Julia Navarro
Amelia titkai
Judy Allen
Fantasy enciklopédia
Ildefonso Falcones Fátima keze
Julia Navarro
A Szent Lepel titkos szövetsége
Julia Navarro<br>Amelia titkai Judy Allen<br>Fantasy enciklopédia Ildefonso Falcones Fátima keze Julia Navarro<br> A Szent Lepel titkos szövetsége
A Magyar Dráma Napja

A MAGYAR DRÁMA NAPJA

“A Csongor és Tünde kéziratának 110. lapját a margón a hármas út Y alakú ábrázolásai díszítik. Talán Vörösmartyt is gyötörte a gondolat: honnan lép fel Csongor, s hová, merre indul?… A hármas út, az Y régi, középkori jel (villa vagy furca), és a Szentháromságot is jelölte, s ugyanakkor Pythagoras szerint az élet-út kifejezése is: fölfelé kaptató ösvény, amely a jó és a gonosz felé egyaránt vezethet. S a jel eredeti formájában a három sugarú nap jele:


A sugarakat lezáró keresztvonalak az égboltozatot jelentik: bármerre indulunk el, az ég zárja le (el?) az utunk.”
Szigethy Gábor Csongor álma című esszéisztikus eszmefuttatásában olvassuk a fentieket (Savaria University Press, Szombathely; a Bár Könyvek sorozatát szerkeszti: Fűzfa Balázs). A szerző gondolkodásmódjának más műveiből is ismert pcsétje, írói kézjegye ezúttal sem hiányzik a (nagyon szép küllemű) kötetről. A szöveg, az építkezés fragmentumos – de az öt fejezet mindegyike (a Csongor öt felvonásban íródott) három meditatív alfejezetet tartalmaz. A konklúziók katalizáló jellegűek: szívesen hagynak meg (sőt, retorikai fordulatokkal még képeznek is) titkokat, hogy a könyv forgatója (talán legelsősorban a diák) maga is aktívan bekapcsolódjék a “rejtélyesnek” mondott alkotás felfejtésébe. Erős a vitaszándék, mely néha a túl könnyű ellenállás területén (publicisztikai források esetében stb.) is megnyilvánul, s célja, hogy segítsen a primért elválasztani a szekundértől (“A nagy emberek nem úgy élnek, mint kis emberek szerint élniük kellene” stb.).
Az elemzés bölcseleti centrumában a hármas út filozófiája áll (az remekmű szerkezetét – főleg “világnapjának” időszerkezetet – jól áttekinthető táblázat mutatja be). A gondolatsor érzelmi centruma azonban a szerelemeszme – Vörösmartyé, s annak függönye mögött Szigethyé. Ebből az aspektusból tűnik fel igazán az álom(szerűség) kifejtésének eleganciája is. Más kérdés, hogy erre az alapra a szerzőnek egy nagyobb konstrukciót is kellene emelnie, hiszen jelen keretek közt sokszor csak vázlatra futja, s például egyáltalá nem probléma mentes, ha a Dráma vagy költemény? Alfejezet a drámai költemény régtől bevált műszavával oldja fel a dilemmát (viszont az Epilógusban ebből egy keveset visszavesz).
A 60. Születésnapját szeptember 29-én ülő Szigethy könnyedén fajsúlyos “tézisei” szeptember 21-ét, a magyar dráma napját is köszönthetik. Annál is inkább, mert nem csupán az irodalmi ünnepünknek apropót adó Madách-ősbemutató (Az ember tragédiája, 1883. sZeptember 21.) fűződik Paulay Ede rendezői nevéhez, hanem a Csongor és Tünde első színrevitele is, természetesen szintén a Nemzeti Színházban (1879. December 1.).
Szigethy színháztörténészi és muzeológusi tevékenysége legfőképp – Ruttkai Éva szellemi és tárgyi hagyatéka mellett – Latinovits Zoltán életművének örökségére irányul. A “Színészkirály” (sajnos…) jelen van Kocsis L. Mihály Végszavazás a halállal című vaskos könyvének lapjain is (Minerva). Ez is “színháziasan” kidolgozott textus (alcíme: Színészsirató öt felvonásban, két közjátékkal, prológgal és epilóggal), de nem épp a struktúra és a koherencia az erénye. Mintegy húsz, 1945 után valamilyen okból öngyilkossá lett színművész és rendező pályájának ered a nyomába a korábban főleg Major Tamás-könyvével megbecsültté lett szakember. Nincs – nem is lehet – prekoncepciója arra, hogy Somlay Artúr és Soós Imre, Benedek Tibor és Rozsos István, Domján Edit és Orbán Tibor, Jobba Gabi és Zala Márk, Gellért Endre és Paál István miért választották az önkéntes véget, s főleg arra, hogy van-e valami közös (“színházi”?) mozgatóerő a visszafordíthatatlan tettben. (A könyv halottjainak nem mindegyike esetében bizonyos az öngyilkosság, Bajor Gizi pedig nyilvánvalóan az orvos-férj betegségéből is eredő gyilkosság áldozata lett.)
Kocsis L. Mihály érdeme a stílusban is megnyilvánuló beleérzőkészség, valamint a sokszálú oknyomázás. Ez annak ellenére is kitetszik, hogy a szerző a művészéletrajzokat, esetleírásokat nem portrészerűen, nem lineárisan helyezte el, olykor beszélgetőtársait, tanúit és forrásait is “lóugrásban” idézi. Így valamiféle – korántsem követhetetlen és soha nem megokolatlan – konglomerátumszerű színháztörténetet is kiformál: az utóbbi öt-hat évtizedét. Az összkép árnyalt, tapintatos, érdekes, sok újat közlő, ám valójában nem össz- és nem kép. Bár aligha ez a szándék – és belemagyarázás, elsietett ilyen vagy olyan summázás helyett mindenütt a töprenkedéssel találkozunk –, egy “ál-modell” sugalmazódik (ezen belül pedig az, mintha – noha ez nem igazolható – a színház világában vagy általában a művészek között nagyobb lenne az öngyilkosságot elkövetők aránya, mint bizonyos más hivatások és szakmák művelői közt). Süt a személyes és a közösségi felelősség igenlése és féltése a szövegből, mely a megengedhetőnél nagyobb mértékben nem tereli át magát politikai síkra.
A Végszavazás a halállal megrázó és érdekfeszítő olvasmány, jóllehet a szereplők többségéről íródott már egy vagy több monográfia, nagyszabású esettanulmány. Valószínű, hogy ki-ki életkori, lokális és ízlésbeli kötődése szerint érzi majd legbeszédesebbnek ezt vagy azt az áldozatsorsot – a dráma-, színház-, film- és televízióművészet félmúltjának újraelevenítésében pedig különösen fontos szerepe van “a holtak könyvének”.
A köztudat talán megkülönböztethet – a talentum, a teljesítmény alapján – “nagy” és “kis” öngyilkosokat, a lélek mélye azonban végső soron nem tesz különbséget Bajor, Gellért, Latinovits – másfelől a reflektorfénybe kevesebbszer kerülő Szigeti András, Szilárdi István és a többi “szerényebb név” drámája között. (Egyébként nevezetes színházi öngyilkosok is kimaradtak a nem tragédia-leltározó kötetből. Olyanok is, akikről már íródott sikeres kulcsregény, vagy társulatukon belül történt kísérlet emlékük őrzésére.) S hogy tudtak ezek a végül önmaguk ellen forduló művészek nevetni és nevettetni, ha az élet vagy a színpad engedte, követelte! A nyíregyházi együttes két vezető egyénisége, Hetey László és Szabó Tünde Bodnár István publicista közreműködésével derűsen-nosztalgikusan anekdotázik A deszka szálkái című kis gyűjtemény lapjain (Örökségünk Kiadó, Nyíregyháza). Szigeti András tán önsorsrontónak, tán végzetes-magányosnak vélhető alakjáról is. Hetey bővelkedik az emlékekben, írásainak lendületéből is érződik az elsőrangú szerepformáló emberismerete. Szabó Tünde inkább a lírai hangokhoz vonzódik. Bodnár István házagokat pótol, hogy a kis jubileumához érkezett Móricz Zsigmond Színház történetének fő vonalai is kirajzolódjanak a – például – Bozóky Istvánról, Mensáros Lászlóról, Bárány Frigyesről, Máthé Etáról (s erejük teljében levő fiatal aktorokról is) regélő kötetből.
A Palatinus mintha felcserélte volna a címet és az alcímet egyik újdonságán: Derűben derékig – Erdélyi anekdoták (az utóbbi szószerkezetet nyomtatták ékesebb, színes betűkkel). A válogató és szerkesztő Nagy Pál meglehetős csapongással nyúlt a lehetséges forrásanyag tagadhatatlan túlkínálatához, ezért a Volt idők humora, a székely atyafiak, a Rakoncátlan írónépség és a Kulisszák körül című fejezetek valami nagy rendet nem vágnak a sok “kis színes” rengetegében. De hát illene az anekdotához, adomához a szerkesztői vaskéz…? Ne azon morogjunk tehát, mennyire másként és mást mesél Herményi Dienes József és Marosi Péter; mennyire kitűnik, hogy Tóth Béla a műfaj klasszikusa, X. Y. pedig nem; mennyire másképp tolul fabula és csattanó a kitűnő írók – így a mai középnemzedék jelentős személyiségei: Csiki László vagy Bogdán László – tollára, mint a nehézkesebb ihletűek pennájára. Adjuk át magunkat a kalandozásnak – az utolsó részben, mint láttuk, a színházi kalandozásnak. A hakniról anekdotázó kolozsvári színművész, Horváth Béla sincs már ugyan közöttünk (csak ötvennégy éves volt, amikor 1981. sZeptember 5-én elhunyt), mégis eleven valójában látom őt, élem újra, ahogy (mint a nagy tekintélyű igazgató asszony, Bisztrai Mária férje – Bisztrai megszólal Kocsis L. Mihály kötetében) szívéleyesen kalauzol egy kezdő kritikust az Állami Magyar Színház zegzugaiban, és ki nem fogy a históriákból, amelyekben mindig külön örömmel beszél a hazai drámatermésről: – Amikor a Magyar Elektrát játsztuk…

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
Kiemelt

A Könyvhét 2014/3. száma

A Könyvhét 2014/3. száma október 14-én jelent meg, az őszi könyv-újdonságokra koncentrálva

Könyvhét 2014/3.MóraHelikon könyvszakmaMesekalauz ObserverSaxumSzigetMiMicsodaFekete Sas
Belépés