Az Élet és Irodalom 30. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

INTERJÚ

„Maga az emlékezet is fikció” – Avni Doshival Hegedűs Claudia beszélget.

„A teljes ismeretlenségből robbant be az irodalmi köztudatba szűk három évvel ezelőtt Avni Doshi, amikor is a debütáló kötetével felkerült a Booker- és a Pen Hemingway-díj rövidlistájára. Az indiai származású amerikai író, 2020-ban megjelent Burnt Sugar (Égett cukor, fordította Nagy Mónika Zsuzsanna, 2023) című regénye, egy múltbeli sérelmekkel terhelt anya-lánya kapcsolatot helyez a cselekmény fókuszába. Az indiai Púne városában játszódó családi mikrotörténet, az anyaéhség szemüvegén keresztül vizsgálja az emlékezés természetrajzát, illetve a művészet és tudomány korrelációját. Már a regény nyitómondata is olyan, mint egy görög sorstragédia prológusa: „Hazudnék, ha azt állítanám, hogy anyám nyomorúságos állapotában soha nem leltem örömet.” A New Jersey-ben nevelkedett, jelenleg Dubajban élő negyvenegy éves szerzővel nemcsak anyakomplexusról és emlék-rekonstrukcióról, de a legújabb kutatások szerint az agy cukorbetegségének tekintett Alzheimer-kórról is beszélgettünk.”

FEUILLETON

Gyenge Zoltán Az „elfajzott” Nordau címmel írt esszét.

„Kétségkívül az egyik legikonikusabb pillanat a Doktor Faustusban, amikor Adrian Leverkühn közli Serenus Zeitblommal, miszerint visszavonja az emberiségtől Beethoven egyik legragyogóbb művét, a Kilencedik szimfóniát. Pontosan tudjuk, hogy ez szimbolikus gesztus, és a kijelentésnél sokkal többet ér. Leverkühn/Thomas Mann egy olyan téboly közepén élve, amikor a normális lesz elfajzottá, a degenerált normálissá, amikor a középszer, a félresikerül üli győzelmi lakomáját, amikor a tehetségtelenség hihetetlen lehetőséget kap, az aljasság nyugodtan kiélheti minden alantas vágyát, amikor a nagyság sárdobálása a kisszerűek által napi rutinná válik, nos, akkor már ez az emberiség nem érdemli meg a Schiller An die Freude szövegére írt nagyszerű dallamot. „Visszavonatik”. Az emberiség méltatlanná vált Beethoven zenéjére. 
Hogy jön ehhez az éppen 100 éve elhunyt Max Simon Nordau? Ki ez a talán kevéssé ismert furcsa szerzet, akinek nem is a tevékenysége, hanem egyik kifejezése vált igazán ismertté?”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csehy Zoltán Elvetemült ablakok című kritikája Várady Szabolcs válogatott verseiről szól.

„Várady eleve szűken méri a verset, univerzuma viszonylag jól belátható, a válogatott szinte lehetne az összes is. Publikált költészete nem sűrű erdő, hanem kivételes műgonddal ápolt park. Már a 2003-as A rejtett kijárat című gyűjteményes kötet olvasásakor is feltűnt, hogy az 533 oldalas könyvből mindössze 87 oldalnyi jutott a saját verseknek, majd 77 az úgynevezett „majdnem verseknek” és „egyebeknek”. A verseket és a „verseket” a műfordítások és esszék nemesfémekben gazdag, szigorú hegyvonulatai választották el egymástól. Pedig ezek a térfelek elválaszthatatlanok.
A Várady-verskötet egyik jellemzője, mondhatni, hogy túl hamar ér véget. E tekintetben a nyolcvanadik születésnapra megjelent Válogatott versek sem változtatott a bevett gyakorlaton.”

VERS

A szám versrovatában Kiss Ottó és Mohácsi Árpád versei olvashatók.
Ezen a helyen Kiss Ottó egyik versét közöljük:

(Mértan)

Nemrég tanultuk mértanból,
hogy a pontnak nincs kiterjedése.
Vagyis nem létezik, csak mi találtuk ki,
hogy később az egész mértant ebből a
nem létező pontból hozzuk majd létre:
a vonalat, az egyenest, a négyzetet,
a téglalapot, a háromszöget, de még a kört is.  
A semmiből így lehet egész világot teremteni. 
Pontból leszünk, ponttá leszünk.

PRÓZA

Böröczki Csaba, Fecske Csaba, Kiss Ildikó Judit és Papp-Sebők Attila prózája.
Tárcatár: Tamás Zsuzsa.

Részlet Tamás Zsuzsa Gyilkosság kánikulában című írásából.

„Túlságosan mélyen aludt. Na igen. Vagy túlságosan sokat ivott már. Zugivó. Zsófi egy ideje ízlelgette már ezt a szót, tudta, hogy egyszer majd ki fogja mondani, csak azt nem tudta, kinek. A nagyinak? A nagyit nem akarta elkeseríteni ezzel. A mostohaapjának? A mostohaapja túl sokat dolgozott, és ha otthon volt, akkor is inkább csak kerülgették egymást. A testvérei még kicsik. Mégis, talán még leginkább a húgával beszélt volna szívesen. De nem, nem teheti. Amire rájött, az az ő titka. És persze az anyjáé.
Letette a fotel karfájára a könyvet, és csendesen felállt. – Anyu – szólt át a másik szobába, de nem volt ereje a hangjának, inkább csak cincogásnak tűnt. Talán már nem is akarta, hogy meghallja az anyja. Ilyen korán még nem szokott ilyen állapotban lenni, gondolta.”

ZENE

Végső Zoltán Tusványosról és az abban való szerepvállalásról írt összegzést.

„A szégyenbe taszító szándék szimptomatikus, és a közgondolkodásnak azt a negatív szintjét tükrözi, ami már a releváns kérdésekre sem próbál meg válaszolni, csupán csak megmondja, kinek hogyan kellene viselkednie, mit kellene és mit nem kellene – sőt, szabad – tennie, különben jön a deres. Majd hagyják megfulladni az érintettet a végeláthatatlan vitriolfolyamban, miközben válaszok helyett csak ez a szerencsétlen, célt tévesztett lövöldözés van. Tusványoson lépsz fel? Buzie vagy!”

TÁNC

Fuchs Lívia a Margitszigeti Szabadtéri Színház több évtizede változatlan táncprogramját vizsgálta.

„A hogyan persze nagyon is sokféle lehet, és ha e két évtized táncprogramjaira szűkítve keresem a választ, főként középszerű, elavult, művészi izgalmak és meglepetések nélküli előadások tolulnak fel az emlékeimben. A tánc a Margitszigeten, ha folklór, akkor a nemzetközi kínálatból főként a jól bevált Georgiai Állami Népi Együttes. Az idén már ki tudja, hányadszor fellépő társulat a negyvenes évek végétől szinte változatlan repertoárral hódít, mert a sokat és méltán emlegetett virtuozitáson túl lehengerlően és egyben lírai árnyalatokkal is képes közvetíteni egy múltjára és hagyományaira büszke nép érzéseit.” 

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu