Az Élet és Irodalom 10. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

INTERJÚ

„A kizökkent idő mindig problematikus”
Jon McGregorral Hegedűs Claudia beszélget

„Olyan nagynevű pályatársakkal említik egy lapon, mint Ali Smith, Alan Hollinghurst, Kazuo Ishiguro, Zadie Smith vagy Sebastian Barry. Nem véletlenül. A Bermudán született, de Angliában nevelkedett Jon McGregornak három könyvét, köztük a huszonhat éves korában publikált debütkötetét (If NobodySpeaks of Remarkable Things, 2002) is jelölték Booker-díjra. A brit sikerszerző immár magyarul is olvasható negyedik, Costa-díjas regényét – A 13-as tározó (Reservoir 13, 2017 – fordította Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2022) – lírai hangvétele és minimalista stílusa teszi egyedivé. A történet kiindulópontja akár szalagcím is lehetne. A tizenhárom éves Rebecca Shaw megmagyarázhatatlan módon eltűnik egy kis észak-angliai faluból. Kiérkeznek a rendőrök, újságírók, majd rövidesen a település apraja-nagyja is részt vesz a keresésben, de minden hiába, mert nem bukkannak a kamaszlány nyomára. Kimondva-kimondatlanul mindenki arra gondol, hogy Rebecca Shaw gyilkosság áldozata lett. Csakhogy minden csoda három napig tart, így hamarosan ezen a településen is újraindul az élet. De mégis hogyan, amikor Becky eltűnésével „kizökkent az idő”?  A 13-as tározó szerzőjével egymondatnyi életekről, a természet zajos csendjeiről, szexről és halálról, és nem utolsósorban a várakozás feszültségteremtő erejéről beszélgettünk.”

FEUILLETON

Ménes Attila Szaggatott emlékek Tar Sándorról címmel írt esszét:

„Nyolc évvel az első novelláskönyve megjelenése után, a rendszerváltás idején, 1989-ben jelent meg a Mért jó a póknak? című kötete. A hosszú hallgatás oka csak később lett világos számomra. Azt mesélte, képtelen volt úgy írni, hogy közben jelentéseket kellett adnia az őt felkaroló, támogató, emberileg és íróként is nagyra tartó pesti demokratikus ellenzék tagjairól. Hogy a hatalom miként tudta rávenni a spicliskedésre és értelmiségi barátainak elárulására, azon sokat gondolkodtam. Azt hiszem, több tényező is szerepet játszott a dologban. Arra gondolok, hogy alapvetően hitt a szocializmusban. Őt, a szegény vidéki fiút felemelték, működött a társadalmi átrétegződés mechanizmusa, az állam lehetőséget adott számára, hogy a reménytelen vidéki szegénységből elindulhasson felfelé, egy magasabb státusz irányába, és szakmunkásból előbb középvezető, majd alapszervezeti párttitkár lehessen. Egy másik motívum, ami némileg ellentétes előjelű az előzővel, a vélhető, de nem bizonyított (fölvetődő, gyanítható) homoszexualitása miatti rendőri zsarolás lehetett. Az ötvenhatos forradalom idején ugyanis egyik éjszaka a középiskolai kollégiumban egy ágyban találták egy fiúval (aki később öngyilkosságot követett el), s a rendszer ezek szerint nem felejtette el az epizódot. Szinte biztos vagyok benne, hogy a beszervezésekor leporolták ezt az aktát, közölték vele, hogy értesítik a történtekről a családját, elsősorban az imádott édesanyját, és az információt a suttogó propaganda eszközével elterjesztik a gyárban is, ahol dolgozott. Egy ilyen lépés a munkásközegben azonnali kitaszítottságot, akár fizikai veszélyt is jelenthetett rá a borzalmas, megsemmisítő szégyenen túl.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csehy Zoltán Csak, csak, csak című kritikája Bánki Éva Át című verseskötetéről szól.

„Persze, a vers csak a legritkább esetben lehet a magabiztosság terepe: a nyitó költeményben például maja indiánok kötnek ki a XIII. századi Portugália partjain, akik elhűlve, egy antropológus egzaktságával, de fölöttébb kritikusan csodálkoznak rá az európaiak tudatlanságára, könyörtelenségére, szomorúságára, magára a szánalomra méltó másságra. Az egzakt jelek azonban mégsem vezetnek egzakt felismeréshez: „De nekünk, Tulum fiainak / nincs tőlük semmi félnivalónk” – összegez a vers, mely kavafiszi értelemben teszi nyilvánvalóvá, hogy a jelek félreértelmezése a történelem egyik ismétlődő alaphelyzete. A jelek olvasása és félreolvasása életfogytig tartó kényszertevékenység és kényszerhelyzet: ez talán a kötet egyik költői alaptézise.”

VERS

A szám versrovatában Marno János, Orcsik Roland és Z. Fekete Sándor versei kaptak helyet. Z. Fekete Sándor egyik rövid versét mutatjuk meg itt:

Világnézet

Az az átok Besemér!
most kinyerik belőled
az értéket, nemesfémet, vasat,
s nem marad más, csak a
kohósalak.

De ne keseredj el!,

odaát még lehetsz újra Óz
vagy a Bádogember.

PRÓZA

Bálity Csaba, Bódis Kriszta és Kávai Katalin prózája.
Tárcatár: Tamás Zsuzsa.

Részlet Bódis Kriszta Istenhegy című írásából:

„Ezeket a felsőbb leányiskolákat, melyek száma az egész országban nem haladta meg a harmincötöt, többségében magyar nemzetiségű tehetős, vagyis a magas tandíjat fizetni tudó, tisztviselő és értelmiségi szülők leányai látogatták. 
Zsömi szegény családból származott. Apja szűcsmester volt, mégpedig azok közül a felszabadult jobbágyok közül való, akik már iparággá fejlesztették a bőr feldolgozását. A gazdasági viszonyok hanyatlása a szűcs munkára is kihatott, és Zsömi apja a hosszadalmas selyemhímző vékony fonalról a kiadósabb gyapjú fonalra tért át, növényi anyagokból maga festette, maga szabta a ködmönöket, subákat, szűröket, maga applikálta az irha díszítményeket, hogy majd belevakult a rengeteg munkába, alkalmazottja nem lévén csak a szűr anyagát gyártatta le a csapó mesterrel. Hamarosan megkedvelte a lánya barátnőjét, ezt a különös Tüdős kislányt, aki elmélyülten figyelte munka közben.  
– A juhászok a hasítékhoz a bőrt a macskáról nyúzzák – mondta egyszer csak rezignált képpel.
– Hát ezt meg honnan tudja Tüdős kisasszony – lepődött meg Zsömi apja. 
– Hát honnan. A juhászoktól – vágta rá Klára – Maga is tőlük tanulta, Zsömi bácsi? 
Az öreg erre már úgy nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
– Méghogy Zsömi bácsi! Van ám nekem tisztességes nevem is! Na, de nem baj, kisasszony, hívjon, ahogy akar.”

ZENE

Végső Zoltán Wayne Shorterre emlékezik.

„Shorter azon kitüntetettek közé tartozik, akik a jazztörténelem két legjelentősebb keltetőjében, Art Blakey The Jazz Messengersében és Miles Davis különböző felállású zenekaraiban is játszott, azonban senki más nem volt tagja és különösképpen nem volt szerzője e zenekaroknak olyan hosszú, több korszakon átívelő periódusban, mint ő. Ezekben a formációkban játszani az összesen több tucat zenész számára egytől egyig a majdani hírnevet garantálta, azonban Shorter esetében a hatás fordítva működött: az ő lábnyomai (hogy stílszerűen utaljunk legismertebb szerzeményére, a Footprinsre) jelezték a követendő utat, ahogy jelzik ma is.” 

FILM

Stőhr Lóránt a Tár című filmet értékeli.

„Cate Blanchett előkelő szépsége, méltóságot sugalló gesztusai, nyugodt mély hangja úgy ad testet a művésznő fegyelmezettségének, nagyvonalú műveltségének és magabiztosságának, hogy le nem lehet venni róla a szemünket, vonzó szörnyetegként áldozataival együtt minket is elcsábít, ugyanakkor a színésznő remegő, zavarodott tekintetétől, kontrollálatlanul indulatos viselkedéséből a tudattalanba száműzött szorongások, az elfojtott bűntudat is intenzív erővel bontakoznak ki. A film stílusán keresztül is Tár karakterét éljük át. Todd Field rendezésének minden beállítása éppolyan gondosan kidolgozott, mint főszereplője minden karrierlépése.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu