Csontvázzá soványodott, élelmet kereső jegesmedve a jégtáblák között. Koszos folyóvízben lebegő műanyag palackok. Megállíthatatlan erdőtüzeket fékezni próbáló tűzoltók tömlőkkel. Tengerparton a kisteherautó elől szétspriccelő tömeg. Kiszáradt patak mellett térdeplő, vizet kereső nő. Hatéves forma, törmelékektől poros kisfiú, fején vérző sebbel, üveges tekintettel mered a távolba.

Mind láttuk ezek a képeket a sajtóban. Elina Hirvonen is látta, és könyvet írt róluk.

Nem meglepő, hogy a napjainkat egyre jobban kitöltő téma, a környezetvédelem és a (közelgő) klímakatasztrófa az utóbbi években végül utat talált az irodalomba is – elég csak A rovarszemű emberre gondolnunk (Jelenkor, 2018), ahol a történet egy, az óceánon sodródó hatalmas szemétsziget köré épül. Az Elfogy az idő egyetlen család történetére koncentrál, akiknek élete összefonódik a bolygóéval. Az apa, Eerik túlhasznált, túlművelt földterületeket alakít át és varázsol újjá. Az anya, Laura a környezetvédelmi tanszék professzora. A lány, Aava orvos a harmadik világban, ahol mogyoróvajjal tömi az éhező kisgyerekeket. A fiú, Aslak pedig terrorista: ökoterrorista.

A regény azt igyekszik bemutatni, mely események vezettek addig a pontig, mikor Aslak fegyverrel a kezében kiáll Helsinki legmagasabb épületére és lőni kezd. Még születésünk előtt, mikor az anya bevallottan nem vágyik gyerekre? Vagy csak később, mikor minden szünetben egyedül ácsorgunk az iskolában, és a számítógép képernyője az egyetlen barátunk? Ezek és ehhez hasonló kérdések merülnek fel, ahogy három családtag szemszögéből (Eerik, az apa nem szólal meg a regényben) nyomon követjük az eseményeket. A szülők boldog szerelmét, a szinte felhőtlen gyerekkort, aztán a keserves iskolaéveket és a még keservesebb tinédzserkort. A felmerülő kérdésekre nem mind kapunk választ, Hirvonen nem ítélkezik, pusztán elbeszél, távol tartja magát szereplőitől.

És talán éppen ez az egyetlen, ami kritizálható a máskülönben remek regényben. Hirvonen a könnyebbik utat választja, ahol csak lehet. Egyrészt a terrorizmus az európai közönség számára legbefogadhatóbb válfaját választja, az ökoterrorizmust – a szervezet célja a túlnépesedett emberiség „megritkítása”. Másrészt Aslak pálfordulása úgy van felépítve, hogy elkerülhetetlennek, szinte sorsszerűnek érezzük. A vidám kisfiúból súlyosan depressziós kiskamasz válik, aki már tizenkét évesen öngyilkosságot kísérel meg, és hiába kap meg minden segítséget családjától, hiába szedi lelkiismeretesen az antidepresszánsokat, nem sikerül egyenesbe hoznia az életét. Azt, hogy egy gyenge idegrendszerű, magányos, súlyos pszichés problémákkal küzdő fiatalt milyen könnyen be tud hálózni egy szélsőséges csoport, nem olyan nehéz bemutatni. Főleg, ha már egy korábbi emlékről is így beszél az anya:

„- Valamelyik iskolai mészárlás után történt. Olvastuk a híreket, ő meg… Azt mondta, hogy nem lehet csak úgy ítélkezni efelett. (…) Az osztálytársak lemészárlása felett. Hogyha… azt mondta, hogy nem szabad kizárólag a fizikai erőszakot megítélnünk. Hogy… az erőszak mindig mással függ össze. Hogy egy másfajta erőszakra adott válasznak is tekinthetjük. Például arra, ha az embert úgy kezelik, mintha láthatatlan lenne.”

Tulajdonképpen ezek a regény kulcsmondatai, Hirvonen magyarázata a terrorizmusra – valószínűleg sokan fogják bírálni némileg leegyszerűsített indoklása miatt.

Mindazonáltal olyan remekül gyúrja egybe ebben a regényben a modern társadalom valamennyi nagy problémáját – terrorizmus, klímakatasztrófa, önkéntesek a harmadik világban, depresszió, az online chatszobák veszélyei -, hogy hajlamosak vagyunk megbocsátani neki. Hirvonen kiválóan érzékelteti a regény fő problematikáját, a felelősség kérdését is. A kérdést, amely végig ott lebeg az olvasó feje fölött olvasás közben: ki felelős Aslak tettében? Kizárólag ő maga? A szülei, akik minden igyekezetük ellenére mégsem tudták eléggé szeretni? A nővér, aki nem tudta feltörni páncélját, mikor pedig a fiúnak arra lett volna a legnagyobb szüksége? A chatpartner, aki végül ráveszi a merényletre, vagy ő már csak az utolsó szikra volt ahhoz a tűzhöz, ami amúgy is fellángolt volna? Hirvonen ránk bízza a döntést.

A szöveg az északi irodalomra jellemző rövid mondatokkal operál, és kegyetlen tempót diktál, szinte megfulladunk alatta. Szécsi Noémi kifogástalan munkát végzett első finn nyelvből készült fordításával. És ahogy halad előre a szöveg, úgy gyűr maga alá minket, olvasókat is, folyamatosan emlékeztetve rá minket, hogy bizony, az erőforrások fogynak, a népesség nő, és ha ezeken az arányokon nem változtatunk, hamarosan elfogy az idő.

Bráder Edina

Elina Hirvonen: Elfogy az idő
Magvető Kiadó, 240 oldal, 3499 Ft