Az Élet és Irodalom 35. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

INTERJÚ

Nekimenni a falnak – László Noémivel beszélget Lovász Andrea.

„László Noémi Kolozsváron élő költő, műfordító, szerkesztő: tíznél több verseskötet, egy meséskönyv szerzője, egy román regény, pár angol és román könyv fordítója, írt átiratot Dickens, Shakespeare, Balázs Béla egyes műveiből. Sokunk Nonója, indulása óta meghatározó, erős hangú lírikus. Legutóbb prózakötettel jelentkezett, Keljfeljancsi – Mesék hívőknek és hitetleneknek címmel (Gutenberg, 2023).”

FEUILLETON

Schreiner Dénes A diktatúra fenomenológiája címmel írt esszét.

„A posztmodern diktatúra az etika utáni állapotba bevezeti az igazságmentesség szükségállapotát, azaz eltörli az objektív és kollektív igazságot. A médiumok totális uralása és propagandává züllesztése, a politikai voluntarizmus eredményeképpen a diktátor akarata és aktuális véleménye maga válik abszolút igazsággá. Nincs külső referenciális pont, amihez ezt viszonyítani lehetne, így nem ellenőrizhető vagy kritizálható. A független igazság felemlítése is üldözendő lesz, így az etikai-politikai elvekhez való hűséghez hasonlóan gyanússá válik a tudás és az önálló gondolkodás, szörnyű példáiként a diktátor iránti hűtlenségnek és a vele szembenállásnak.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba Az időről című kritikája Szilágyi Júlia Olvasott idők című válogatott esszékötetéről szól.

„Szilágyi Júliának ez a nyolcadik kötete. Válogatás a korábbiakból. Remek esszék, melyek olykor tanulmányok is, olykor kritikák is. A kritikus közérzetét meghatározta a helyszín hatalma. Ezért lett inkább esszéista. „Úgy éreztem, ha az ember diktatúrában él, meg kell keresnie azt a formát, amelyben anélkül fejezhetné ki az egyéniségét, hogy elfogadhatatlan konfliktusokba keveredne. Minthogy nem vagyok lírikus, az egyetlen számomra nyitott mű az esszé” – mondta Demény Péter interjújában (ÉS, 2020. 8.). Szilágyi a Korunkban indult 1958-ban, 1969-től a kolozsvári lap belső munkatársa lett. Első könyve kismonográfia vagy nagyesszé volt Swiftről (1968), a forradalom előtt egyetlen kritika- és esszéválogatása jelent meg (A helyszín hatalma, 1979). Csak 1992-től taníthatott a kolozsvári egyetemen, de a beszélgetések továbbra is gyakran a lakásán folytatódtak, mely hagyományosan „művelt porszagot” árasztott (TGM), és „oázis volt sokaknak” (Láng Zsolt).”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Deák István Maratoni életem című emlékiratáról két elemzés született.

Pollmann Ferenc: Amarcord, történészi változat

„A 2023. januárban, életének 97. esztendejében elhunyt, 1956 óta az Egyesült Államokban élő magyar származású történészprofesszor, Deák István visszaemlékezéseit példás gyorsasággal már a könyvhétre sikerült megjelentetnie a pécsi Kronosz Kiadónak. Bevallom nekem már a szöveg olvasása közben eszembe jutott a párhuzam Fellini általában önéletrajzi ihletésűnek tartott mozijával, az Amarcorddal (bár maga a Mester mindig is tagadta ezt kapcsolatot, de a nézőknek aztán beszélhetett). Nem elsősorban azért, mert a filmben feltűnik a Rex (Mussolini luxushajója), aminek megpillantása különleges izgalomba hozza a filmbeli polgárokat, Deák István édesapja pedig ugyanezzel a hajócsodával utazik New Yorkba és vissza 1939-ben illetve 1940-ben. Sokkal inkább azért, mert a történész emlékirata tele van groteszk, néha egészen szürreális jelenetekkel, amelyek bízvást beleillhetnének egy elképzelt Deák-Amarcordba.”

Csunderlik Péter: Maraton életre-halálra

„A legjobb értelemben vett „egotörténet” műfaja igencsak passzol Deák István ironikus látásmódjához, amellyel mindig képes kívülről látni, és ha kell, kigúnyolni saját magát – nagy emberként megtehette ezt. Nem tartózkodott a nevetséges, nem egyszer kínos helyzetek felidézésétől, miközben itt-ott megrendítő a máskor oly kacagtató visszaemlékezése. A második világháborús tragédia, a holokauszt és az összeomlás leírása különösen bővelkedik szív-, torok- és ökölszorító részekben, mint amikor leírja a sárga csillag viselésére kötelező, megbélyegző rendelet utáni napjait: „Szörnyű élmény volt, ma is minden porcikámban érzem. Kint nem szólt hozzám senki, nem gúnyoltak, de éreztem, hogy az életformánk és az életünk célja romokban hever. Az osztályban csak a mindig barátságtalan, egyben bukásra álló Gesztelyi gúnyolt ki, mégis úgy döntöttem, hogy ezt a megaláztatást nem tudom elviselni. Néhány nap múlva csillag nélkül mentem iskolába. A pedellus megkérdezte: »Hát már nem viseli a kitüntetését?«”. (110.)”

VERS

A versrovatban ezen a héten Pásztor Andrea, Stermeczky Zsolt Gábor és Szabolcsi Viktória versei olvashatók. Ezen a helyen Szabolcsi Viktória szonettjei közül mutatjuk meg az egyiket:

Egyszeregy

Úgy tapintani ki az arcodat,
ahogy nem gondolunk a halálra,
ahogy a kör önmaga határa,
ahogy a róka tyúkólt fosztogat,

oldódni benned, tóban az alkonyat,
zöldben a kék, illatában a hársfa,
szétnyílni, mint sárkány, ha szél dobálja,
mint metszett falapon a rajzolat.

Kitapogatni benned a tegnapot,
a repedésekben a kezdetet,
a kéket, amit a szemed itthagyott,

s megérteni, mint arcot a pengehegy,
tükröződésüket a csillagok –
kvantumgravitációt az egyszeregy.

PRÓZA

Gerzsenyi Gabriella, Horváth Dániel, Kovács Attila György és Kürti László prózája.
Tárcatár: Markó Béla.

Részlet Markó Béla Időkapszula című írásából:

„Avatás. Megnyitás. Leleplezés. Főhajtás. Alapkő. Leróni. Emlékezni. Megüzenni. Köszönteni. Micsoda szókincs. Időkapszula a jövőnek. Hány meg hány alkalom. Kampányban aranyat ér. Májusi esőből sohasem elég. Leleplezésből sem. Ha nincs szobor, legalább a versenytársat. Az ellenfelet. Az ellenséget. Szeretet helyett jó a gyűlölet is. De legjobb a könnyező tömeg. Himnusz után. Választáskor nem lélek, hanem sokaság tesz csuda dolgokat.  Persze vigyázni kell, hogy velünk történjenek ezek a csodák, nem pedig másokkal. És nem úgy, ahogy a rendszerváltás hajnalán az egyik román miniszterelnökkel, aki éppen a soros lovasszobrot leplezte volna le, de hiába húzta előbb félkézzel, aztán mindkettővel a zsinórt. Rángatta kétségbeesetten.”

ÉPÍTÉSZET

Torma Tamás a Salgótarjáni úti zsidó temetőben járt.

„Mauzóleumok, síremlékek, kő fejfák a túlnőtt fák és a természet közép-európai dzsungelében. És egyik ámulatból lehet esni a másikba, ahogy a mauzóleumok romlásukban is a valahai gazdagságot hirdetik, ahogy a hatalmas kavarodásban a zsidó szimbólumok és a magyar népi motívumkincs elemei keverednek, ahogy a hagyományos kősírok között újabb és újabb műalkotás sírok bukkannak elő.”

ZENE

Fáy Miklós Szymanowski Roger király című előadásáról írt.

„Az a baj, hogy ha az embernek eszébe jut a Salome, akkor azt is észreveszi, hogy Szymanowski nem Richard Strauss, miközben ő is az eksztázist keresi, meg a nagy, magával ragadó táncokat, de nem találja, én legalábbis nem érzem a bűvöletet, pedig van az előadásban lengén öltözött csinos, szép hangú nő, Gabriela Hrženjak, ámul-bámul az ember, hogy így néz ki, így van jelen, és még hangja is van. A többiek a fennmaradásért küzdenek, de alapvetően rendben vannak, és hát a Król Roger nem feltétlenül a szép hangokról szól.” 

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu