Utazásra hív, egy – a teljeség igénye nélkül – irodalmi kalandozásra. Útközben olyan kérdéseket feszeget, amelyek közelebb visznek minket önmagunk és a világ megértéséhez. A célnál pedig lerántja a leplet, kísérleti alanyok vagyunk csupán, és milyen jól teszi!

– Miért épp a 19. század magyar irodalomból merítetted a témát?

– Tanult szakmám a 19. századi magyar irodalom kutatása és tanítása, ám ezúttal nem szakmai kérdések érdekeltek, úgy is mondhatnám, hogy a 19. századi téma inkább csak apropójául szolgált valami általánosabb problémafölvetésnek. Már régen rájöttem, hogy valójában „tizenkilencedik századi” szemmel (is) látom a világot, pontosabban a legtöbb engem ma érintő kérdésnek van 19. századi perspektívája, ami a távolság miatt segít rálátni a jelenre, és értelmezni az aktuális jelenséget. Némi túlzással úgy is fogalmazhatnék, hogy a 19. század nem ért véget, vagy legalábbis nem múlt el nyomtalanul.

– Nehéz a Léleknyavalyák nyelvezete, és hogy erre mi az indokod, csak a legutolsó lapokon adsz választ. Mi a funkciója a régies nyelvhasználatnak?

– Az irodalom csak úgy tudja felvenni a versenyt (ha egyáltalán fel tudja) pl. a filmmel, ha szövegként definiálja önmagát. Ez talán furcsának tűnik, de nem minden írott mű szövegszerű és itt nem a posztmodern szövegirodalomról beszélek, hiszen a nyelv sok esetben alárendelődik a történetnek, mintegy annak hordozójává válik, történetet azonban egyéb médiumok (tévésorozatok, játékok, képregények stb.) sokkal hatékonyabban képesek előállítani, ami az irodalom visszaszorulását eredményezi. Az irodalmi mű szövegszerűsége (akár a könnyebb olvashatóság rovására is) éppen azt garantálja, hogy nem egyszerűen megkapjuk a vágyott történetet: a szöveg nem egyszerűen hordozója az egyébként nagyon is fontos sztorinak, hanem az olvasás folyamatában teremtődik meg annak lehetősége. A Léleknyavalyák archaikus nyelvhasználata egyben olyan gondolkodási formát, világtapasztalatot jelenít meg, amely arra kényszeríti az olvasót, hogy számot vessen a jelenhez kötődő automatizmusaival, és levetkőzze reflektálatlan beidegződéseit, amennyiben persze hozzá akar férni az ígért, krimiszerű történethez.

– A történet középpontjában egy nyugalmazott alkapitány nyomozása áll, aminek során segítségül hívja az akkor még gyerekcipőben járó pszichológiát, és sokat boncolgatja az öngyilkosság lehetséges okait. Van ennek valami különleges tétje?

– Nem mondok túl nagy újdonságot azzal, ha azt állítom, hogy az ember egyik legalapvetőbb törekvése, hogy valamiképpen megértse önmagát és a világot, szinte kényszeresen, bármi áron próbáljon magyarázatokat találni. Minden kornak voltak kizárólagos igazság státuszára igényt tartó magyarázatai az emberi viselkedés, lélektan különféle szélsőségeire, amelyek persze innen nézve megmosolyogtatónak tűnnek, ám akkor mégis érvényes és élhető narratívákat kínáltak. Engem az érdekelt, hogy miképpen lehet racionalizálni bizonyos extrém jelenségeket (mint pl. az öngyilkosság) a korabeli tudástár segítségével, illetve mennyit örököltünk ebből, és mennyit hasznosítunk belőle akár észrevétlenül ma is.

–  „…ki tollat ragad, s tömegek elébe tárja elmeműveit, mégiscsak felelősen gondolkodik a világról…” – Egyetértesz a főhős – Hummel József – gondolatával?

– Minthogy mégiscsak én írtam, egyetértek vele. Ugyanakkor ezt pl. magamtól soha nem mondanám így ki, mert az én számból bizony lapos közhelynek hatna, legfeljebb amolyan Coelho-bölcsesség lenne, viszont a regény narrátora megteheti, mert az ő ideje még megengedi az efféle fölismerések kommunikálását.

– Hogyan definiálnád a Léleknyavalyákat: regény a ma olvasóközönségének, vagy egy 1867-es Kisfaludy Társaság pályázatára írt mű leporolása? (Különösen annak fényében, hogy 20 évvel megelőzi az első Sherlock Holmes-történetek megjelenését.)

– Olyan, a mai olvasónak szóló regény, amely azt a lehetetlen küldetést vállalja föl, hogy egyfajta sajátos időutazásként megteremti a magyar irodalmi kánon egy hiányzó elemét, történetesen a magyar krimi őstojását. Viszont mindezt úgy, hogy ne zárja ki az azóta eltelt idő során felgyűlt tapasztalatokat. Egyszóval tényleg mission impossible.

– Kísérletnek nevezed a könyvet. Jó volt részese lenni ennek az irodalmi kísérletnek! De mi a cél, mit kutatsz?

– Végső soron kétféle gondolkodási séma, mégpedig a világot racionális struktúraként, ok-okozati összefüggésekben látó, és azt megnyugtató módon leírni képes (Pirsig A zen és a motorkerékpár ápolás művészete című könyve nyomán használt) „klasszikus” gondolkodási modell, és a világot irracionális káoszként felfogó, azt metaforikus és szimbolikus analógiák segítségével legfeljebb ábrázolni tudó „romantikus” értelmezői modell összeegyeztethetősége illetve összeegyeztethetetlensége érdekelt. Ha van tanulsága a dolognak, akkor azt talán abban lehet megragadni, hogy egyik a másik nélkül csakis hiányos lehet. Nem kínál teljes világmagyarázatot külön-külön egyik sem, de az összeboronálásuk szinte lehetetlen, legfeljebb csak törekedhetünk rá. Viszont ennek (mármint a világ és önmagunk megértésének) ez a törekvés az egyedüli, ha még oly szánalmasan is elégtelennek tűnő formája. Bármilyen fájdalmas is: ez „csupán” ennyi. A Léleknyavalyák ezt a törekvést és egyben kudarcot kíséreli meg színre vinni a maga sajátos eszközkészletével.

Vermes Nikolett

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák
Magvető Kiadó, 238 oldal, 3499 Ft