Tarján Tamás utószava a kötethez
Három évtizednél hosszabb idő óta rendszeresen írtam, írok – Szemmagasságban, Könyvszemle, Könyvmoly, Könyvbölcső címen – rövid lélegzetű kritikákat napi-, heti-, kétheti, havi- és kéthavi lapokba. Országosba, budapestibe, vidékibe, határon túliba. Akadt köztük hétszázezer példányban megjelenő, akadt, amelyiknek ötszáz darabjából több volt a remittenda, mint az eladott lapszám. Kis könyves körképeim száma mára négyszáz felett lehet. Ezek a lehetőleg mindig laza tematikussággal elrendezett bírálatcsokrok általában legalább három, legfeljebb tíz könyvet mutatnak be, „bélyegnyi” felületen, átlagosan ezerkétszáz–ezerhatszáz betűhelyet szánva egy-egy műnek. Az olvasónapló jellegű beszámolók valóban egyetemista korom óta vezetett olvasónaplómon alapszanak (bár maga a napló igencsak vegyes, szeszélyes képet mutat: sorai kerülhetnek díszes füzetbe, kallódó cetlikre, a könyv egy alkalmas, tiszta fél oldalára).
E munkámat mindig irodalom- és olvasás-népszerűsítésnek fogtam fel. Komprimáltsága vonzotta a lapokat, hiszen viszonylag kis helyen viszonylag sok alkotásról tudósíthattak. Kritika-, esszé- és tanulmányköteteimbe még részleteket sem igen emeltem be belőlük, a megszólalásmód alkalmi jellege, személyessége, az érvelés vázlatossága miatt.
Kiss József, a Könyvhét szerkesztője azonban meglátta, megtalálta a lehetőséget jelen válogatás közzétételére. Szelíd határozottsága nem engedett kihátrálást. Az új évezred elejétől előbb Szemmagasságban címmel kéthetente és nagyobb terjedelemben, később Könyvbölcső fejléccel, havonta, tömörebben adtam számot lapjában a friss olvasmányaimról; „illett”, hogy a szerkesztőségnek ne maradjak adósa ezzel a gyűjteményes Könyvbölcsővel. A kötet háromszor-négyszer ennyi írást rostált, és – a nyitó, illetve a záró helyre illesztett esszécske kivételével – semmit nem vesz át, nem olvaszt magába azokból a cikkekből, melyeket (ugyancsak nem keveset) az elmúlt hét évben írtam a Könyvhétnek (holott sok kapcsolódó témájú akadna köztük, például a lexikonfolyamok további köteteit pásztázva. A szerkezeti adaptáció sem okozott volna gondot – ám az ilyesfajta beépítés már átrajzolás is, és a tíz ívet engedő terjedelem sem tette lehetővé).
Összesen mintegy ötven olvasónaplóban közel százkilencven könyvről szólok. A könyvszemléket eredeti formájukban nyújtom át (befejezésül a közlés esztendejét is jelezve). Csak annyit módosítottam – elírások gyomlálásával, fölöslegessé lett információk elhagyásával –, amennyit az egybegyűjtés diktált. Egységesítettem viszont az alcímek rendszerét: immár minden esetben a vizsgált könyv (néha sorozat, folyóirat, egyedi publikáció) címe ugrik ki a szövegből. A Tartalomban a szerzői név és/vagy a könyvcím előtt szögletes zárójelben megadtam azoknak a főszerkesztőknek, alkotó szerkesztőknek, szöveggondozóknak stb. a nevét, akiknek a könyv elkészültében döntő szerepük volt. Ha a szögletes zárójel a név/cím után foglal magába valamely információt, azzal a nem eléggé beszédes címet konkretizálom. Név- és műcím-mutató is szolgálja az eligazodást, amely viszont már egyszerűbb.
Anyai nagyapám, aki szenvedélyes olvasó, könyvtárlátogató volt, hajlott korában a könyv előzékére tintaceruzával, halványan írt Z betű, neve kezdőbetűje segítségével emlékeztette magát: a kötetet már olvasta. Szeretetre méltó egyéniség volt, s közel a kilencvenhez miért is rótták volna meg a könyvtárosok az egyébként általánosságban nem helyeselhető „pecsétért”. Jómagam ilyen kis jelként, pecsétként nyújtom át az érdeklődőknek e röpkritikákat: kis terjedelemben, de nem futtában ennyit jegyezhettem egy-egy olvasmányom végére.
T. T.
Budapest, 2008.október