A „bocsontos tüzér” egy éve – Lackfi János beszél egyperceseiről
Mátraházi Zsuzsa - 2021.02.23.
A Minden napra egy sztori című új kötetének január 1-jei nyitó bejegyzése már-már érzelmes történet arról, milyen apró véletlenen múlik az ember, ez esetben a szerző élete. Aztán az abszurdtól a stílusparódián át a szocioriportig terjedő műfaji megközelítések váltogatják egymást a „kalendáriumban”.
– Talán valamiféle újévi fogadalma volt, hogy „na, most aztán, ha fene fenét eszik is, mindennap megírok egy történetet”?
– Nyáron lesz két éve, hogy háromszáz napig egyszer sem esteledett be új Facebook-os sztori nélkül. Egy szlovén fotóstól vettem az ötletet, aki ugyanezt valósította meg a maga szakmájában, roppant leleményesen. Felhasználta a fényképezés teljes arzenálját, mindennap új szemszög, új tárgy, volt ott tájkép, akt, portré, makrofotó, légi felvétel, színes, fekete-fehér, szépia vagy torzított változat, és így tovább. Élveztem a kihívást, sokfele jártam évközben, Ausztráliától Vietnámig, és időzítettem az írásokat, vagy megtaláltam minden napban azt a zugot, amelyben elfért ez a csuklógyakorlat.
– Eleve toleranciahiányos mindennapjaink megírását határozta el? Az egyikben elfogadhatatlanul idomítgatják más gyerekét a buszon utazó felnőttek. A másikban felveti, hogy rég elmérgesedett keserűség miatt húzott ki szögesdrótot a háza előtti autóútra Szopornyica néni, és milyen átgondolatlanul kegyetlen választ adtak az ő gonoszkodására a gyerekek.
– Erős a szatirikus vonal, szeretem a torz jelenségeket felnagyítva, kifordítva tálalni. Létezésünk abszurditását tényleg az adja vissza, mikor Buñuelnél az asztal körül, vécén ülve társalognak, majd titokban a kamrában zabálnak a jól szituált vendégek. Vagy mikor Hrabalnál papa méregbe gurul, fejszét ragad, és a cselédek már cipelik is ki a pajtából a sokadik ócska almáriumot, amit szecskává apríthat. Érdekes lenne összeírni, milyen a jókedvű és a rosszkedvű sztorik aránya, de igyekeztem széles spektrumon dolgozni, apróságoktól az abszurdig, bűnesetektől a szocioriportig, emlékektől a stílusparódiákig.
– Mintha folytatná a magyaroknak az egyik korábbi kötetében elkezdett jellemzését, és amit lát, amivel a sztorikban szembesít, az nem vet túl jó fényt erre a társadalmunkra. Elkeseredett vagy hisz az írás jobbító erejében?
– Nem hinném, hogy aki görbe tükröt lát, rögtön megjavul vagy kijózanodik. De nem is zárom ki ennek esélyét. Böjte Csaba jól mondja, a sötétség ellen nem sokat ér, ha Stihl fűrésszel próbáljuk nyeszetelni, ám ha mécsest gyújtunk… Az ember Vörösmarty biblikus szavával „sárkányfog-vetemény”, és hát mit mondjon egy kongói vagy szomáliai, ha mi bosszankodunk magunkon…
– A napi tapasztalatán múlt, hogy éppen szatirikus vagy megbocsátó vagy haragos írás született?
– Ritkább, hogy mérgesen mérges írást, szomorún szomorút, vidáman vidámat írok. Inkább mindig olyat, ami íróként izgat. Elképzelek egy OKJ-s Betyárképző tanfolyamot, milyen romantikusan hangzik, csak hát a gyakorlati útonállás, ugye, kicsit más. Vagy elgondolom, hogy a kockázatkezelő a diszkóban tud-e párkapcsolati kockázatot vállalni. Vagy a hentes vajon a húsvágásban gyakorlott ember szemével méregeti-e kuncsaftja testét? És beindul a masina…
– Gyanítom, hogy nem tartotta be – ha egyáltalán volt ilyen fogadalma – a napi „meseírás” kötelezettségét, hanem voltak az ihlettelenebb napokra tartalékai. A történetek egy-két kivétellel nem kötődnek az évnek az írások élén megjelölt dátumához, még az ünnepekhez is csak ritkán. Az augusztus 20-ával jelzett „bejegyzés”, a Guggolós például fagyos hidegben játszódik. Minek alapján datálta, húzta elő a tarsolyából a sztorikat?
– A fogadalom nem jelentette, hogy mindig a naptárnak megfelelőt írjak, ez nem érdekelt. A „kalendárium-szerű” elrendezéskor igyekeztem követni a nagyobb ünnepeket. Aki októberben szeretne ’56-os sztorit olvasni vagy karácsonykor megérintődni a betlehemi események szellemétől, az így is hasznát veheti a kötetnek.
– Megkapóak a gyerekek jótékony érzelemvilágát mutató életképek is. Ezeket saját lányai és fia ihlették?
– Számos gyerektörténet akad, hiszen sok időt töltök-töltöttem kölkök közt. Márquez mondta, hogy ami írói működése szempontjából fontos volt neki, azt kilencéves koráig megélte. A gyerekkori bevésődések döbbenetes kihatással vannak későbbi szemléletünkre. Meg egy gyerektársaságban ott van a társadalom miniatűr verzióban, gyűlölködéssel, nemes indulatokkal, tulajdonjogi vitákkal, önzésekkel, közösségi lendületekkel. Minthogy öt-hat gyerek szaladgált idehaza, és ez a történet folytatódik most négy unokámmal is, nem kellett szociográfiai gyűjtésben vagy parlamenti gyakorlaton részt venni, hogy tudjam, miként szerveződik az emberiség. A gyermek robbanékony világlátása sok művész tekintetét forradalmasította már. Villámgyors asszociációkkal hidalják át a nyelvi és valóságismereti akadályokat. A gyermek kijelenti, úgy szeret, mint egy csillagjárda. Vagy, hogy ő egy sonkát szeletelő pók, azaz sonkász pók. Ha pedig rám mondja, hogy bocsontos tüzér vagyok, pontosan érzem, mennyire neheztel.
– Hogyan fogadták és miként élik meg ma a gyerekei, most már az unokái is, hogy versek és prózai művek szereplőivé tette, teszi őket?
– Kicsiként nehezteltek indiszkrécióm miatt, vagy mert a művészi hatás kedvéért „elferdítettem” karakterüket. Egyiküket „könnyűvérű” óvódásnak ábrázoltam, holott élete nagy szerelmét élte meg öt évesen. Kamaszként is volt bennük szégyen, amiért kicsi gyerekként rögzültek a papíron, lélekben viszont felnőttnek érezték magukat. Kisjuli lányom hároméves kori bölcsességeit hónapokig közölgettem a Facebookon, s egész komoly rajongótáborra tett szert. Aztán leálltam, hadd legyen rendes gyerekkora. Újabban egyre többször lépek fel felnőtt lányaimmal, ami nagy öröm. Margit irodalmár, egy kötetemet is illusztrálta, Johanna és Dorottya pedig verseimet éneklik. Boldog ember, akinek gyermekei, mint a nyílvesszők, töltik meg tegezét. Ha összetűzésbe keveredik a kapunál, utódai mellette állnak, nem vall szégyent.
Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Szabó J. Judit
Lackfi János: Minden napra egy sztori
Helikon Kiadó, 350 oldal, 3999 Ft