- Hogyan csöppent bele az ifjúsági irodalom világába?

- Általában, ahogy egy kortárs író bele szokott kerülni: a gyerekei révén. A gyermek születése egy nagyon erős pillanat, elvileg ez a felnőttkor kezdete is, de ha kevésbé akarunk fennkölten fogalmazni, akkor is azt mondhatjuk, hogy egy komoly regresszív szakaszba ér az ember, újra a szőnyegen találja magát és kis autókat tologat. Ezek a mozdulatok, szavak, játékok sok elfeledett emléket visszahoznak. Az persze, hogy az ember végül megírja ezeket az élményeket, nem ennyire egyszerű mechanizmus, nagyon mélyről kell felhordani azokat az ügyeket, amelyeket talán elfedett, amelyeket nem beszélt ki, és amit jó lenne újra megjáratni magában.

- Mekkorák most a gyerekei?

- Van egy hároméves kisfiam és egy tízéves lányom. A Rozi az égen című darabot, amit a Bábszínházban játszanak, Rozi lányom hatéves születésnapjára írtunk feleségemmel, Jeli Viktóriával. Vele és Gimesi Dórával, a Bábszínház dramaturgjával dolgozunk az Időfutár című folytatásos rádiójátékon is.

De visszatérve a kezdetekre. Bábszínházi felkérésére kezdtem el kisgyermekeknek szóló darabokat írni. Az első darabom a Farkas és Piroska volt, amit a kecskeméti Ciróka Bábszínház kérésére írtam, célközönsége az óvodás és kisiskolás korosztály volt, szerették-szerették, de igazán nagy sikert a gimnazistáknál és a fiatal felnőtteknél aratott. Rá kellett jönnöm, hogy nekem nem a legkisebbekhez kell szólnom. Az a fajta ironikus nyelv és a dolgokat a fonákjáról mutató gondolkodás, amit én szeretek, inkább a 10 éves fölötti gyerekeknek való. A Pagonynál megjelent ifjúsági regényem, A kőmajmok háza is ezt a közönséget célozza meg. Nagyon jólesett írni, úgy érzem, ez az a korosztály, akivel jól tudok kommunikálni.

- A kőmajmok házá ban is érezhető a korábban említett visszalépés. A 70-es, 80-as évek világának retro életérzése köszön vissza.

- A cselekmény két idősíkon fut, az egyik az apa gyermekkorának világa, amely tényleg a 80-as években játszódik, a másik pedig egy mai idősík. Engem nagyon érdekel a klasszikus, ha úgy tetszik anekdotikus elbeszélésnek az a formája, amiben az író mégis friss tud maradni. Ez nagyon nehéz feladat. Nagyon szeretem a régi könyveket, mesekönyveket. Ezeknek a hangvétele, mesélési technikája ma már lassúnak, szinte körülményeskedőnek érződik, mégis van benne olyasvalami, ami fájóan hiányzik azokból a művekből, amelyekkel a nagyobb gyerekek találkoznak. Ennek a videojátékokon, Youtube-on felnőtt nemzedéknek ez a mesélési stílus már nem vagány, ez a nyelv nem jelent meglepetést és izgalmat.

- Nem is tudná megfogni őket ez a lassú történetszövés?

- Én valójában ezzel kísérletezem. Azokat az elemeket, amelyeket ők ismernek és szeretnek, vegyítem azzal, ami az én ifjúságomnak élménye volt. Azt szerettem volna A kőmajmok házá ban, hogy az alap ez a fajta lassabb, anekdotikusabb mesélési stílus legyen, amit aztán egy kis titokkal és mágiával megfűszerezek, de a végén kiderül, hogy mindezek csak fantáziajátékok voltak, mert a történet nagyon is realista. Azt gondolom, hogy ha jól, mélyen megírt és igaz dolgokról szól a történet, akkor ez a fajta mesélés is tud működni. Sőt felszabadítóan hat az olvasóra, hogy nem tipikus, nem videojáték jellegű. Az angolszász ifjúsági irodalommal is az a bajom - legalábbis azzal a szeletével, amit megismertem -, hogy van benne egyfajta videojátékszerűség: szinteket lépünk meg, egyre durvábbak a kalandok.

- Ez azt is jelentheti, hogy könyvön keresztül talán nehezebb eljutni a fiatalokhoz, mint azokon a médiumokon keresztül, amit jobban ismernek, amiben élnek. Egy színdarab vagy egy rádiójáték talán jobban eléri őket?

- Az olvasóvá nevelés valóban nehéz dolog, de a színházzal kapcsolatban is komoly fenntartásaik vannak. Az East Balkán előadás esetében tapasztaltuk a gyerekek csodálkozását: nahát, ilyen is van?! Ez a fajta színház nagyon meglepi őket, és nagyon izgatottan érkeznek az előadást követő drámafoglalkozásokra. Sokféle a hozzáállásuk a darabhoz. Van, akinek nagyon erősen betalál, van, aki azt mondja, hogy tudom, hogy van, aki ezt csinálja, de én nem , és érdekes módon nagyon sokan azt mondják, hogy szerintük ilyen nincs.

- Az East Balkán kapcsán hallottam, hogy az alkotó folyamat szorosan összefügg egy előzetes kutatással, a fiatalok világának tervszerű megismerésével. Milyen elemei vannak ennek a folyamatnak?

- A Cyber Cyrano volt az első ilyen darabom, de az East Balkán is így készült. A kezdeményezése egy ifjúsági színházak számára kiírt uniós projekt volt, amelynek lényege, hogy témát kellett kutatni, interjúzni, kimenni gyerekek közé. Magát a kutatási folyamatot is dokumentálni kellett, rögzíteni az egyes fázisokat. Volt olyan író is, aki az elején részt vett ebben a projektben, de kijelentette, hogy ő nem fog leskelődni, gyerekek közé menni, mert neki van egy elképzelése erről, és azt szeretné megírni, ezért író. Ennek a munkamódszernek azonban pont az a lényege, hogy ne azt írjuk meg, ami a fejünkben van, mert az sokszor sablonos, prekoncepció, és a saját gyerekkorunkról szól, nem arról, ami most van. Kicsit szociológia, kicsit antropológia, sőt etológia ez, csak nem egy majomkolóniát figyelsz meg, hanem a csoport gyereket az iskolaudvaron. Ez nem azt jelenti, hogy szó szerint bekerül a szövegbe az, amit a fiatal elmond, hanem, hogy egy idő után megszületik egy erős kép bennem az ő gondolkodásmódjáról, stílusáról, kommunikációjának jellemzőiről, és aztán ezek a dolgok egyszer csak papírra kerülnek. Én azért vagyok ott, hogy azt a tapasztalatot, ami bennem írásmesterségként megvan, odarakjam ahhoz a tartalomhoz, ami valójában náluk születik meg.

- A Kossuth Rádióban nagy sikerrel játszott Időfutár ból hamarosan könyvváltozat is készül. Regénnyé íródik vagy marad a hangjáték-forma a nyomtatott változatban is?

- Semmiképpen nem marad így, drámát ugyanis nagyon nehéz olvasni még a felnőtteknek is, hát még a fiataloknak. Biztos, hogy regényesíteni kell, most azon küzdünk, hogy ez hogyan működjön. Biztosan bele kell tennünk egy külső elbeszélői nézőpontot, de hogy miként oldjuk meg, még nem tudjuk. Furcsa dolog ez, mert általában fordítva szokott működni: van egy prózai mű és abból születik egy adaptáció, itt pedig pont fordítva. Ez számomra is kihívás, mert ilyet még nem csináltam. Nyilván hallgatni könnyebb, mint olvasni, de kiadónak és nekem is az a célom, hogy minél több embert elérjünk minőségi irodalommal, és ha erre van egy pici esély, az ember odaáll az ügy mögé.

Tasnádi István  gyerekkönyvkiadásról, gyerekirodalomról a szeptember 12-ei Könyvhét LapNapon is beszél majd.