Popper Gábor, a neves pszichológus, Popper Péter fia az apja nyomdokait követi. Könyvet jelentetett meg ugyanis, vegyes műfajú kötetet, szerepel benne öninterjú, novella, és el nem küldött levelek édesapjához. A kacskaringós életutat bejáró pedagógussal jelenlegi munkahelyén, a Marczibányi téri Kodály Iskolában beszélgettünk.

- Miért az öninterjú formát választotta életrajzának megírásához?

- Nem tudom. Elkezdtem gondolkodni, hogy legyen, kialakult ez az önriport forma, ami másoknak is tetszett. Megírtam negyven oldalt, és elküldtem édesapámnak, aki akkor még élt, és azt mondta, hogy nagyon jó, és hogy folytatnom kellene. De egész furcsa módon akkor elakadtam, nem tudtam folytatni. Amikor édesapám 2010 áprilisában meghalt, utána felszakadt a gát és elkezdtem újra írni. Arra gondoltam, hogy annyi minden jó és érdekes történt velem, hogy jó lenne megörökíteni. Sok érdekes emberrel találkoztam, meg a családom sem hétköznapi, illetve a barátaim.

- Két dolog áll a könyv fókuszában: saját élettörténete és az édesapjával való viszonya. Bár mintha ez a kapcsolat nem lenne annyira központi szerepű.

- Fontos tudni, hogy a szüleim elváltak, hároméves koromtól édesanyámmal éltem. Édesapám gyerekkoromban valóban nem játszott annyira központi szerepet az életemben. 16 éves koromig nagyon vasárnapi apuka jellegű volt a kapcsolat, kéthetenkénti találkozással, pár napos nyaralásokkal. 16 éves koromban valahogy közelebb kerültünk egymáshoz, akkortól kezdve viszont nagyon bensőséges volt a kapcsolatunk.

- A könyvében a saját fiai kapcsán Bambi apukának nevezi édesapját.

- Nagy ritkán láttam, a megbeszélt találkozókat is gyakran lemondta. Sűrű életet élt, jött-ment, rettenetes sokat dolgozott világ életében, keveset találkoztunk. Ünnep volt, ha láthattam, ráadásul akkor teljesen más világba csöppentem. Édesanyám pedagógus, vele szolid, biztonságos, nyugodt életet éltünk. Az apámé teljesen más volt: nagy társaság, nyüzsgés, rohanás. Nem akartam, hogy a fiaim ne ismerjenek meg igazán, noha én is elváltam. Nagy hangsúlyt fektettem rá, hogy sokat találkozzunk, sok időt töltsünk együtt, ismerjék a szokásaim, és ne csak a felszínt lássák belőlem.

- A kötet második részét az édesapjához szóló el nem küldött levelek alkotják. Ezek segítettek a halála feldolgozásában?

- Igen. Mikor meghalt, úgy éreztem sok mindent nem beszéltünk meg, és megírtam ezeket a leveleket. Lehet, hogy maradt még bennem megíratlan levél. Elképzelhető, hogy folytatni fogom.

- Szerepel a könyvben egy mondat, mely az édesapjától származik: hogy ön várt, de nem kívánt gyerek volt.

- Igen, ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Épp nagyon beteg volt, és szerintem nem volt abban biztos, hogy fel fog épülni - akkor írta ezt nekem. Valószínűleg valamit tisztázni szeretett volna. De szerencsére akkor meggyógyult. Két ilyen nehéz pillanatunk volt. A másik amikor megjelent A tigris és a majom című riportkötet, amelyben Mihancsik Zsófia beszélget vele az életéről. Akkor éppen vidéken éltem, és a nyilatkozata rólam ebben a könyvben nagyon szíven ütött. Elég negatívan beszélt rólam, és akkor direkt ezért feljöttem Pestre, leültünk és megbeszéltük. Ez a két komolyabb feldolgoznivalóm volt vele kapcsolatban. De végül tisztáztunk mindent és rendbe tettük a dolgokat.

- Szoros volt önök között a viszony?

- Nem találkoztunk annyit, amennyit szerettünk volna, főleg az utolsó években, mert nagyon sokat dolgozott, meg picit talán kevés emberrel találkozott, nehéz volt egyeztetni vele. Több időt kellett volna együtt töltenünk élete vége felé.

- Elismerte önt?

- Épp ez esett rosszul A tigris és a majom ban, mert akkoriban otthagytam mindent, amit addig felépítettem, és azt ő nem nagyon értette. Elegem volt Pestből, a nyüzsgésből, lementem vidékre vállalkozni. Nagyon jól menő kocsmám volt, amire nagyon büszke vagyok. Nagyon élveztem, remek kaland volt. Csak aztán, mivel Kelet-Magyarországon történt mindez, annyira visszaesett a kereslet, annyira nem volt pénze az embereknek, hogy nem tudtunk megélni. Illetve rájöttünk, hogy azért Budapestből sok minden hiányzik. Ezt a vargabetűt édesapám nem tudta hova tenni. Én viszont kalandozó alkat voltam és vagyok, aki mindig jól érzi magát abban, amit csinál. Mindegy volt, hogy most iskolában dolgozom, vagy halat sütök Gárdonyban, vagy kocsmát vezetek, vagy masszírozom, mert hogy gyógymasszőr is vagyok.

- És a későbbiekben?

- Mindig azt csináltam, amihez kedvem volt. Később azt nagyon értékelte, amikor újra értelmiségiként kezdtem el dolgozni, megint tanár lettem, igazgatóhelyettes. Korábban a Legfelsőbb Bíróságnak voltam a protokollfőnöke, illetve könyvtárosa, de egyszer csak felálltam, mert elég volt. Akkor meg egy barátommal kibéreltünk egy halsütőt Gárdonyban, az például nagyon tetszett édesapámnak, majd minden este lent volt nálam, élvezte. De ezzel a kelet-magyarországi kirándulással nem szimpatizált. Nehéz ám egy ilyen apa árnyékában, az természetes, Karinthy is azt írta az Ördöggörcs ben, hogy borzasztó nehéz a névnek megfelelni, nagyon nagyok az elvárások. Ez ugyanígy volt nálam is, ezért is nem lettem pszichológus.

Jolsvai Júlia

Popper Gábor: Képzeld, apu - Apám, emlékeim

Saxum Kiadó, 180 oldal, 2500 Ft