Az Élet és Irodalom 3. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Milbacher Róbert A kulturális migráció két modelljéről (Petőfi és Arany) címmel írt esszét.

„Petőfi dacos kívülállása nemcsak társadalmi, hanem nemzetiségi hátterű is volt. Vidéki, amolyan paraszt-polgár család leszármazottjaként és szlovák anyanyelvűként annak a kulturális és társadalmi közegnek egyetlen identitáseleme sem volt érvényes rá, ahová igyekezett. Értelemszerűen vagy hozzá kellett idomulnia ennek a világnak a játékszabályaihoz, vagy ki kellett sajátítania és a maga képére kellett formálnia azokat. Petőfi ez utóbbit választotta. Legszemléletesebb példát erre A magyar vagyok című 1847-es versében találjuk, amelyben dacosan önmagára érvényesíti a nemesi nemzet karakterológiáját, úgy, hogy eredendően és betű szerint annak egyetlen eleme sem igaz rá. Ezzel a gesztussal nem csupán kisajátította és demokratizálta a nemzethez tartozás narratíváit, hanem egyben el is szakította a genealogikus vérségi leszármazásra hivatkozó valóságreferenciáitól. Ugyanis a kisajátító gesztus és az irodalom nyelvének demokratizálása csak a nemesi genealogikus, tehát metonímiára építő azonosságtudat kulturális átkódolásával és egyben metaforikussá változtatásával együtt volt képes a radikális változtatásra. Innentől kezdve nem Petőfi beszélte a meghódítandó közeg nyelvét, hanem ez a közeg kényszerült megtanulni az új dialektust.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba „Szegény halottak”címmel írt kritikát Rakovszky Zsuzsa Az idők jelei című regényéről.

„Ebben a regényben a vallási fanatizmus az alapja az elszabaduló pokolnak. (Ellenpontja lehet mindennek Nádas Az élet sója című könyve…) Az igaz hit nevében torzulnak el a dolgok, lépésről lépésre, amint az sokszor megesett már a világtörténelemben. És bár egyik esemény következik logikusan a másikból, mégis fokozatosan addig-addig radikalizálódik a helyzet, míg végül a szereplők a kegyetlen önkény és a véres terror közepén találják magukat. A reformáció idejének felekezeti harcaiba merül az olvasó, Liza, a gyanútlan elbeszélő-főhős által. Münsterben vagyunk, közel Németalföldhöz, Észak-Rajna-Vesztfália gazdag püspöki székhelyén. Az új vallási tanok hívei radikalizálódnak, végül az anabaptisták veszik át az uralmat, megalapítják az új Jeruzsálemet, terrort vezetnek be az „újhit” nevében, az agyament fanatizmust és az embertelen brutalitást fokozza a tényleges harci állapot, a várost ugyanis körbeveszik a püspök csapatai, a kétségbeesett védekezés is „indokolja” a kegyetlenkedéseket. Aztán jön a szörnyű vég.”

AZ ÉS KÖNYVE JANUÁRBAN

Havasréti József Nevek és sírhelyek című elemzése György Péter A gyanútlanság vége című tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmazó kötetéről szól.

„György Péter új könyve bonyolult szálakkal kapcsolja össze témáit: a holokauszt emlékezetpolitikáját, a történelmi, illetve a személyes múlt traumáinak feldolgozását, az államszocializmus kultúrájának antropológiáját, valamint az ezekre valamiképpen reflektáló műalkotások értelmezéseit. Vizsgálódásaihoz további kérdések kapcsolódnak, így a felelősség, az emlékezés, és persze a cinikus (vagy épp jóhiszemű) múlttagadás jelenségeit illetően. A múlt felé fordulás kettős dimenziót ölt a kötet írásaiban. Egyrészt jelenti a tárgyalt szereplők saját viszonyát múltjuk valamely, többnyire nyomasztó, vagy éppen rémítő szegmenséhez, másrészt e szerzők életéhez és életművéhez történő mostani viszonyulásunk-odafordulásunk lehetőségeit. A könyvön belül jól érzékelhetően elkülönül az első nagyobb egység, melyben a középpontba helyezett alakok (Csoóri Sándor, Kertész Imre, Petri György, valamint idősebb és ifjabb Rajk László) kapcsán mind személyiségüket, mind sorsukat, mind művüket tekintve igen szerteágazó, leginkább nyomasztó vagy hideglelős tanulságok fogalmazódnak meg.”

VERS

A versrovatban Kálnay Adél és Szabolcsi Viktória versei olvashatók, ezek közül ajánlóként itt Kálnay Adél egyik versét adjuk közre:

Lebegés

Barna héja köröz
fölöttem,
a neve bánat,
mióta követ,
nem tudom,
talán még meg
sem születtem,
már felettem
lebegett,
úgy mondják a
lebegését,
hogy szitál,
s valóban,
mire észbe kaptam,
rám szitálta
összes baját a világnak.

PRÓZA

Fodor Sándor, Molnár Lajos, Nattán-Angeli Nóra és Szöllősi Mátyás prózája.
Tárcatár: Markó Béla.

Részlet Markó Béla A Petőfi˗projekt című írásából:

„De ő nem volt összeesküvő, csak magányos őrült. Ez viszont nyilvánvalóan része volt a forgatókönyvnek, mert Pietà van, Petőfi nincs. Nem is volt. Legalábbis úgy, ahogy hisszük. Gondoljunk bele ebbe is! Máig nem lehet tudni, hogy december 31. vagy január 1. És hogy Kiskőrös, Szabadszállás vagy esetleg Kiskunfélegyháza. Az anyakönyvi bejegyzés is ilyen furcsa: Petrovics Alexander. Igen, egy egész nemzet nagyszerű konspirációja ez a Petőfi-terv. Csak ki kellett találni egy nyughatatlan fiatalembert, aki hol itt, hol ott járt iskolába, hol itt, hol ott segédszínészkedett, de sehol nem olyan sokat, hogy a kollektív képzelőerő ne szárnyalhason szabadon. Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort. Hogy vannak dokumentumok? Vannak persze bőven, de ilyesmit igazán lehetett hamisítani, ha szinte mindenki benne volt az összeesküvésben. Összegyűlünk minden évben július végén a fehéregyházi Petőfi-múzeumnál, aztán koszorúzunk az Ispán-kútnál is. Mintha Baradlay Jenő halálára emlékeznénk. Berend Iván, esetleg Timár Mihály életére. Vagy Csaba királyfiéra. Ő sem volt. Üssek a szájamra! Meglehet, hogy a hatalmas fantáziájú Jókai találta ki Petőfi Sándort.”

ZENE

Csengery Kristóf a Rádiózenekar koncertjéről írt, amelyben a 100 éve született Ligeti Györgyre emlékeztek.

„Ligeti születésnapja majd csak május 28-án lesz, de már most is akad olyan együttes, amely őt középpontba állító megemlékezéssel lép közönség elé. A Rádiózenekar 100 éve született Ligeti György című koncertje több szempontból is érdekes műsorral tisztelgett a zeneszerző életműve előtt. A hangverseny műsorán az első részben közvetlenül egymás után hangzott fel a korai Román koncert 1951-ből és a Hegedűverseny 1991/92-ből – vagyis izgalmasan nézett farkasszemet egymással egy mű a pálya kezdete és egy másik a kései korszak képviseletében.”

TELEVÍZIÓ

Grecsó Krisztián a Friderikusz podcast Reptéri történetek epizódját értékelte.

„A reptéri ankét azt hozta, amit vártak tőle, úgynevezett átlagemberek, ha szabad még ilyet mondani, gyönyörűen mesélnek magukról, a lányukról, a karrierjükről, hogy miért nincs családjuk, hogy kit várnak. Pedagógus lesi a tanítványát, feleség a békefenntartó férjét, apa az anyai örökséget továbbvivő lányát, harmincas munkás férfi jön haza a svéd kohó mellől az édesanyjához. Elmesélik, hogyan kerültek oda, ahová, mit csinálnak a messzeségben, miért jó és miért nem. Felemelő, megható, megrázó a műsor, és ez jórészt Friderikusz érdeme, kiváló ütemben kérdezi mindig a lényeget. Mivel nem profi alanyok igyekeznek elmondani valami előre bekészített okosságot, hanem fáradt, csellengő emberek beszélnek a saját világukból kifelé, ez hihetetlenül fontos.” 

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu