Páciens: az írói én
Krasznahorkai-konzílium a múzeumban

Nem kérdez, nem válaszol a Magvetőnél megjelent kötet címe, amelyben huszonöt beszélgetés olvasható, ugyanarról, vagyis Krasznahorkai Lászlóról, az emberről, az íróról és műveiről, műhelytitkairól, gondolatairól, érzéseiről, köztük a legbensőbbekről is. A könyv címe pedig a Kossuth-díjas alkotó egyik interjújából vett szövegre utal: „A kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal fordulunk valaki felé.”
A korábban már nyilvánosságra került interjúkat – amelyek többek között Bihari László, Keresztury Tibor, Ráday Eszter, Szepesi Dóra vagy Klaus Dermutz, Ion Grigorescu, Eve-Marie Kallen nevéhez kötődnek – Krasznahorkai László a kötet egységessége kedvéért némiképp megszerkesztette. Aztán könyvbemutatóra hívta a napokban a Petőfi Irodalmi Múzeumba barátait, olvasóit és a sajtó képviselőit. Egyfajta happeninggel hidalta át a nehézséget, amelyet egy interjúkötetről folytatandó beszélgetés állít résztvevői elé, még akkor is, ha olyan gyakorlott kérdező vezeti, mint ez esetben, amikor is Várkonyi Benedek volt a moderátor. Lehetséges persze tudakozódni arról a szálról, amelyre felfűzte a szerzővé előlépett nyilatkozó a beszélgetéseket, faggatózni a kérdezők habitusáról, a visszatérő témakörökről. És aztán?
Nos, a happeninget Stendhal egyik mondata vezérelte: „A nagy emberek életrajzának egy részét orvosaiknak kell szolgáltatniuk.” A könyvbeli Krasznahorkai-beszélgetéseknek is vissza-visszatérő momentumuk az író sokszor nem kifogástalan egészségi állapota. A könyvpremier az író rejtett benső énjének feltárását tűzte ki célul, ennek megfelelően vendégei orvosok voltak: dr. Jánoskúti Lívia kardiológus, dr. Gyulai-Gaál Szabolcs szájsebész és dr. Bartha Zsolt háziorvos.
A kardiológussal akkortól számítható szoros orvos-beteg kapcsolat, amikor az írónak Japánban egyre dagadt a lába, már ráállni sem tudott, s egy korábbi találkozásra emlékezve fölhívta a doktornőt, kérdezvén tőle, nem mélyvénás trombózisa van-e. Kiderült, hogy valóban ez az életveszélyes állapot áll fenn, csak Kiotóban nem ismerik fel a bajt, mert a japánoknál nem szokott előfordulni. Az író hazautazásáig tartó távgyógyítást itthon intenzív osztályon folytatott kezelés váltotta fel.
A szájsebésszel, úgy hozta össze a sors, hogy miután két éven át fájdalmai voltak, már mindenki egyszerűen hipochondernek titulálta, s csak a könyvbemutatón is vendégeskedő doktor derítette ki: idegen test van az álkapcsa alatt. A háziorvosával pedig egy faluban él, immár tizennégy éve, ő az, aki a hétköznapokon az utcán sétáló, másokkal kapcsolatot ápoló Krasznahorkai Lászlót is ismeri.

„A foglalkozás már diagnózis”, vélte Gyulai-Gaál Szabolcs, megerősítve Bartha Zsoltot. A nála fiatalabb háziorvos, akit az író csakis „doktor bácsink”-nak szólít, meggyőződéssel állította, hogy a sokat elmélkedő páciensek olykor beleszerethetnek egy-egy gondolatba, akár a betegségtudatba is. A művészemberek között szélsőséges végletek mutatkoznak, mondta. Az egyik önpusztító életet él, nem foglalkozik az egészségével, a másik csoport pedig komolyan veszi, hogy vigyázzon magára. Talán túlságosan is. Krasznahorkai László például, ha azt tanácsolják neki, hogy valamelyest csökkentse az elfogyasztott húsadagot, másnaptól hajlamos vegetáriánussá válni, ha azt javasolnák, hogy kevesebbet biciklizzen, akkor soha többé nem ülne kerékpárra.
„A nem igazi, csak félt betegség ugyanúgy tönkreteheti a szervezetet, mint a valóságos baj”, állította a kardiológus, akinek sikerült meggyőznie íróbetegét, hogy szívrohamszerű tünetei, amelyeket többnyire otthonától távoli helyeken produkál, nem szervi eredetűek, sokkal inkább a szorongás jelei, és megtanította kezelni ezeket a panaszokat. Örömmel állapította meg ugyanakkor, hogy a könyvpremieren „kivesézett” szerző jelenleg fiatalabbnak tűnik, mint hat évvel ezelőtt. Amikor megismerte őt, elesett, összeroppant ember benyomását keltette. Mintha megkönnyebbülést tapasztalna páciensén, akit orvosai is életigenlésre biztatnak.
Szájsebésze nem találkozott az enervált Krasznahorkai Lászlóval. Elmondta, örül, hogy előbb ismerte meg emberként, semmint hogy írásait olvasta volna, amelyeket valóban depresszió, kiábrándultság, kilátástalanság jellemez. Szerzőjük azonban kedves, életvidám, pozitív a mindennapokban.
„Mintha valaki másról mondták volna ezeket a felszabadító szavakat”, zárta le a konzíliumot az érintett. Majd azzal folytatta, hogy gyerekkorában valóban az elhangzottakhoz hasonló vonások jellemezték. De szemlélete megváltozott, amikor csavargásait kiterjesztette a földgolyóbisra, ráadásul még háborúban is járt. Ezek során, de főleg Boszniában megtapasztalta, hogy igenis van pokol.

„Nincs ellenemre, hogy jobb kedélyű karaktert építsek” jelezte végül, bár előrebocsátotta: ez „nem jelenti azt, hogy nagyon pozitív vagy elrugaszkodottan optimista” szándékozna lenni. De várhatjuk, gondolhatta ezután a hallgatóság, hogy prózája is mutat valamit ebből a változásból.
Befejezésül régebbi munkáját olvasta fel, amely érzése szerint elvezet ahhoz a könyvhöz is, amelynek bemutatására akkor, ott, a Petőfi Irodalmi Múzeumban vállalkozott:  „Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként már csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést végérvényesen eléri. El akarja felejteni, hogy saját maga játszotta el mindenét, hogy nem okolhat mást, idegen hatalmat, sorsot, távoli baljós beavatkozást, ő tehet róla, hogy nincs se istene már, se eszményei… Műalkotásokat még létrehozunk, de már nem is beszélünk róla, hogyan, olyannyira nem felemelő… Mert hiába akarunk a természetről beszélni, a természet nem akarja ezt, hiába akarunk az isteniről, az isteni sem akarja ezt, és egyáltalán, hiába akarunk, nem bírunk rajtunk kívül beszélni semmiről se, mert minekünk beszélni csak az emberi történelemről lehet…”

Mátraházi Zsuzsa