindulok fel a lépcsőn, át a termeken, és mosolygok, mert mosolyognom kell, mert mindeközben több száz ember várakozik, örömmel, tisztán, boldogan – ünnepelni jöttek, ünnepelni a Költőt – az irodalom és a költészet ünnepére.

Mikor a terem elcsendesedik, és Galkó Balázsnak intek, kezdhet szavalni, az élet törvényein gondolkodom, a hirtelen elmúláson, a megmaradáson, azon, hogy mennyire fontos mindig kifejezni a szeretetet, mert soha nem tudhatjuk, soha.

Vége a versnek, felállok a színpadra. Édesapám szemébe nézek, máséba is, de végül mégiscsak Rá, akinek ez az este szól, akin keresztül ma szakma, politika, család, barát és olvasó egyszerre ünnepli az írott szót, a szó hatalmát, a versbe foglalt mindenséget. Vajon megemlítselek-e, Kata? Van-e jogom ebben a percben megemlítem, mi történt? Nem teszem, de nem önzőségből. Nem tudom megváltoztatni, ami történt. Egyszerre szomorú és meghatott pillanat ez, s szavaim mélyről jönnek:

„Ha őszintén elmondhatom, azt hiszem az a teljesség, amivel Édesapám születésem óta irányít, amit megmutat, amit ad, meghatározza minden mozdulatomat és valójában munkámmal, személyemmel, hűségemmel Neki szeretnék megfelelni. Megfelelni annak, amit ő igaznak, szépnek, egyedül-élhetőnek tart. Egy dolgot biztosan tudok egészen kiskorom óta: neki, és az ő általa sugárzó teljességnek vágyom a része lenni, az ő világának a része, és a saját eszközeimmel minél többet adni hozzá.

Régóta gondolkodtam azon, mit adhatok születésnapján a teremtő-embernek. Annak, aki a legtöbbet adja. Emberként, íróként, apaként, barátként. Nemrég egy felkérésnek eleget téve rövid köszöntőt írtam Édesapámhoz. Megpróbáltam összefoglalni, mit köszönhetek neki, mit adott nekünk – testvéremnek, Édesanyámnak és nekem azóta, amióta élünk. Leírtam, tőle tanultam meg, mi az irodalom, így neki köszönhetem azt az érdeklődést és nyitottságot, ami ma a munkámat jelenti. Leírtam, tőle és Édesanyámtól tanultam meg a szerelem erejét és szépségét, a kitartást, a hitet, a tisztaság hatalmát és a mindig-egyenességet és őszinteséget. Leírtam mozzanatokat az életünkből, de nem írtam le, mert nem lehetett pár sorban leírni és most sem tudom szavakkal összefoglalni a Tőle kapott teljességet. Egyet mondhatok: nagyon szerencsés vagyok, hogy egy olyan ember mellett nőttem fel, aki érték-teremtő, aki hisz a költészet és a szeretet erejében, aki szavak nélkül is minden pillanatával tiszta és emberi.”

Az estet megnyitom, gyönyörű köszöntők sora veszi kezdetét: az írószervezetek képviselői laudálnak, Vásáry Tamás zongoraművész Kodály Marosszéki táncok című darabját játssza, Havas Judit szaval, s a legkedvesebbek: Esterházy Péter, Konok Tamás és Grecsó Krisztián köszöntik Édesapámat. Levetítjük azt a rövidfilmet, amelyet Gordon Eszterrel forgattunk, benne Spiró György, Tóth Krisztina, Kemény István, Fehér László mellett Csányi Vilmos és Gryllus Dániel is megszólal. S Kántor Péter, aki elszavalja a fent idézett verset. Óriási taps fogadja Juhász Ferencet, a szívben és létben dobogó-Mindenséget, aki felolvassa legújabb versét, a Hárfaembert, majd kezdetét veszi a dedikálás, több száz ember vásárol könyvet és áll sorba, hogy személyesen találkozhasson a „Mesterrel”.

Boldog vagyok, büszke és elégedett. Közben valami hatalmas szomorúság van bennem. Kántor Péter versét mormolom, ismét: „Meddig kell szeretni? / Meddig lehet, szeretni? / Hányszor kell még majd, újrakezdeni? / Mit gondolsz, Ferenc?

Összepakolok, hazaindulunk.

Nehéz, szerető, egyben szorongó szívvel ülök az autóba. De menni kell. S hogy hány év Boldogság? Csak legyen elég idő kifejezni.

Isten éltesse Juhász Ferencet, a költőt.

Isten áldjon, Kata.

Juhász Anna

Budapest, 2013. szeptember 12.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2020/1 címlapÉS Páratlan oldal
Belépés