Hát, nem egy sétagalopp, az biztos! Mármint Ballait olvasni. No, persze ezt mindig is tudtuk! De miért is könnyítené meg a dolgunkat? Miért igazodna a ma igénytelenségéhez? Inkább alaposan összebogozza a szálakat, hogy aztán mi, olvasók, köztük a recenzens is, egy kicsit megdolgoztassuk a szürkeállományunkat.

Ha pedig nem kapunk könnyűszerrel fogyasztható ismereteket, nincs mit tenni, neki kell látnunk az agytornának. De az olvasó engedélyével ezúttal megcserélem a recenzensek számára szinte kötelezően előírt sorrendet: előbb a veretes szövegnek az általam vélelmezett fogyatékosságait veszem sorra, és csak ezután térek rá az érdemeire. Némi gondot okoz már maga a rövid cím is. Sőt a legelső szó, amibe a szövegben azonnal belefutunk szintén a „védelmezők.” Ki védelmez kit és vajon mitől? Talán a hazát vagy a hitet kell védelmezni? No, de a miben való hitet? Később, az olvasó némi fáradsága, egy-egy bekezdés többszöri átolvasása árán, ez apránként ki fog derülni.

A tekervényes szöveg messze nem olvasmányos – a ma divatos szóval nem lebutított –, mivel a sok-sok történelmi tény beillesztése a párbeszédekbe, illetve az igencsak hosszú leírások helyenként nehézkessé teszik. Nem kevés az idézetek, a vendégszövegek száma sem. A dialógusok hitvitákként tárulnak elénk, és ezért nemhogy nem pergőek, hanem egyszerűen nem életszerűek. Mintha a szereplők a betanult leckét mondanák fel, bizonyítandó jártasságukat és enciklopédikus tudásukat. Bajban lesznek a 2000 táján született fiatalok, ha megpróbálnak eligazodni az ezeregyszáz évvel ezelőtti, sőt még régebbi magyar és európai történelem szövevényeiben. Érzi ezt a szerző is, és ezeket a dátumokkal, nevekkel, csatákkal és zsinatokkal megtűzdelt hosszadalmas beszélgetéseket igyekszik az utazás és az étkezés jeleneteibe ágyazni. (Ballai amúgy is szívesen bocsátkozik az ízletes étkek fortélyainak taglalásába, de nem áll távol tőle a nyelvészkedés sem.)

A halmozás mellett a szerző másik kedvelt technikája a történetmesélés. (Lásd: Chaucer.) Noha ügyes megoldás a mesélők folytonos váltogatása, azok egy dologban mégis igen hasonlatosak: szívesen magyaráznak, okítják, illetve figyelmeztetik, és rendre kiigazítják egymást. Mindig minden történelmi adatra hajszálpontosan emlékeznek. Fáradhatatlanul érvelnek, és példák sokaságával cáfolnak. Soha nem törekednek arra, hogy az idézeteiket rövidre fogják. Ezek azonban irányított és nem valódi interakciók. Hiszen egy-egy – erőltetettnek tűnő – hitbéli dilemmára információzuhatag, hosszas teológiai levezetés a válasz. Talán nem lett volna haszontalan a kötet végére név- és tárgymutatót illeszteni. Doctorownak a XX. század első évtizedében játszódó „Ragtime” című világhírű regényéhez például egyetemi kézikönyvet készítettek. Az amerikai regényíró kedvenc módszere eltér a levezetésekben hívő Ballaiétól: az előbbi a múlthoz tömören és a fikció segítségével nyúl, míg Ballai szívéhez az adathalmozás áll közel. Ugyanakkor zseniális az a szerzői megoldás, amelynek során Concius – hamarosan kiderül, kiről is van szó – a szőnyegszövés fogásaival tanítja a krónikaírás tudományára a magát nem elég jó tollú írástudónak vélő Tászló testvért.

Adott tehát egy Tászló nevezetű fiatal kispap – narrátorként többnyire az ő hangját halljuk és az ő útját követjük. A papi hivatást nem ő maga, hanem édesanyja választotta számára, ami a részéről engedelmességre utal. Tászló testvér az ismeretek, a tudás befogadására több mint szomjas fiatalember. Szerény és igyekvő, több mint kész megfelelni az elvárásoknak és az intelmeknek. Na, már most, Tászló nem kevesebb, mint négy különböző tanítóval büszkélkedhet. Egy kivételével a nevük – Gellért püspök, Kér táltos és Oresztész – a négy fejezet címében meg is jelenik. A hiányzó negyedik Páter Concius, aki Hitvalló István krónikása. Nekik is megvan a maguk egyéni sorsa, ami közös tanítványuk számára nem kevés okulással szolgál. Az olasz Concius például Hanga, a szolgálólány szerelmét választja, és hitszegőként ebben éli meg szabadságát.

Indulásakor Tászló meglehetősen vértelen figura, a feje amolyan üresen kongó edény, amelybe könnyedén beletölthető mások kész tudása. És pontosan ez is minden vágya, nem pedig a saját tudás bizonyosan fáradságosabb megszerzése. Ekkor még kritikátlanul, engedelmesen befogadja a tanokat. Eleinte fel sem tűnik neki, hogy a tudálékos, kiokosító válaszok többnyire korlátozásokat és tiltásokat fogalmaznak meg. A fiatalember később egyre csak ámul, az ellentmondó információk között nehezen igazodik el, mert nincs a világ ellentmondásos dolgairól önálló látása, saját kapaszkodója. Kétségek között gyötrődik, rémálmok kínozzák, de lassanként feleszmél. „Ki a szabad? Aki behódolt neki [Istvánnak],” – hangzik el egy kulcsmondat. Ebben Kér (talán a leginkább hús-vér figura), István rendszerének (milyen érdekes szó ez a „rendszer”) a megfogalmazója siet a segítségére, amikor táltos repülésük során felnyitja a szemét. (A kozmikus képek a kötet legjobban megírt részei.) Az „i”-re a pontot a görög Oresztész teszi fel, aki szerint nem a Gellért által sugalmazott vak hit és engedelmesség, nem a másoktól – a rendszertől – készen kapott és legalább a külsőségek szintjén be is vasalt erkölcsök, nem az örök élet reményében tett jócselekedetek, hanem az önálló gondolkodás vezet el a saját látáshoz, és ilyen módon a személyes szabadsághoz. Oresztész abban segít, hogy Tászló láthasson, de nem úgy, ahogy az apja vagy ő maga, a tanítója látja a világot. Jusson el a saját látásához.

A különböző szereplők hangjai érzésem szerint nem a kellő mértékben különülnek el egymástól, valamennyi mögött valójában Ballai hangja hallatszik. Ebből a hangból viszont az aggódó hazaszeretet árad. A sokszólamú, sokrétű szövegben csak itt juthatunk el arra a pontra, hogy kísérletet tehetünk a műfaj meghatározására, ami nem más, mint „történelmi” fejlődésregény (Bildungsroman). Honnan hová jut el ifjú emberünk, a kötet kézről kézre adott hőse? Ugyanis rá kell jönnünk, hogy eredeti várakozásainkkal ellentétben a Ballai által választott főhős nem Hitvalló István, a címben szereplő „védelmező.” Ravasz fogás ez a szerző részéről. István király csupán egyetlen egy jelenetben bukkan fel, és ott sem szól egy szót sem. A rendszerében, annak üres külsőségeiben, a megalázkodás rítusaiban azonban nagyon is jelen van. Nem róla szól a történet, hanem arról, hogy a kéretlen védelmező szerepében fellépő bármely személy és az általa működtetett rendszer óhatatlanul csorbítja a védelmezettek szabadságát. „István a legnagyobb ügyességgel állította politikai céljai szolgálatába az európai erőtérben váratlanul felkínálkozó lehetőséget.” Hogy ebben az állításban aktuálpolitikai áthallás rejlik? Bizony így áll a dolog! Sőt, ezt nemcsak ezen a ponton lehet kihámozni! Márpedig hámoznunk kell, mivel Ballai igen leleményesen rejtette el ezeket az elemeket a szövegében. Mindössze egy kulcsot nyújt, mégpedig a kötet hátlapján: „De milyen is volt Magyarország ezeregyszáz éve? És Európa, amelynek értékeit átvettük? Teljesen más, mint aminő történelmi romanticizmus, valamint a vallási és politikai ideológiák torzító hatása miatt a köztudatban él.” A többit fejtse fel maga az olvasó. Találja ki, vajon hogyan folytatja a feleszmélő és még mindig fiatal Tászló testvér Hitvalló István krónikáját, miképpen értékeli az „istváni tempót.”

Most ismerjük csak fel, hogy Ballai László személyében nekünk, az olvasóknak is van tanítója, aki a köztudatban próbál változást elérni. A szerzőnk pedig mestere a magyar nyelvnek: itt van például a szabad héjapár (akik alól Koppány szolgaságba vetett hívei kivágják a fészküket őrző fát), vagy a maga mozgalmas, csak a saját szabályai szerinti életet élő lápvidék pompázatos leírása, de Ballai szakavatott értője az eleve bonyolult történet továbbcsomózásának is. Annak is kell lennie, hiszen meg kell küzdenie a történelmi korról kialakult és kialakított sztereotípiákkal is. A regény erényei ezért messze felülmúlják a fentebb túlzottan szigorúan felrótt fogyatékosságait, nem elég kiérleltnek tartott regénytechnikai megoldásait. Tudatos fogások ezek a szerző részéről. Nem lebutít, hanem megnehezít. Nem készen tálalja fel csemegéit, hanem gondolkodásra serkent. Hiszen a bonyolult kérdések felvetése – például a szabad akaraté – bonyolult megoldásokat igényel. (Azt azért fenntartom, hogy Ballai helyenként túlbonyolít, és a halmozásból is vissza lehetett volna venni.) Tászló felocsúdásának formájában – és itt lép be az alcím: „a múlt eszmélete” – az üzenet így is sértetlenül átjön: a legfőbb emberi érték a szabadság, és az a tanulás útján szerzett saját tudással érhető el. „Akkor jöhet majd el egy az István királyénál is szilárdabb rendszer, ha az nem a puszta hiten, tehát az engedelmességen, hanem a gondolkodáson alapul.”

Addig tehát nagyon is jól tesszük, ha óvakodunk az olyanoktól, akik az engedelmes tudatlanságot valamiféle külső védelmezésért cserébe kínálgatják – néha egyenesen erőltetik – nekünk, mint valami kétes csereértékkel bíró, de valójában silány portékát. Tegyünk szert tudásra és önálló látásmódra, fegyverezzük fel magunkat megalapozott ismeretekkel, (ebben a sajnálatosan megroggyant magyar iskolai oktatásnak lehetne némi szerepe) és óvjuk meg lelkünket az ilyen csalárd védelmezőktől. Mert „a szabadság a lélek nyugalmát jelenti.”

Deák András Miklós

Ballai László: A védelmező
Hungarovox Kiadó, 300 oldal, 3000 Ft