Szólj hozzá(m), vazze!

Az ÜKH elején – ez az Ü csak látszólag nem Üzletszerű-t jelöl – , szóval az Ünnepi KönyvHét idején belefogtam a blogolásba, és bele is jöttem. (Így jöttem /bele/. – Lásd az előzményeket a www.konyv7.hu-n, vagyis itt! ) De hogy mind a mai napig, azaz augusztus 7-ig egyetlen megjegyzés ne érkezzen?! Hát akkor kinek-minek írom én a blogjaimat (vagy blogomat)? Most béreljek fel haverokat, hogy szóljanak már hozzá, mert kezd elmenni a kedvem az egésztől?! Ez is a kommunikáció formája, lehetősége, vagy nem? Monologizálni meg nem akarok. Arra ott vannak a versek . IGEN, o t t vannak a verseim ! (Nem is tudom, melyik szót és hogyan emeljem ki: fetteljem, kurziváljam? Az bejön? „Bocsánatot kérek, önnek is ide a pincérhez, kiszera méra nin, hozzám?”) Holnaptól pedig Mindenki az Olimpiát nézi, vagy ami helyette lesz (van). Lásd Little G. W. Bush contra Tálas Barna. (Nem tudnak a contráról. )

Gyanítom, talán mégiscsak olvasták páran a bejegyzéseimet, titokban, csak nem szóltak hozzá. Mert minek? Mit lehet mindehhez-mindezekhez hozzáfűzni? Talán ha nem azt, hogy: „Igazán restellem, de most sem értettem, amit mondott.”

Igen, tán egy kicsit hosszúak, magyarán: t ú l hosszúak ezek a „ szövegek” . Azért nincs olvasója, azért nincs hozzászólója. (Tulajdonképpen többes számú alakot akartam volt használni, de minek.) Vagy a magyar ember grafomán, de nem lektomán (van ilyen szó, vagy csak a bibliofil lézetik J . Előbb ír, aztán olvas. Jobban mondva: Írni ír, de hogy olvas-e. És ha egyáltalán: hogyan. És mit. És minek.

Most éppen a fentebbi megfontolás alapján igyekszem valamivel rövidebb lenni.

1. Olvasom Centauri elbeszélését Flaubert-ről: Flaubert és a divat. In: A kék angyal. Magvető, 2008. Ebben a titokzatos(kodó) szerző(k) említi(k), hogy az író a Salammbô megírása céljából elutazott Karthágóba. Régóta tudom, hogy afrikai utazásáról szóló naplóját is el kell olvasnom. Megvan magyarul. Megvan nekem is. Semmi (?) akadálya tehát...

2. Hm, talán mégsem leszek kevésbé rövid legyek: egyik kedvenc (francia) írómról annyit mindenképpen szeretnék megjegyezni, vele kapcsolatban kérdezni: létezik arra bizonyíték, hogy tényleg mondta volna: Bovaryné én vagyok . (Hol, mikor, kinek és miért?) Ez erősen hajaz az egyébként és lényegében helytálló XIV. Lajos-i mondásra: Az állam én vagyok (L’ état c’ est moi!), amivel lehet szórakozni: Az áram én vagyok! (És HA már állam vagyok, áramot is én adok az "embereknek".) A fülem is, farkam is én vagyok! stb. Sőt, az eredeti nyelven: L’ été c’ est moi!’ = A nyár én vagyok.

De HA mondta volna G. Flaubert, hogy Madame Bovary c’ est moi! (vagy Emma c’ est moi!, a 21. századi globalizáltak kedvéért: Madame Bovary that s’ me!) – akkor MELYIKre gondolt 3 közül: a Charbovári anyjára, azaz a doktor úr kedves mamájára, akinek leánykori neve éppúgy nem említtetik, mint a fiatal doktor első feleségéé, az ifjabb Bovárynéé, előzőleg Dubuc úr neje, aki volt olyan szíves (Vö. „ Szíves vagyok” , „ Epés vagyok” , „ Gyomoridegem van” stb), hogy a legjobbkor elhalálozott, vagy inkább, sőt bizonyára arra az Emma Rouault-ra, aki végül is a Madame Bovary néven úgy de úgy elhíresült, hogy a múltkor valaki (trikóra tűző fiatal nőszemély volt a szentem), a fenimizmus roueni élharcosának tekintette őtet. Minek olvas „ az ilyen” ? Hogy úgy járjon, mint szegény Emma Bovary? (Hogy mit olvasott ő, arról majd kicsit később. Hogy mi lett az eredménye a regényekben való elmélyedésének, azt már tudjuk: szerelem és halál. Na jó, de milyen?.)

Hogy Flaubert mindhármójukra gondolt volna, az persze teljességgel kizárt. Hogy is hangzana?! Bovarynék én vagyok?! Úgyhogy, egy legendával, remélem, megint kevesebb.