Az Olvasás Éjszakáján, 2018. szeptember 29-én, a Szent István körúti Örkény István Könyvesboltban, Halász Margit, a Jómadarak pácban című regény szerzője felolvas regényéből, melyet követően a résztvevők egy kvíz keretében megnyerhetik a kötet egy példányát.

– Egy lendülettel olvastam végig a Jómadaradak pácban című legújabb könyvét. Ez az első gyermekkönyve? Elsősorban felnőtt könyveket ír, hogyan fordult az érdeklődése egy picit más irányba (is)?

– Voltak már régebben is ötleteim, próbálkozásaim, hogy nyissak a gyermekirodalom felé, de ezek mindig abbamaradtak. Az egyik ilyen ötlettel még az Aranyvackor pályázaton is nyertem egy különdíjat, de aztán mégsem írtam meg.  Két éve azonban úgy éreztem, megtaláltam azt a témát, amit már nem hagyok veszni.  Az első sugallat a Hortobágyi Madárkórházban tett látogatásomkor „szállt felém”. Ahogy néztem a sántikáló, szárnyaszegett madarakat, arra gondoltam, bizonyára ők is nagyon szeretnének repülni. Milyen lehet vajon madárként egy kórházban bezárva lenni? És erre mintegy válaszként jött a szabadító ötlet, hogy mi van, ha ezek a madarak megszervezik a maguk kis mindennapi örömüket? Például csinálnak egy farsangot, de úgy, hogy a gondozók ebből mit sem sejtenek. És egyszerre láttam ezt a sete-suta, ám nagyon boldog madárgyülekezetet.  A karakterekre egy szavalóverseny zsűrizése közben leltem, néztem a résztvevőket, mindenki nyerni akart. Érdekesek voltak a pillantások, az érzelmek számtalan fajtája és árnyalata tükröződött az arcokon. A regény egyik főszereplőjét, Ricsit, az árva vetési varjúfiút, egy törékeny kisfiú ihlette. Most is emlékszem a pillantására, ahogy egy hófehér tüllszoknyába öltözött kislányra áhítatosan néz. Ebből a pillanatból lett aztán a regénybeli viszonzatlan szerelem.  Úgy is fogalmazhatnék, hogy felgyűltek bennem az élmények, érzések, és gondoltam, itt az idő papírra vetni.

– Mit gondol a kortárs gyermekirodalomról?

– A kortárs gyermekirodalom sokszínű és izgalmas. Külön öröm számomra, hogy nagyon sok iskolában a kortársakat is beleveszik az ajánlott és kötelező olvasmányok jegyzékébe. Alig hittem el, hogy a Jómadarakat is beválasztotta az egyik budai általános iskola a kötelező olvasmányai közé. Ugyanakkor nagy rajongója vagyok a klasszikus gyermekirodalomnak is. Úgy értve, hogy hiányérzetem lenne, ha kihagynám őket az ajánlott olvasmányok közül. A magyartanítás piramisának csúcsa az olvasóvá nevelés. A „téglákat” szerintem mindig az adott osztályhoz kell igazítani. Egyáltalán nem mindegy, mit olvasnak a gyerekek. Viszont voltam már tanárként olyan helyzetben, hogy szemet hunytam afelett, hogy mit olvas a gyerek. Könyvet láttam végre a kezében, és annyira megörültem, hogy zavaromban szemérmesen oldalra fordítottam a fejem, mert valahogy úgy éreztem, mindkettőnknek jobb, ha nem látom a könyv címét. Azóta sem tudom, mi volt a tanítványom kezében. Olvasott, és én repdestem az örömtől.

– Nagyon fontos kulturális esemény az Olvasás Éjszakája, idén 6. alkalommal kerül megrendezésre. Mit gondol róla?

– Messziről kezdem. Életem első tíz évét egy hajdú-bihari tanyán töltöttem. A mindennapok része volt, hogy az emberek összejártak, közösségbe mentek. Felnőtt a felnőttel beszélgetett, barátkozott, gyerek a gyerekkel. Kíváncsiak voltunk egymásra. Nagyanyám nagy életszemléleti tanácsadó és Mikszáth-rajongó volt, és ezeken a bizonyos estéken, ha életvezetési elakadással fordultak hozzá, ő Mikszáthtal válaszolt. „Ó, hát éppen erről beszél Mikszáth a Noszty fiúban. Figyelj csak, azt kellene csinálnod, hogy…” És elkezdett lélekgyógyítani Mikszáth-terápiával. Igaz, hogy én akkor azt hittem, Mikszáth egy környékbeli nagyon okos parasztbácsi. Meg is lepődtem, hogyan lehet férfi létére ennyire otthon a szerelmi praktikákban. De visszatérve a kérdésre, fontosnak tartom, hogy a nagyvárosokban az emberek kedvet kapjanak ahhoz, hogy kimozduljanak a lakásukból, elinduljanak, és találkozzanak egymással. Érdeklődési kör szerint, vagy bármi szerint, ami összehozhatja őket. Ilyen az Olvasás Éjszakája is, ahol az irodalom iránt érdeklődők nagyszerű programok keretében találkozhatnak egymással. Szórakoztathatják és gyógyíthatják egymást és magukat az irodalom mágikus erejével.

– A honlapján azt írta: „Gyermekkoromban kedvenc szórakozásom volt a frissen szántott földben cserépdarabokat keresgélni. (…) Ez a szenvedély nem múlt el: nap, mint nap cserépdarabok után kutatok, melyekből edényeket próbálok formázni." Mi volt a célja ezzel az új „edénnyel”?

– Az első és nagyon fontos cél benne van egy Boney M.-slágerben:  Don’t Kill the World.  Illetve jócskán leszűkítve: Don’t kill the bird.  A madárkórház madarai szinte egytől egyik az emberi civilizáció okozta sérülésekkel küszködnek: mérgezéssel, áramütéssel. A természet egy nagy színes lánc, nem eshet ki belőle egyetlen szem sem, mert akkor előbb-utóbb elszürkül és elhal az egész. Egy másik nagy téma, amit szerettem volna megírni, hogyan hat a bezártság, a betegséggel való küszködés egy kis közösség életére. Milyen tulajdonságokat hoz ki a madarakból a kórházi lét. A jellem igazi mivolta a nehéz helyzetekben mutatkozik meg. Könnyű jónak lennem, ha nincs semmi bajom, és azokkal vagyok körülvéve, akik szeretnek, és én is viszontszeretem őket. De mi a helyzet, ha mindezek megvonódnak? Ki az, aki segít és erőt ad, és ki az, aki panaszkodásával gyötri a többieket? Ki az, aki képes a mínuszt plusszá melegíteni? Izgalmas kérdések. Próbáltam körbejárni őket. És még egy fontos dolgot említenék: barátok, társak, cimborák nélkül még a madaraknak sem énekelnének olyan szépen.

– Jellemző attitűd az alkotói folyamatára, hogy mint egy jó oknyomozó, elvegyül a megszólaltatni kívánt tárgyban- és környezetben, majd alapos megfigyelést és asszimilálódást követően születik meg, ölt formát, egy-egy írása. Most is így esett?

–  Amikor eldöntöttem, hogy egy madárkórház, pontosabban egy pusztai madárkórház lesz a regényem helyszíne szisztematikus gyűjtésbe kezdtem. Elutaztam egy hétre a Hortobágyi Madárkórházba, és figyeltem a kórházi mindennapokat. Próbáltam észrevétlen maradni, felvettem az „én itt sem vagyok, csak csináljátok nyugodtan, amit szoktatok” hozzáállást. Mégis valahogy úgy alakult, hogy ahol éppen voltam, ott véletlenül éppen történt valami izgalmas. Ezt hívják írói mázlinak. De nemcsak a konkrét mindennapokban merültem el, hanem a szakirodalomban is.  Olyan helyi kiadványokat olvastam, amelyekhez a múzeumokban jutottam hozzá. Ezekből jegyzeteltem, és persze voltak órák, amikor csak hagytam, hogy a lábam mellett fütyüljön a pusztai szél.

– Különösen érdekes, hogy maga a könyv is egy nyomozás története. Ez szándékosan alakult így?

– Persze. Az már eleve egy jó regénybeli helyzet, ha valaki/valami elvész, és megtaláltatik. Ez most kissé biblikusan hangzik, de valóban ez a legmarkánsabb íve a regénynek. A keresés, kutatás, nyomozás. És persze jönnek a gátló erők, akik mindig megjelennek, mihelyst valaki elindult megvívni a jóért. A regényben is árnyékként követik a nyomozómacskát és Ricsit, mikor lehetne végre eltenni láb alól valamelyiket. De szerencsére a puszta törvénye a jóban sántikálókat segíti.

– Remek illusztrációk egészítik ki a színes és információkban igen gazdag mesét. Hogyan találtak egymásra Igor Lazinnal, és milyen volt a közös munka?

– A kiadóm, a Naphegy Kiadó munkatársai miután elolvasták a kéziratomat, javaslatot tettek a grafikus személyére. Igor Lazint ajánlották. Az indokuk az volt, hogy Igor a helyzetekben és karakterekben rejlő mélységet, adott esetben drámaiságot, humort is képes ábrázolni a vonalaival. Amikor elkészültek az első próbarajzok, megértettem, miért őt javasolták, és megköszöntem nekik. Sajátos világa lett így a regény képeinek, feszültségek, összetett érzelmek tükröződnek a figurák „arcán”, vagy éppen esendőségükben lettek olyannyira szeretni valóak.

– Az, hogy a történet ilyen gazdag kiegészítő információbázist tartalmaz, a „tanítói” vénája eredménye? Hogyan született meg ennek a színes koncepciónak a terve?

– Ezt az ötletet teljes egészében a tanári szakbarbárságomnak köszönhetem. Tudás csempészése a könyvbe úgy, hogy ne legyen didaktikus és az olvasó észre se vegye.  Arra gondoltam, mi lenne, ha olvasás közben, vagy inkább az olvasás szüneteiben rá lehetne pillantani egy-egy szóra, és meg lehetne tanulni a jelentésüket. Az olvasás útja melletti színes pihenőpadok ezek a glosszák és szómagyarázatok, nem beszélve a névjegyekről. Le lehet csücsülni egy pillanatra, és el lehet mélázni, milyen monogramok és egyéb üzenetek vannak a pihenőpad fájába vésve. Persze kérdés: akar-e az olvasó pihengetni olvasás közben? Nos, aki szeret, annak fog ez a könyv igazán bejönni, másokat lehet, roppant mód idegesíti majd. De hát az irodalom már csak ilyen: ízlés és hangulat dolga.

– Személyes kedvencem a könyv utolsó mondata. Lehetne a könyv mottója is. Az ön számára mit jelent ez a mondat?

– Igen, jeligeként, jelmondatként is hiteles, és tényleg kifejezi a regény alapgondolatát. Régebben hallottam ezt a szép közmondást: A szárnyak repülés közben nőnek. Egyből megragadt bennem, zakatolt, mert ritmusa, ereje van. Rá is klikkeltem rögtön a „mentés máskéntra”, és a memóriám asztalára tettem, hogy a szemem előtt legyen. Gondoltam, jó lehet még valamire. Hát jó is lett. Mottó lett belőle. Szép szimbólum a repülés, a szárnyalás. Nagyjából egyidős az emberiséggel. Számomra azt jelenti a mondat, hogy neki kell futni a dolgoknak, akár az olyanoknak is, amelyekre azt mondják, lehetetlen, ne próbáld meg, mert megjárhatod. Elveszítheted ezt meg azt. De hát kockázat nélkül nincs nyereség. Meg kell próbálni. Lendületet kell venni, és el kell lökni magunkat, még akkor is, ha félünk.  Bátorságra szólít ez a mondat, hitre, hogy higgyünk magunkban. Induljunk el, mint Ricsi, a kis vetési varjú, akár betegen, akár egészségesen. Ricsi sem foglalkozik azzal, hogy jaj, mi lesz velem? Megfagyhatok a pusztán? Vagy megehetnek a ragadozó madarak. Nem foglalkozik vele, csak megy előre. Terve, célja van törékeny madárlétezésének: meg akarja találni elveszett szerelmét, Királykát. Tiszta sor, értjük, megyünk vele. Szurkolunk neki. Igaz, hogy csak félútig jut el, igaz, hogy feltöri a lábát a csizma, de nem hablatyol, határozott igeneket és nemeket mond. Van mit tanulni tőle. Tud valamit.

– Hogy érzi, szárnyal még máskor is, ezen a területen?

– Úgy vagyok ezzel, ahogy a Traubi-reklám hirdette: Aki egyszer megkóstolja, nem tud leszokni róla. Most fejeztem be egy tíz meséből álló kéziratot, melyet a skót mártírnő, Jane Haining tiszteletére és emlékére ajánlok. Róla azt kell tudni, hogy skót misszionáriusként jött Budapestre, és a második világháború alatt embereket és gyerekeket mentett. Ezért életével fizetett. Önként vállalta a halált. Szó szerint életét adta a barátaiért, ahogy az János evangéliumában olvasható. Ebben a tíz mesében a skót és magyar tündérmesék elemeit vettem alapul, és Jane Haining szülőhelye, a fenséges skót vidék lett a mesék helyszíne. Aztán a következő tervem is nagyon „gyermeki” terv. A Jómadarak pácban című könyvem nagymenő pesti detektívmacskája, Euzébió, külföldön fog nyomozni. De hogy pontosan hol is, az egyelőre maradjon titok. Remélem, hogy ennek a munkának az eredményére is igaz lesz majd, hogy nincs olyan rejtett dolog, amely előbb vagy utóbb napvilágra ne kerülne.
Illényi Mária

Halász Margit: Jómadarak pácban
Illusztrálta: Igor Lazin
Naphegy Kiadó, 160 oldal, 3400 Ft

Olvasás Éjszakája, 2018. szeptember 29.
Örkény István Könyvesbolt 1137 Budapest, XIII., Szent István krt. 26.
15.00     Halász Margit, a Jómadarak pácban című regény szerzője felolvas a művéből, melyet követően a résztvevők egy kvíz keretében megnyerhetik a kötet egy példányát.