A virológus esete a pestissel
Beszélgetés György Péterrel
Könyvoldaltízezrek tartalmának megismerésén lehet túl György Péter, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója, így több okból is autentikus személyiség a kérdés megválaszolására:
Módosult-e mostanában az olvasás meghatározása?
– Az olvasás mindig is „technikafüggő” tevékenység volt. Hogy mit értünk kéziraton, kinyomtatták-e, és milyen mediális környezetben jelenik meg a szöveg, ez mind befolyásolja a vele való találkozás lehetőségét. Amikor az olvasás ma normatív fogalomként tűnik elénk, azzal nemigen értek egyet. Jó pár nemzedéknek, s ebbe én is beletartozom, hosszú, fiktív szövegek elolvasása jelentette a széles rétegekre kiterjesztett normát. Az olvasásnak ez a fajta egységesítő társadalmi szerepe múlékony. Nem mindig volt és nem lesz örökké, éppen most, a szemünk láttára kezd eltűnni. Ötven-hetven évig tartott, hogy a magas kultúra némiképp a tömegkultúra része lehetett. A változásból én nem vonok le negatív következtetést. Meg kell érteni, hogy élet, Isten, istentagadás, tisztesség, becsület vagy a becsület elvesztése a könyvön kívül is létezik. Az a bizonyos olvasás, amely az erkölcsöt és az egót átjárja és meghatározza, történeti konstrukció volt, és most egyszerűen a technológia következtében marginalizálódik.
- A technológián kívül talán más is közrejátszik, amit például a szociológia, a társadalomkutatás tud megközelíteni?
– Szó sincs róla, hogy a tévé igénytelen műsorstruktúrája vagy az internet elterjedése hat az olvasás ellen. Ebbe a folyamatba sok minden belejátszik, és sajátossága a változás hihetetlen gyorsasága. Pár éve, Kertész Imre Nobel-díja idején a magyar szerzők művei tízezres, negyvenezres, nyolcvanezres példányokat értek el, s mindannyian teljesen elszédültünk a boldogságtól, akik az irodalmat fontosnak tartottuk. Ennek a korszaknak vége, de nem tudjuk, mitől. Fogalmunk sincs, mi miatt kelt el ennyi és ennyi példányban a Harmonia Cælestis vagy a Jadviga párnája. A szerzők most is ugyanolyan jó könyveket írnak, csak mások a konstellációk. Kétes népszerűség persze kiprovokálható a szellemet is eláruló „ezotériával”, durvasággal vagy szőkenős ostobasággal.
- Tehát nem osztja az olvasásszociológusok véleményét, akik szerint, nagyon leegyszerűsített megfogalmazásban: mindegy mit, csak olvassanak az emberek.
– Minden tiszteletem Nagy Attiláé, akinél remekebb embert nem láttam életemben, de az olvasásszociológusok vakok ebben az értelemben. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a Mein Kampfot lapozgatja, vagy Thomas Mannt. Az olvasás önmagában véve vaktechnika; nagyon sok kulturális konstelláció kell ahhoz, hogy ez a tevékenység megváltoztassa az emberi lényt, tartást adjon neki. Napjainkban az individuum szétesésének vagyunk a tanúi, de ez nem az olvasási kultúra végének a következménye. Ezek párhuzamos történések. Ugyanakkor körülöttünk egy csomó ember keres erkölcsi eligazítást, és nem találja meg sem a Jóistenben, sem nemzethez tartozásban. A tévé halott kulturális forma. A számtalanféle válság közepette sokan próbálnak kulturális megmentőszerepet kötni az olvasáshoz. Értem a szándékot, de megvalósíthatatlannak tartom.
- A műveltségnek ezentúl nem lesz elválaszthatatlan része a könyvkultúra?
– El kell fogadnunk, hogy számos olyan kultúra van, amelyben valaki boldogan ellehet olvasás nélkül, miközben szép eredményeket ér el az életben, hasznos tevékenységet folytat és nagyon okos. Normatív értelemben mindmáig nem tekintjük olvasásnak, csak valamifajta „műszaki segédletnek”, ha valaki használati utasításokat értelmez, programokat gyárt, és ráadásul mindezt idegen nyelveken műveli. Az állítólag nem olvasó nemzedék tagjai egész nap olvasnak. Igaz, nem Thomas Mannt, és soha nem is fogják megvenni a József és testvéreit, vélhetően nem tudják majd, ki volt Kardos G. György. Ez engem személy szerint bánt, meg sajnálom, hogy egy sor csodálatos dolog így kimarad az életükből. De fiatal barátaim hasonlóképpen értetlenül néznek rám, mert én a szomszédból éjszaka átszűrődő hangokat zörejnek érzékelem, holott az, mondják, „drum ’n bass”. Belátom, hogy amit állítok, az körülbelül olyan, mint amikor a SARS vírusról megkérdezett fertőzőbetegség-kutató azt mondta, hogy ez semmiség, olyan, mint egy pörsenés, 100-200 millió embernél több nem hal bele. Világos, hogy az ő nézőpontjából a pestis volt a vészes betegség, mert az európaiak felét kiirtotta.
- S ki fogja megmondani, hogy az írott kultúrából mit kell például az oktatásban mégis továbbörökíteni?
– Antropológiai bizonyosságra minden korszaknak szüksége van. Mondani kell valamit arra, hogy mit jelent emberi lénynek lenni. Valakinek uralnia kell minden kultúrát, minden társadalmat, hogy meghatározza mi elfogadható, mi nem. Ez küzdelem, és egyáltalán nem metaforikus. A narcizmus kultúrájára és a pénz tébolyult hatalmára épülő neoliberális globális kapitalizmus halott. Ezt Obama elnök éppúgy tudja, mint Merkel kancellár. Ezután két lehetőség van: a nemzeti szocializmus homo- és xenofóbiás hazugsága vagy a szocializmus. Ez utóbbi azért gond a nyugatiaknak, mert ők ’89-ben mégiscsak a liberalizmust látták győzni. Nálunk meg felveti a kérdést: basszuskulcs, akkor menjünk vissza a múltba? Csakhogy az nem szocializmus volt, tehát most világosan meg kell határozni a lényegét. Hogy ezeket a nehéz elemi antropológiai problémákat miként lehet lenyomni egy köztársaság torkán, abban, nem tagadom, szerepe lehet a könyvnek, de sok minden másnak is.
Mátraházi Zsuzsa