A Tankom című regény fogta a hatvanas évek Magyarországát és úgy mesélt róla, ahogyan mások eddig talán nem mertek. Jelentem, a kísérlet jól sikerült.

- Modern csinovnyik regényre emlékeztet a Tankom. Mit gondol erről a hasonlóságról?

– Ha így van, az hízelgő. Csehov és Gogol nem rossz viszonyítás. És igen, a csinovnyikok Oroszországa ma is itt van körülöttünk és bennünk.

- A regény az 1968-as csehszlovákiai invázióról szól, és egyfajta ellentétes nézőpontot visz végig. Mi volt ezzel a célja?

– Arra gondol, hogy a főhős nem úgy gondolkodik, ahogy ma illik gondolkodni? De igen, pontosan úgy gondolkodik. Illetve pontosan úgy működik, ahogy egy mai pártszimpatizáns, vagy bárki, aki nem mer szabad lenni, hanem apafigurákat, vezéreket akar követni. Teljesen mindegy, hogy egy hatalom mit ír a zászlójára – kommunizmus, vagy pedig nemzet és kereszténység –, nem ez számít, hanem az számít, hogy az emberi kapcsolatok hogy vannak behuzalozva, márpedig az emberi-intézményi kapcsolatok ötven éve nagyjából ugyanúgy voltak bekötve, ahogy ma: hűbéri elven, és ezért az életminőségünk sem jobb, mint ötven éve volt. A kommunizmus felirat a Kádár kori zászlón éppúgy hazugság volt, ahogy a mai hatalom zászlóján a kereszténység hazugság.
Amúgy nem volt célom, csak szerkesztettem egy gépezetet, az elindult, és járt, ahogy tudott.

- Nem hagyja, hogy megszeresse az olvasó a főszereplőt. Hol sajnálatraméltó, máshol pedig bosszantó.

– Jó jel, ha ez az alak bosszantó. Az hat ránk így, amihez közünk van, és ha már hat ránk, akkor elindíthat bennünk folyamatokat, amelyek jót tesznek nekünk.

- A főhőse identitászavaros. Hadd idézzek a regény egyik párbeszédéből: „- Mi maga? - Magyar, vagyis csehszlovák, vagyis szlovák.” Hogyan született meg ez a karakter?

– A főhős defektje nem a nemzetisége, hanem inkább egy eszmével való azonosulása. Ha valaki több nemzetiséghez tartozik, azt hívhatjuk identitászavarnak is, de jobb nem címkézni, hanem elfogadni magunkat. Akkor ötven éve például azt hittük, hogy létezik egy nép, aminek a neve csehszlovák, és azt is hittük, hogy létezik szovjet nép. Ezek a népek soha nem léteztek, és éppígy nem létezik magyar, szlovák, angol és argentin nép sem, illetve csak akkor léteznek, ha akarjuk, hogy létezzenek, de jobban járunk, ha nem akarjuk – minden világháborút és népirtást ezzel a munícióval indítottak el a nagy hazafiak.
Azt hiszem, a Tankom főhősének a problémája a saját magától való távolsága: nem lát rá magára, nem mer szembesülni azzal, ami belül van, helyette drogként használ eszméket. Hajlamosak vagyunk ilyesmire: rajongunk a kedvenc focicsapatunkért, kedvenc politikusunkért, telefonmárkánkért, egyházunkért, nemzetünkért, pártunkért, közben kínozzuk a hozzánk közel állókat és magunkat. Azt rontjuk el, ami tényleg létezik, és ami számít az életünkben. Hamis identitásképzőkkel kötjük le a figyelmünket, a sorsunk pedig marad olyan, amilyen, aztán átmásoljuk a gyerekeinkre is. Ez a hős én vagyok, ebből akarok kimászni.

- Milyen mértékű kutatómunkát igényelt a regény megírása?

– Használtam szakirodalmat, amely a politikai hátteret és a katonai, hadműveleti részleteket dolgozta fel. És ha a szakirodalomban fontosnak tűnt egy dátum, egy esemény, akkor elővettem a korabeli napisajtót, megnéztem, mit írt a központi pártlap arról az eseményről.

- A történet legtöbb szereplője katona. Ön volt katona?

– Igen. 1982-ben behívtak másfél évre. A magyar szocialista hadsereg igazán operetthadsereg volt, de megtanított rá, hogy az efféle totális intézmények felerősítik az őket működtető társadalmak bajait. A katonaság láthatóvá teszi, ami a társadalomban a felszín alatt munkál. Az emberek és az emberi közösségek képesek rá, hogy jól éljenek, és arra is, hogy pokollá tegyék a saját életüket. A katonaság még békében is a legrosszabbat hozza ki az emberekből.

- Békében is?

– Biztosan ismeri az Iskola a határon című regényt. A regénybeli iskola életét korrekt módon szabályozzák az írott törvények, de azok a hatalom számára nem elegendőek; illegális törvényeket enged működni, így uralkodik a növendékeken: a gyerekek egymást terrorizálják. A felszín a civilizáció intézményei, csak éppen ezek cinkosságot tartanak fenn a legalantasabb ösztönvilággal. A díszszemléken a katonák sorai nyílegyenesek, a díszlépés hibátlan és impozáns, a laktanyában viszont intrikák, egymás megalázása és nyílt erőszak teszi tönkre az embereket.
A közösségek valódi üzemmódját gyakran csak más síkokon vesszük észre. Ilyen az épületek alaprajza. Döbbenetes, hogy Magyarországon még mindig egyforma a laktanyák, iskolák, kórházak és börtönök alaprajza: hosszú folyosóból nyíló egyforma helyiségek sora. A tér, amiben mozgunk és a mentális állapotunk kölcsönhatásban vannak. Mit jelent az, ha a születés, a gyógyítás, a nevelés tervrajzai megegyeznek az erőszak, a büntetés-kínzás és gyilkolás épületeinek tervrajzaival?

Vermes Nikolett

Horváth Viktor: Tankom
Magvető Kiadó, 276 oldal, 3499 Ft