A középkor vége és a reneszánsz hajnala, Károly Róbert és Nagy Lajos, egy furcsa hős, Buda, Pádua, Nápoly, Itália, cselszövés, háború, pestis. Ebből az elegyből gyúrta új regényét Bene Zoltán, amelyről kijelenthetjük: megsült és nem csupán fogyasztható, ízletes!

– Amikor először találkoztam a regénnyel, ezt gondoltam: igazi Bene-cím! Van valami sajátos a címeidben, s mivel most nincs elég hely ennek a kifejtésére, kérlek, arról mesélj, hogyan választottad: Isten, ítélet?

– Amikor elkezdtem írni a regényt, Istenítélet volt a címe. Ez nagyon régen, bő évtizeddel ezelőtt történt, ugyanis sokáig szöttyögtem ezzel a könyvvel − igaz, nem folyamatosan, többször is évekre félreraktam. Viszont kezdetben a cím két szavát egybeírtam, ami egy középkori jogi procedúra megnevezése. Szerepel is a könyvben egy istenítélet, mégpedig törvénytelenül, hiszen abban az időben, amikor a történet játszódik, ezt már pápai rendelet tiltotta. S ugyan nem közvetlen történésként, de egy magister is felsorol a főhősnek jó pár istenítélet-precedenst, tehát hamar képben lehet az olvasó ezen eljárásrenddel kapcsolatban. Mindenesetre rendhagyó módon jártam el, mert többnyire utólag (akkor is sokat) bíbelődöm a címadással. De nem voltam elégedett. Végül a két szó közé tett vessző megoldotta a problémát, tágított a cím értelmezési horizontján, így már éreztem: ez kell!

– Ugyan terjedelmes regény, mégis a sűrítés jellemzi. Beszélhetünk az eredeti oldalszámról? Mennyire vágta meg a kiadó?

– A kiadó gyakorlatilag semennyire; nem húzást, más jellegű alakításokat viszont többet is végrehajtottam a kérésükre. Az NKA alkotói támogatás pályázati adatlapján szóközökkel együtt hatszázezer karakternyi szöveget vállaltam (amikor pályáztam, ebből négyszázezer már megvolt), a végleges, megjelent változat pedig hatszázhúszezer karakter. Ettől függetlenül a könyv szövege nem ugyanaz, mint amivel elszámoltam az NKA-nál, noha már abból is kihúztam mintegy százezer leütést. De ez nálam általában így megy, mindig sok utómunkát végzek, egyrészt húzok, másrészt szerkezeti szempontból gondolom át újra meg újra.

– Az Isten, ítélet a XIV. században játszódik, meglehetősen pontos korképet fest, mégsem feledteti a jelent. Ennek, az olvasót beszippantó jellegnek egyik eszköze az elbeszélő.

– Ami az Isten, ítéletben a leginkább módosult az évek során, és különösen a legvégén, az éppen az elbeszélő és az elbeszélés módja. Eredetileg egy tárgyilagos, háttérbe húzódó, mesélő pozíciójából kezdtem a kibontását, aztán többször is variáltam. Ennek az lett az eredménye, hogy néhány fejezetet maga a főszereplő, Szórád Lőrinc beszélt el. Ezáltal kissé nehézkessé, vagy talán fogalmazhatunk úgy, hogy csináltan modernné vált az egész, amit éreztem magam is, viszont annyira hosszú ideje foglalkoztam már a történettel, és olyan sokszor tettem félre, hogy egyre bizonytalanabb lettem. Akkor odaadtam olvasásra a 95%-os verziót az egyik barátomnak és kollégámnak, Nagygéci Kovács Jóskának, aki azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy a narráción változtatni kellene. Amikor pedig a könyv szerkesztője, Horváth Bence is ugyanezen a véleményen volt, akkor véglegessé vált, hogy mindkét narrátort ki kell iktatni, mert ez a történet semleges narrációt kíván. Így visszatért a háttérbe húzódó, semleges mesélő, aki, azt hiszem, azért fontos, mert általa még könnyebben láthatja az olvasó filmszerűen a történetet, s mivel ez a narrátor semmilyen szerepet nem játszik, semmiféle maszkot nem visel, elbeszélése nyomán könnyebb belehelyezkedni a korba, azt sem feledve közben, hogy a jelenben olvassuk mindazt, amit olvasunk.

– Lőrinc maga az örök kérdező.

– Lőrinc a mindenkori értelmiségi. Ebből ered a bizonytalansága, a kétkedése és a kíváncsisága is. Minél kevesebb ismerettel rendelkezik valaki a világról, annál könnyebben cselekszik, viszont „A tett halála az okoskodás” − írja Madách. Nos, az írástudók sokszor választják az okoskodást a cselekvés helyett, nincs ezen mit szépíteni. Lőrinc is ilyen. Kíváncsi, tudásra szomjas, mindamellett mindenre rákérdező, csak úgy, „bemondásra” semmit el nem fogadó személyiség.

– Alá-fölérendeltség, hierarchia, igazságtalan bírálatok… Mintha az emberiség eleve rossz lenne. Eleve rossz?

– A hierarchia nem rossz, a hiánya viszont nagy bajokhoz vezet. Minden működőképes szervezet hierarchikus. És attól, hogy egy szervezetben alá- és fölérendeltségi viszonyban állnak egymással emberek, még nem sérül az egyenlőség elve. A törvény és Isten előtt vagyunk egyenlőek, a társadalomban ez kivitelezhetetlen és értelmetlen. De hogy a kérdésre is válaszoljak: hiszem, hogy az ember két világ része: biológiai és szellemi lény. Attól tartok, a biológia az, amelyik erősebben határoz meg mindannyiunkat, ugyanakkor van bennünk valami, ami által többek vagyunk, mint az állatok. Ezt nevezhetjük intelligenciának. Vagy léleknek. A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk. És, ha nem akarjuk elhárítani a felelősséget, ki kell mondanunk, hogy mindenekelőtt a választásunkon áll, hogy melyikre inkább.

– Filozófiai szemüvegen keresztül olvasva újabb perspektívát kínál a mű, és a lét kérdése mellett eltörpül a cselekmény. Gondoltál már úgy a regényre, mint egy, a filozófiatudományt előrébbvivő műre?

– Nem hiszem, hogy előrébb vinné. Minden filozófiai vonatkozása és kötődése ellenére az Isten, ítélet csak részben bölcseleti jellegű. Mindazonáltal az irodalom filozófia nélkül fabatkát sem ér, ám az irodalom mégsem filozófia, s egyik sem igazán tudomány, illetve nagyon sajátos módon az, ha mégis.

Vermes Nikolett
Fotó: PIÜ-KMI

Bene Zoltán: Isten, ítélet
Kortárs Kiadó, 380 oldal, 3200 Ft