Ismét egy időutazásra hív a szerző. De még milyen kalandosra! A látszólag zavartalan élethelyzetben lévő főhősnőkről hamar kiderül; nagyobb keresztet cipelnek, mint azt gondolnánk. Ahogy az is kiderült, ez nem csupán számukra teher, az irodalomtörténeti szempontból is lebilincselő műről beszélgettünk a szerzővel.

– Két történet jelenik meg a Ködkirálynőben, egy az 1700-as évek végéből, egy a jelen korból. Mintha egyszerre két regényt olvasnánk. Hogyan különítetted el a különböző századokat munka közben?

– Általában a régebbi történet szokott hamarabb megszületni, ezért a regény abból a szempontból érdekes, hogy előbb készült el a jelen korban játszódó rész, és csak ezt követően, néhány nap elteltével kezdtem el megírni a régebbi történtet. A munka során egyszerre egy korral foglalkoztam. Nem szoktam úgy dolgozni, hogy hol az egyik századból írok egy fejezetet, hol a másikból, mert mindig bele kell helyezkednem a kor hangulatába, át kell élnem azt, amiről írok.

– A köszönetnyilvánítás is precíz munkáról árulkodik. Magad mentél el, és próbáltad ki a gyertyamártást, ugyanazzal a technikával, melyet egy oldal erejéig alkalmaz a főhősnő.

– A gyertyamártást a szentendrei skanzenben próbáltam ki. Nagyon érdekes volt! Bár én nem méhviasszal dolgoztam, mint a 18. században, hanem parafinnal. De valóban, a lehetőségeimhez mérten szeretek minél több mindent kipróbálni, amit a hősnőim is csinálnak. Biztosan azért van, mert újságíró vagyok és mélyen belém rögzült, hogy nekem oda kell mennem, látnom kell, ki kell próbálnom, amiről írok, mert csak akkor tudom igazán megfogalmazni, amit szeretnék.

– A házkeresés visszatérő motívum. Tavaly megjelent A porcelánlány című regényedben is nyomon követtük, hogy a főhősnő egy számára fontos épületet keres a múltból, akárcsak most.

– A múltat a tárgyi emlékeken keresztül a legkönnyebb felderíteni, és a 18. századból hál’ istennek rengeteg írásos és tárgyi emlék maradt. Ebben az egyik legszebb, hogy nem csak Goethe és Schiller levelezését olvashatjuk újra, hanem kevésbé ismert emberekét is, méghozzá óriási mennyiségben. Megmaradtak az alkotások és megmaradtak az épületek, a házak, berendezési tárgyak. Például Charlotte és családja otthonának berendezését a frankfurti Goethe-ház inspirálta.

– A kolostor, ahol a történet játszódik, szintén fennmaradt?

– Igen, ez a történet egy türingiai kolostorban játszódik. Két évvel ezelőtt jártam ott, amikor az előző könyvemen dolgoztam, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ide még visszatérek egy másik regény helyszíneként. A kolostor tehát létezik, annyi különbséggel, hogy a valóságban nagyobb távolságok vannak a klastrom és más színterek között, de mivel a mű szempontjából fontos volt, hogy ezeket elmozgassam, új nevet adtam nekik.

– Irodalomtörténeti szempontból fontos kérdésekre ad választ a mű. Például, hogy akkoriban teljes név helyett gyakran névtelenül, álnéven, vagy monogrammal adhatták ki csak a könyveiket a nők – már ha kiadhatták -, akárcsak Charlotte.

– Előbb találtam ki Charlotte alakját, csak aztán kezdtem utánajárni, hogy valóban alkottak-e női írók a Goethe-korban, és kiderült, hogy Németországban a 18. században is szép számban, különböző témákban írtak könyveket. Viszont mivel a történelemkönyveket férfiak írják, így ezek a nők az ő szemszögükből nézve nem voltak olyan fontosak, úgy gondolták – ahogy ma is sokan -, amit egy nő ír, az valójában csak afféle piszlicsáré dolog.
Korábban készítettem Keira Knightleyról egy nagyobb anyagot, melynek kapcsán sok róla készült cikket olvastam. A színésznőt sokat faggatták arról, hogy ugyan miért játszik ennyit kosztümös filmekben. Egy darabig védekezett, próbálta megmagyarázni, hogy milyen nagyszerű, sokszínű alakok vannak a történelemben, milyen hősnők éltek, akikről nem is tudunk, és ez már önmagában is nagyon érdekes. Aztán egyszer csak a fejéhez kapott: tulajdonképpen miért is kell neki mentegetőznie, amiért kosztümös filmekben játszik? Legújabb alakításából tudhatjuk, a Colette című filmből - ami most megy a mozikban -, hogy a 20. századi francia írónő első regényeit is a férje jelentette meg a saját neve alatt. Colette-nek is beletelt egy időbe, mire feltette a kérdést: miért is? Én is egy ilyen felismerésen mentem keresztül.

– Mire lettél figyelmes?

– Arra, milyen sokan néztek szembe ugyanezzel a problémával. Az 1850-es években a Brontë-nővérek sokáig férfi álnéven írtak, de a kortárs irodalomból is tudunk példát mondani. A Harry Potter szerzőjének, J. K. Rowlingnak is azt javasolta a kiadója, hogy a két keresztneve helyett csak a monogramját használja, mert egy nőtől nem fogják megvenni a fiúolvasók a könyvet. Vagy nézd meg a Libri Irodalmi-díjat, tavaly egy nő volt a kilenc férfi között, idén kicsit jobb a helyzet, hárman vannak. Ez nagyon elszomorító! Ezekkel a kérdésekkel foglakozik a feminista irodalomtörténetírás, és a Women's studies, ami elkezdte felderíteni az irodalom, a festészet, a zene, a matematika és egyéb művészetek, illetve tudományok területén alkotó nőket. Hiszen mindig is voltak nők, akik hozzáfértek a tudáshoz, és olyan anyagi körülmények között éltek, hogy megengedhették maguknak, hogy alkossanak. Róluk azért nem tudunk, mert kiestek a történelmet író férfiak látóköréből.

– Túl az irodalomtörténeti feltárásokon, kulturális kontextusban is meg kell említeni a regényt. A Ködkirálynő német föld iránti vonzalmad újabb bizonyítéka. Mit gondolsz, lefordítják német nyelvre?

– Ez egy érdekes kérdés, mert korábban már próbáltam német kiadót keresni a regényeimnek, igaz, évekkel ezelőtt. Találtam is egy kedves berlini hölgyet, egy könyvügynököt, aki először nagyon lelkes volt, de később az egyik kollégája lehűtötte, szerinte ugyanis a német könyvpiac nagyon telített, és még a Pulitzer-díjra jelölt regényeket is nagyon nehéz behozni a piacra, úgyhogy ez abbamaradt. A ​Hellinger-Madonnának megvan a németre fordított változata, bár még kellene rajta dolgozni. Mindenesetre tudom, hogy a kiadóm segítene.

Vermes Nikolett
Fotó: Bulla Bea

Mörk Leonóra: Ködkirálynő
Jaffa Kiadó, 336 oldal, 3490 Ft