Könyvhét 2021
A Móra Kiadó
újdonságaiból
Mélytengeri Mentőcsapat
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Osvát Ernő
Aforizmák
A Móra Kiadó <br>újdonságaiból Mélytengeri Mentőcsapat Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Osvát Ernő <br> Aforizmák
Könyvhét folyóirat

„A Duna a harmadik testvérem” – Interjú Kántor Péterrel

Szepesi Dóra - 2021.10.12.

Hetvenedik születésnapjára ünnepi verseskötet jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában [2019-ben] a címe Jég-öröm.

– A kötet verseit festmények ihlették. Hogyan állt össze ez a kötet?

– Mindig is nagyon szerettem a képeket. Egy időben magam is festettem, bár csak az írás mellett, sosem az írás helyett. Vannak bizonyos képek, amik engem valamiképpen írásra késztetnek. Néha csak leírok egy képet, ezt nevezik ekphrasisnak – persze tudjuk, minden leírás egyben átírás is. A legtöbb esetben azonban inkább arról van szó, hogy a képek mintegy csaliként működnek: segítenek felszínre hozni olyan gondolatokat, amik már régebben foglalkoztattak, csak még nem sikerült megtalálnom hozzájuk a szavak útját. Vagyis ezek a képek annyiban ihletőim, hogy segítenek rálátnom a témáimra, utat találnom a saját szavaimhoz.
Ez a kötet egy válogatás azokból a verseimből, amik képekhez kapcsolódnak. Régóta írok, sok verseskötetem jelent meg, és ha nem tévedek, mindegyikben volt néhány vers, ami képekhez kapcsolódott. Ebben a válogatásban, ami születésnapi ajándék a Magvető kiadótól, és amit Dávid Annának, a kiadó igazgatójának köszönhetek és köszönök, igyekeztem minden kötetből választani, és lehetőleg a legjobbakat. A legelső, 1976-os Kavics című kötetemből való a könyv nyitóverse, A Paradicsomkertecske, a záróvers pedig, az Egy fotel, a legutóbb megjelent Valahol itt című kötetből. Egy új vers is van a kötetben, a készülő új könyvemből, de az egész együtt így, a képek és nem a versek keletkezésének sorrendjében, számomra is újszerű: ilyen tükörből még sose láttam a világomat.

– Nagyon különleges ez a könyv a képekkel együtt. Két művészeti ágat kapcsol össze. A költői lét vagy „beszéd” lényege számomra leginkább az Ikarosz bukása című versben nyilvánul meg. Nagyon tetszik ez a vers! Bruegel képe eléggé közismert, de így még sose néztem rá. Hogyan keletkezett ez a vers?

– A kép és a szó, az ábrázoló művészet és az írás a kezdetektől fogva vetélkedtek egymással, inspirálták egymást – szükségük van egymásra, kölcsönhatásban állnak. Engem sokáig foglalkoztatott az Ikarosz-téma, és mint előttem többen is, én is a Bruegel-képből indultam ki. Nem elsősorban a fiatal Ikarosz óvatlansága, zabolátlan kíváncsisága, szenvedélyes magasba törése foglalkoztatott, sem az ezzel szembe állított hétköznapi, józan, munkás élet. Úgy képzeltem el, hogy Ikarosz fiatalon emelkedik a magasba, átéli az emelkedést és a zuhanást is, és ideje lejártával nyeli őt magába a tenger. Az élet pedig megy tovább, rendületlenül. Ez más, mint Auden magyarázata a szenvedés helyéről az életben, és mint az összes többi általam ismert interpretáció. A versem középpontjában a végtelen hosszúnak tűnő zuhanás áll, aminek valahogy része a szárnyalás is – nincsenek éles határvonalak. Zuhan, és közben megy le a nap. Egyébként a képen, meglehet, csupán véletlenül, nem a delelő, hanem a lemenő napot festette meg Bruegel.

– Mikor tudatosult önben, hogy költőien lát? Mik erről az első emlékei?

– Az ember úgy van a látásmódjával, kezdetben egész biztosan, mint a levegővel: természetesnek veszi, hogy van, és hogy olyan, amilyen. Aztán jönnek a kritikusok, akik különféle jelzőkkel illetik és magyarázzák a látásmódját. Arra viszont emlékszem, hogy nagyon korán tudatosult bennem, hogy én költő leszek. Nem mintha tudtam volna, mint jelent az pontosan. Nem is beszéltem róla senkinek, csak a nagymamával került szóba egyszer, még óvodás koromban. Vele is csak a balkezességem kapcsán került szóba, a nagymama szerint ugyanis Petőfi is balkezes volt. Ő is, én is. Ha homályos volt is előttem a költőség fogalma, annyit azért éreztem, hogy ez nem egészen szokásos valami, és talán nem is pusztán csak választás dolga. És ha akartam is költő lenni, volt bennem egy ambivalencia is: olyan szerettem volna lenni, mint a többiek, de ugyanakkor más is, „egyedüli példány”, ahogy Kosztolányi írta. Ezt az érzést sokan ismerhetik. Később olvastam, József Attila idézésében, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – és ez nála költőségre vonatkozott. Nem túl vonzó projekt, de talán nem kell szó szerint érteni, gondoltam.  Különben is, ahány ember, annyi menny és pokol. Végül is elfogadtam a költőséget, ha másért nem, hát muszájból is. De a foglalkozása rovatba mindmáig azt írom be: író.

– „Nem hintek csókot és nem is legyintek” – írja A hetvenes évek című versében… Hogyan látja, mennyiben változott költészete, a költészethez való viszonya a pályája során? Hogyan sikerült „Megtanulni élni”?

A hetvenes évek című versemben a korszakot próbáltam felidézni, amiben volt jó is, rossz is. ’68-tól kinyílt egy kicsit nekünk a világ, például lefordítottak Kafkától Kerouacig egy sor fontos, úgynevezett nyugati írót, kinyíltak, legalább félig-meddig, mindenféle kapuk. Aztán szép lassan lelohadt a lendület, ’leültek’ a hetvenes évek. Erről szól a vers: hogy nem sírom vissza azokat az időket, de azért volt benne jó is, nem lehet, nem is akarok mindenre sommásan legyinteni. És ráadásul én akkor voltam fiatal, a húszas éveimben. Akkor jelent meg az első verseskötetem is.
Hogy mennyiben változott azóta a költészetem, arra én itt most nem tudok válaszolni – több idő és több szó is kéne hozzá, hogy egyáltalán megpróbálkozzak valamiféle válasszal. „Megtanulni élni” – ez persze továbbra is feladat maradt, és az is marad, amíg világ a világ.

– Budapesten él, régóta lakik a Duna-parton, a folyóra lát az ablakából, ami – úgy tudom –, nagyon fontos önnek.  Miért?

- A Duna valóban nagyon fontos nekem. Itt, a pesti Duna-parton nőttem fel, kisgyerekkorom óta jártam a Dunára evezni, minden reggel, ha felébredek és kinézek az ablakon: ott a Duna! Szép lassan az idő óriásmetaforájává vált számomra, múlásával és állandóságával. Sokat írtam már róla, mi mindent jelent nekem, a folyami költőnek – ezeket most nem ismételem el. Inkább elmondom, hogy volt két testvérem: a Mihályka és a Kati.  Mindketten kisgyerekkorukban haltak meg, Mihályka még az én születésem előtt. A Duna a harmadik testvérem. Ő túl fog élni, és a maga módján megőriz az emlékezetében, ahogy mindenki mást is, aki a partján nőtt fel, vagy csak megállt előtte és belebámult a vizébe, ami egyszer sima, máskor zavaros, és inkább lassú folyású, kivéve, amikor árad és sebesen hömpölyög.

Szepesi Dóra
Fotó: Szabó J. Judit

Kántor Péter: Jég-öröm
Magvető Kiadó, 64 oldal, 3999 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2021/4ÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsony
Belépés